Szerbiában minden kormány munkája sikeres. A körülmények mindig kifogásolhatók, nehezek, külső és belső negatív hatások pecsételik meg őket, a munka azonban mindig értékelhető és elismerésre méltó. Ezért van az, hogy Szerbiában egyetlen kormány sem bukik meg soha, ahogyan az elnök sem mond le, legfeljebb jó szándékú hozzáállása következtében, a közjó célját szem előtt tartva, lerövidíti mandátumát, alkalmat ad a polgárnak arra, hogy kinyilvánítsa véleményét, alkalmat ad az államnak arra, hogy takarékoskodjék. Valamilyen választások ugyanis mindig akadnak, amelyekhez hozzá lehet csapni még egyet vagy kettőt, ha az említett közjó éppen úgy kívánja meg. Nem bukások ezek, nem sikertelenségek következtében, a polgárok elégedetlensége miatt, netán politikai számítások eredményeképp bekövetkező végkifejletek, hanem egyszerűen csak kiváló megoldások az ország minden bajára, amelyeken a sikeres kormányok és elnökök éppen nem tudtak javítani a galád körülmények miatt. Ezekre a körülményekre pedig sajnálatos módon jellemző, hogy csak akkor akarnak változni, ha választásokat tartanak. Így történt hát Szerbiában meg az, hogy a többpártrendszer bevezetése, meg valamivel később a demokrácia erőltetésének folyományaként minden két-három évben választásokat szerveznek, hogy a szavazó javítson a körülményeken, erősítse meg az aktuális hatalmat, megteremtve ezzel saját magának azt a gyönyört, melyben egy még sikeresebb vezetőség minden baj elhárítására irányuló bravúros cseleit nézheti.
SIKER ÉS KÖZÖNY
Két héttel ezelőtt kapta a szerbiai polgár a legújabb lehetőséget arra, hogy tegyen valamit a közjó érdekében, hogy korrigálja a változásokat makacsul akadályozó körülményeket, s alkalmat adjon egy politikai erőnek arra, hogy megszabadulva minden béklyóitól, kizárólag az eredményekre, illetve a még sikeresebb jövőre összpontosítsa minden erejét.
A polgárok, az évtizedeken keresztül elszenvedett sanyargatások után ma már készek vállalni a rájuk nézve nehezebbnek számító utat is, viselni a társadalom mélyreható átalakításának terhét (Fotó: Ótos András)
A szerb választópolgár ezúttal valóban követte az utasításokat, melyeket a legnagyobb hatalmi párt a választási folyamathoz mellékelt. Persze nem a szavazóurnákra ragasztott használati útmutatók voltak ezek, az útbaigazítást az emberek a médiából érkező elemzésekből, interjúkból és egyéb közszereplésekből fejtegethették ki, más nézőpontból akár úgy is lehetne fogalmazni, hogy innen erőltették azt rá. Annyi bizonyos, hogy magának a voksolásnak a kiírását is szemet gyönyörködtető magyarázkodások előzték meg, melyek minden egyéb lehetőséget kizártak, s egyedül a választásokét tartották elfogadhatónak államunk jövőjét, sorsát szem előtt tartva. Kissé komolyabban elmélyedve ezekben a magyarázatokban, a politika iránt csak kissé is fogékony választópolgárnak teljesen világos lehetett, hogy az égvilágon semmi sem indokolja a szavazásnak a megejtését, már a népszerűségi listákon legelőkelőbb helyet elfoglaló párt érdekeinek túlcsordulásán kívül, s hogy a választások kiírásával kapcsolatos magyarázatok annyira sántítanak, amennyire, mondjuk, a legutóbb a koszovói megállapodással kapcsolatos azon kijelentések sántítottak, melyekkel meg akarták győzni az ottani szerbeket, hogy a pristinai intézményrendszer kereteibe történő beépülés tulajdonképpen nagyobb összhangban van a szerb nacionalista érdekekkel, mint ezen intézményrendszer bojkottja, melynek helyességéről mellesleg előzőleg tíz évig győzködték ugyanezeket az embereket. Hogy mi mindenre képes a propaganda, az teljesen lenyűgözhet bennünket. Ahogyan ugyanis néhány hét alatt sikerült meggyőzni a koszovói szerbség nagy részét arról, hogy az újonnan hirdetett politika helyesebb a megszokottnál, ugyanúgy sikerült elérni a szerbiai választópolgároknál azt, hogy meghallgatva a sántító magyarázatokat a választások kiírásáról, beleegyezzenek azok létjogosultságába, hogy ennek a tömegnek több mint fele részt is vegyen azokon, s hogy ezen részvevők körülbelül fele bizalmat is szavazzon annak a pártnak, amelyik pont azért írta ki a választásokat, hogy a tömeg mintegy fele rá szavazzon. Azt hiszem, ennél nagyobb sikert már rég könyvelt el bármelyik párt Szerbiában, itt ugyanis nem csupán az elsöprő választási győzelem ténye az, ami figyelemre méltó, hanem az egész folyamatnak az időzítése, a megfelelő kijelentések megfelelő időben történő közlése, a karrierépítés elemeinek pontos alkalmazása, a propaganda célba találása. Ugyanakkor, sajnos, a siker mellett el kell könyvelni még egy jelenséget, melyet a hatalmi párt ugyan belekalkulált a számításaiba, s ezáltal számára még ugyanúgy sikernek tekinthető, ám a polgári társadalom fejlődése szempontjából még véletlenül sem nevezhető annak: a szavazók jelentős részének közömbössége. Közömbösség minden iránt, ami a politikai élet részét képezi. Ez a közömbösség nem csupán azok gondolkodását határozta meg, akik nem mentek el szavazni, meghatározta azok véleményformálását is, akik elmentek, őket sem érdekelte ugyanis különösebben az, hogy miért írták ki a választásokat, hogy hova vezetheti el az országot azok végeredménye, hogy beválthatók-e a választási ígéretek. Sokan úgy szavaztak, hogy egyszerűen alkalmat akartak adni még valakinek, követve azt a népszerűségi cunamit, amelyről számos politikai elemző beszélt a voksolás előtt és után, belátva, hogy a többi felkínált alternatíva sem sokkal jobb, illetve hogy ez az alternatíva sem lehet rosszabb.
PUSZTÍTÓ REALITÁSUNK
S miután teljesen világossá vált, hogy az eredmények éppen azt a forgatókönyvet hozták, amelyiket az államapparátust irányítók szerint hozniuk kellett, egyetlen kulcsfontosságú kérdés fogalmazódhat meg az emberben: vajon lehet-e kezdeni valamit az abszolút, sőt közel kétharmados többséggel, vajon gyógyírt jelenthet-e ez a valóban feltűnően magas fölény egy országnak, egy társadalomnak az évtizedek óta kezelés nélkül hagyott súlyos betegségeire. Téved az, aki azt hiszi, hogy ebben az országban egy-két gazdasági problémát kell megoldani, téves az az elképzelés, hogy minden a befektetéseken, az üzleti légkör javításán múlik. Téved az, aki szerint az európai közeledés fogja rendezni a helyzetet, s nem igaz az sem, hogy néhány reform hiányzik csupán még a boldogsághoz. Ezek, hogy félreértés ne essék, mind-mind szükségesek, de inkább magától értetődő alapfeltételnek számítanak, alapvető elvárásoknak egy olyan ország kiépítéséhez, melyben a folyamatos zuhanást lassú felívelésnek kellene felváltania. Borzasztóan szomorú tényként kezelendő az, hogy a választások alatt hallott ígéretek már annyira nem tartoznak az „ígéretek” kategóriájába, hogy azok teljesítése teljesen normális folyamat része kellene hogy legyen. Ezek az ígéretek voltaképp a pilléreit képezik egy olyan hídnak, amelyiknek a kilátástalanságból az esélyek mezejére kellene vezetnie társadalmunkat. Rendkívül elkedvetlenítő, hogy ma ezekről szóltak a választási ígéretek, hogy ennél, az egyébként magától értetődőnek, kötelezőnek számító tetteknél többet már senki sem mert felvállalni a kampány során. S letaglózó az, hogy teljesen reálisan nézve a dolgok jelenlegi állását, még ez is túlzásnak, soknak tűnik a mai Szerbiában.
Ebben az országban ugyanis egy olyan hatalmas változást kellene végrehajtani, amelynek a következtében azt lehetne mondani: elfogadható életkörnyezetben élünk. Lehet átfogó reformnak, átalakulásnak, újjáépítésnek is nevezni azt, ami Szerbiára vár. Vár legalább másfél évtizede, megragadható előrelépés nélkül. Értékrendszerbeli, gondolkodásmódbeli átalakulásnak kell végbemennie mindenekelőtt, vagy legalább párhuzamosan mindazzal, aminek a gazdasági, a szociális- vagy kisebbségpolitika, autonómiapolitika kapcsán meg kell történnie. Szemléletváltásra van szükség, mely szakít azzal a bezártságra építő nézetrendszerrel, melynek megvoltak a gyökerei már a kommunizmusban is, s melyet olyan tökéletesen tereltek tovább a nacionalista ideológia pályájára a kilencvenes évek – hozzátéve a beteges ellenségkeresés beidegződéseit is –, s mellyel a kijátszott és ma már nyugodtan állíthatjuk, egyes részvevői által bemocskolt, így hitelét veszített október ötödike után sem sikerült megfelelő, határozott első lépéseket tenni. A történelmet, emberi jogokat, kisebbségjogokat, másságot sajátos módon, elferdítve értelmező oktatási rendszernek, az alapvető ellátást, az élethez való jog érvényesítését megkérdőjelező egészségügyi rendszernek, a függetlenséget csak papíron ismerő igazságügynek és médiarendszernek, az éhbért normális fizetségként értelmező foglalkoztatáspolitikának, a valódi reformoktól rettegő gazdasági életnek, az ország jelenlegi önazonosságának, erre vonatkozó definíciójának a teljes megváltoztatására van – ahogyan az sok helyütt olvasható: röviden, a teljesség igénye nélkül – szükség. Ez a feladat vár azokra, akik két héttel ezelőtt a polgárok bizalmának elnyerésével a kezükbe ragadták a döntéshozás jogát a következő négy évre. Nevezzük egyszerűen, a részletekbe bocsátkozás szándéka nélkül, a sors iróniájának, hogy közülük sokan nagyon is vétkesek azért, hogy ma ezeknek a változásoknak végbe kell menniük. S nem kisebb irónia az sem, hogy azok, akik változtathattak volna az elmúlt évtizedben, a változás helyett egyszerűbbnek vélték a beletanulás technikáját választani és mesterien elsajátítani.
ÍGÉRETEK LÉGGÖMBJEI
Egyszerű megoldása nincs a jelenlegi helyzetnek. Két, egyformán nehezen elviselhető, ám hosszú távon más eredménnyel járó út áll a leendő, jelenleg még mindig ismeretlen összetételű kormány előtt. Nem feltétlenül kell nekikezdenie a felvázolt mély változások végrehajtásának. A helyzet azonban mára olyanná vált, hogy ennek a kormánynak aligha lesznek olyan tartalékai, amilyenekkel a korábbiak rendelkeztek, így még politikai haszonszerzés céljából se éri meg halogatni a teendőket, a polgárok ugyanis egyre rosszabb körülmények között élnek majd, s a legcsodálatosabb propaganda se lesz képes sokáig tartani bennük a hitet, az ígéretek léggömbjei gyorsabban szétpukkadnak az elfecsérelt idő múlásával. A másik út a látszatváltozásokkal ellentétben a valódiak elindítása, mely korántsem lesz fájdalommentes sem a polgárok, sem a politikusok számára. Valószínűleg minden lépésnél falakba, ellenfelekbe, a célhoz képest ellentétes érdekekbe ütközne ez a munka.
A választások úgy hozták, hogy most egyetlen egy párt döntheti el, melyik irány lesz a megfelelőbb. A polgárok, az évtizedeken keresztül elszenvedett sanyargatások után ma már készek vállalni a rájuk nézve nehezebbnek számító utat is, viselni a társadalom mélyreható átalakításának terhét. Egyedül amiatt aggódhatnak, hogy a bizalom birtokosai is ezt az utat tartják-e majd megfelelőbbnek, felnőttek-e ennek a feladatnak az elvégzéséhez, s nem torpannak-e meg az első nagyobb akadálynál. Nem ártana, ha döntésük meghozásakor figyelembe vennék, hogy nem az idők végtelenségig kaptak szabad kezet március tizenhatodikán.
