Áder Jánosnak, Magyarország köztársasági elnökének megbízásából Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere március 15-én Budapesten a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét adta át Nagy Margitnak, a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete elnökének, az újvidéki Apáczai Diákotthon igazgatójának.
Mi jelent Önnek ez a kitüntetés?
Nagy Margitnak Balog Zoltán, az emberei erőforrások minisztere adta át az elismerést (Fotó: Dávid Csilla)
– Nagyon nagy megtiszteltetés számomra a kitüntetés, egyáltalán nem számítottam rá. Magyar Érdemrend Lovagkeresztet magyarországi és külhoni magyaroknak egyaránt osztanak, akik társadalmi munkájuk során valamilyen módon tettek a magyarságért. A külhoni magyarok elsősorban a megmaradásért, a kultúra ápolásáért kapnak díjat. De a magyarországiak közül a kovácsiparművésztől az egyetemi tanáron keresztül a balett-táncosig sokan megtalálhatók a kitüntettek között. Konkrét megindoklást nem adtak a kitüntetés mellé.
Sok éve dolgozik a pedagógus-egyesületben és a diákotthont is igazgatja.
– Sok mindennek köszönhetem ezt a díjat. Elsősorban annak, hogy egy olyan családban nevelkedtem Erdélyben, ahol hagyománya volt a megmaradásért és a kultúránkért folytatott harcnak. Édesapám lelkészként, a nagybátyáim pedig az oktatásban tevékenykedtek a magyarság megmaradásáért, annak ellenére, hogy a Securitate ezt nem nézte jól szemmel. Ebben a szellemben nevelkedtem és egy fajta lelki megnyugvást találok ebben a harcban. Már több mint 40 éve élek Vajdaságban, de itt a szocialista rendszerben civil szervezetet nem lehetett életre hívni. A kilencvenes évek elején létrehoztuk a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületét, mindez a kiváló munkatársak nélkül nem jöhetett volna létre. Az alapító tagjaink között ott volt Viola Lujza, Dulka Andor, Muhi Béla, Orovecz Júlia, később csatlakozott Szuhomeli Judit, Lukács Gabriella és egyre fiatalabb munkatársak nyújtottak segítő kezet. A neveltetés és a nagyszerű munkatársak mellett a legfontosabb tényező számomra a vallásos hitem, amely nélkül nem jöhetett volna létre sem a pedagógus-egyesület, sem a diákotthon.
Az anyanyelv ápolása terén is figyelemre méltó munkát végzett.
– A háborús évek alatt rádiós újságíróként dolgozva egész Vajdaságot bejártam és a pedagógus-egyesület, valamint saját pénzből anyanyelv-ápolási órákat szerveztünk. Itt meg kell említeni a nemrég elhunyt Baranyi László vállalkozót, aki rengeteg segítséget nyújtott az egyesület munkájához. A kilencvenes évek nehézségei ellenére kitartóan dolgoztunk, nemegyszer a rendőrség is zaklatott, de nem maradt el egyetlen rendezvényünk sem. A terepet járva szembesültem a magyarság nagyméretű asszimilációjával és azt tapasztaltam, hogy a szerb nyelv hatására eltorzul az anyanyelv használata a szórványban és a tömbmagyarságban egyaránt. Ekkor született meg az ötlet, hogy anyanyelv-ápolási órákat tartsunk a szórványban és ezt 1992-ben el is kezdtük. Egy időben 450 gyerekkel is foglalkoztunk, mostanra ez a szám csökkent.
Ön kezdeményezte az Apáczai diákotthon létrejöttét is?
– 1999-ben, amikor Újvidéket bombázták, nagyon sokan panaszkodtak, hogy nem jutnak be az állami kollégiumba, az albérletek iszonyúan drágák voltak, és ezért arra gondoltam, hogy létre kellene hozni egy diákotthont. Pályázatot nyújtottam be az Apáczai Közalapítványhoz és rövid időn belül 50 ezer márkával támogatták a diákotthon létrejöttét, amelyből megvettük a mostani leánykollégiumunk alapjait képező családi házat, azt később átalakítottuk. Kezdetben 20 lány lakott nálunk, jelenleg 42 lányt tudunk elszállásolni. Időközben újra pályáztunk és a Telepen vettünk egy másik családi házat, amelyet szintén átalakítottunk és kibővítettünk, ott most 30 fiú lakik. Két évvel ezelőtti adatok szerint Újvidéken mintegy 1800 magyar ajkú egyetemista tanul és ezért még több diáknak szeretnénk szállást biztosítani.
A diákotthonban a többi kollégiumtól eltérő házirend van?
Hetente magyarságismereti előadást és áhítatot, azaz bibliaismereti órát tartunk. A szülők nagyon szívesen adják ide a gyerekeiket, mert tudják, hogy odafigyelünk rájuk. Ha meg akarunk maradni, akkor nagyon keményen kell ragaszkodnunk az anyanyelvünkhöz, ki is van írva nálunk, hogy a kollégium nyelve magyar. Egy alkalommal észrevettük, hogy az egyik fiú kábítószerezik, azonnal értesítettük a szülőket, és felszólítottuk őket, hogy vigyék haza a gyereket. A szülők kérték, hadd maradjon a diák nálunk és ha három hónap múlva a drogteszt pozitív lesz, akkor hazaviszik a fiút. Közös odafigyeléssel és segítségnyújtással sikerült leszoktatni a kábítószerről. Az Apáczai Közalapítvány mellett a Határon Túli Magyarok Hivatala, a magyarországi református egyház, azon belül a Dunamelléki Református Egyházkerület támogatja a diákotthon működését. Mivel az otthon a maradéki református egyház tulajdonában van, ezért talán érthető, hogy a jelentkezési íveken igazolni kell a bérmálkozás vagy a konfirmálás tényét.
Hogyan látja az egyház szerepét az oktatásban és a magyarságtudat ápolásában?
– Úgy gondolom, hogy a határon túli területeken a magyar közösségekben az egyháznak nagyon nagy megtartó ereje van. Nagyon fontos lenne, hogy az egyházaktól elkobzott vagyont visszaszolgáltassák, amely jó alapot szolgáltathatna az egyházi iskolák működtetéséhez. Az egész Kárpát-medencében elterjedtek az egyházi iskolák, csak nálunk nem. Én ezekben az iskolákban látom a magyarságtudat megőrzésének kulcsát. Rendkívül fontosnak tartom, hogy a pedagógus belenevelje a gyerekekbe az identitástudatot. Ahhoz, hogy az ember kiegyensúlyozott, nyugodt lelkivilággal tudjon élni, fontos, hogy egy stabil identitástudattal rendelkezzen. Azon embereknek, akiknek ez hiányzik, még ha nem is vallják be, általában sérült személyiségek. Ettől függ az egész társadalom minősége, mert ha erős identitástudatom van, akkor a családom fontos a számomra, s ha a család fontos, akkor az a társadalom építőköve.
