Egy ottfelejtett óriásplakáton ragad tekintetem, amint az egyik újvidéki sugárút kevésbé forgalmas szakaszán sétálok. Két évvel ezelőtt kellett utoljára valakinek, a legutóbbi választási kampány idején. Tadić magabiztos államfői tekintetére figyelek. Eszembe jut: igen, akkoriban még minden pozícióját őrizte, s azokat valószínűleg biztosnak vélte a választásokat követő időszakra is. A szlogen biztos jövőt ígér a plakátról. Ahogyan az a kampányok idején lenni is szokott. Talán csak annyi változott azóta, hogy mi, egyszerű polgárok fogytunk ki a biztos jövőbe vetett hitünkből még egy kicsit, éppen annyira, hogy az efféle üzeneteket komolyan még véletlenül se vegyük legközelebb.
Fotó: Molnár Edvárd
A „legközelebb” pedig egyesek szerint már megint előttünk áll. A jelenlegi kormány elmúlt másfél éves történetéből egyébként is a leginkább arra emlékezhetünk, hogy mikor miért akarták kiírni a választásokat. Először a hatékonyság növelése volt az ürügy, aztán mégis a kormány nagy csinnadrattával beharangozott átalakítása mellett döntöttek. Aztán azért kellettek volna a választások, hogy még nagyobb sebességgel rendelkezzen a gyorsabban haladó párt. Most azért, mert a kisebbik kormányzó párt már nem eléggé törekszik a bűnözés elleni küzdelem sikerének szavatolása érdekében. Már az elemzők sem tudnak mit mondani, nem lehet megjósolni, hogy valóban lesznek-e választások, vagy folytatja a munkát a jelenlegi felállású kabinet. Nem is könnyű ezt megjósolni egy olyan országban, ahol nem a gazdasági helyzet, nem a politikai körülmények, nem a munka sikerességi foka határozzák meg a választások kiírását, hanem egy személy kénye-kedve, a népszerűségi mutatók aktuális állása s azok a jóslatok, hogy vajon e népszerűség tekintetében mi számítana jobb megoldásnak. A polgárok pedig másfél éve hallgatják az elképzelt választások lehetséges okait. Így a legjobb a hatalomnak, melegen kell tartani a témát, akkor nem lesz furcsa, bármikor is hozzák meg a végső döntést.
Az emberek közben semmivel sem élnek minőségibb, jobb, színvonalasabb, gazdagabb életet, mint néhány évvel korábban. Ezért nem tudnak örülni annak sem, ha Brüsszelből jó hír érkezik, s megnyitják a csatlakozási tárgyalásokat, ahogyan az a héten történt. A körülöttem élők és jómagam is vártuk ezt a pillanatot. Nem gondoltuk azonban, amikor várni kezdtük ezt a pillanatot, hogy ennyi ideig fogjuk várni. Most megvan a siker, bennem pedig rendkívül vegyes, mondhatni zavaros érzelmek ébrednek az eredmény kapcsán. Annyira megkésettnek látom, hogy az az érzésem, ez a legkevesebb, amit elvárhattunk. Nem tudok örülni. A hazai politikai körülményeket szemlélve arról egyébként is rég leszoktam.
Amíg ugyanis sorozatban érkeznek a jobbnál jobb hírek – koszovói kérdés rendeződése, csatlakozási tárgyalások megnyitása, eredményes korrupcióellenes harc – folyamatosan azon agyalok, hogyan lehet, hogy mindennek még csak nyoma sincs mindennapi életünkben. Sőt: jele sincs, hogy nyoma lesz. Az történik, amitől a javulást vártuk. Azok az eredmények ezek, amelyek kapcsán tíz évvel ezelőtt magam is megesküdtem volna: meghozzák a várt előrelépést, érezhetővé teszik azt, hogy érdemes ebben az államban élni. Talán éppen az a kulcsgondolat, hogy: tíz évvel ezelőtt. Ma már egyfajta keserűséget tudnak csak kiváltani, mert bármennyire is értelmetlen feltenni a „mi lett volna, ha...” kérdést, ilyenkor mindig felteszem magamban. Ez az, ami nem engedi, hogy örvendve reagáljak egy-egy pozitív történésre.
Másrészt, amíg az ország sorra aratja a külpolitikai sikereket, egyfajta állandó belső visszafejlődést láthatunk. Nem arra gondolok, hogy ma azok irányítják ügyeinket, akik másfél évtizede irányították egészen más irányba, jóllehet, ettől sem lehet teljesen eltekinteni. Azokra a történésekre gondolok, melyek egészen biztosan nem az előrehaladást szolgálják. A vajdasági autonómia folyamatos leépítésére, a médiumok teljes ellenőrzés alá vonására és bulvárosítására, az embereket még kiszolgáltatottabbá tevő törvények meghozásának terveire utalok. Minden napra jut egy jó hír és egy rossz. Az a különbség, hogy a jónak nincs azonnali kihatása mindennapjainkra, a rossznak pedig van. Ezek a hátrafelé lépések törlik le egyre több ember arcáról a mosolyt.
Ma már sokkal nehezebb remélni, mint a kilencvenes években. A kilencvenes években borzalmakat éltünk át. Családtagjainkat, barátainkat veszítettük el. Teljes zárlat alatt éltünk. Nem volt mit ennünk. De vártuk a változást. Azt a pillanatot, amikor egy katartikus jelenetben megszabadulunk a zsarnoktól, gondterhelt éveinktől, tehetetlenségünk és fáradságuk miatt hullatott könnyeinktől. A változás megtörtént. Pár évig talán hittük, hogy az irány megfelelő. Felébredtünk és rájöttünk, hogy a változás valójában nem történt meg. Nem úgy, ahogyan annak meg kellett volna történnie. S most, abban a helyzetben, amikor látszólag minden sínen van, amikor mindenki dicséri az állam eredményeit, amikor arcunkba röhögve közlik velünk, hogy megtörtént, amit akartunk, már igazán nehéz reménykedni, hinni. Mintha csak mi tudnánk, valójában milyen délibáb a siker, a változás.
Két elméletet tartok elképzelhetőnek. Egy pesszimistát és egy optimistát. Az előbbi szerint innen már elment mindenki, akinek egy csöpp esze is volt. Az utóbbi szerint itt maradtak azok, akikben még maradt annyi energia, hogy akár mindennapi vállalásaikkal változtatni tudjanak valamin. Fel tudják ismerni, mi a valóság, és mi a látszat. Pontosan ki tudják tapintani, mi rejlik a hírek mögött. Meg tudják mondani, mi a siker, és mi a vereség. Nem engedik, hogy elhallgattassák őket. Nem hagyják, hogy kizárják őket a saját életükről szóló döntések meghozásából. Nem engedik, hogy lerombolják azt, amit éveken át építgettek, orkán erejű széllökéseknek ellenállva. Nem tudom, vannak-e elegen. De jó lenne, ha ők már nem mennének innen el.
