Fegyverropogás és egy új polgárháború zaja okoz nyugtalanságot az Európa-napon, amelyet az unió országaiban május 9-én tartanak. Házon belül szerencsére hallgatnak a fegyverek. Béke van, már 1945 óta. A nyugtalanságot keltő hangok kívülről jönnek. Hogy ez mit jelent, aligha kell magyarázni a volt Jugoszlávia terültén, még kevésbé Ukrajnában, ahol a délszláv térség katasztrófájához hasonló események körvonalazódnak.
Az EU keleti határának tőszomszédságában egy olyan háború bontakozik ki, amelyről sokan azt hitték, hogy a kelet–nyugati szembenállás lassan negyed százada történt megszüntetésével és a délszláv véres dráma befejezésével sikerült száműzni a kontinensről. Ha mást nem is, de az ukrajnai tűztornyok és az orosz rémtortával beetetett atyafiak gerjesztette harcok közelében az Európa-napon jó lenne legalább azt értékelni, hogy unión belül béke van, nem fegyverekkel intéznek területi, etnikai és egyéb vitákat. No, meg azt sem ártana szem előtt tartani, hogy az EU 28 tagországa és ötszáz milliós lakossága egy olyan demokratikus értékközösség, amelynek jelentős politikai és gazdasági súlya van az egész világon.
Május 9-e egyébként is az európai béke és egység ünnepe. Hivatalosan a Schuman-nyilatkozat napját jelöli a dátum. Arra emlékeztet, hogy Robert Schuman francia külügyminiszter 1950. május 9-én új európai politikai és gazdasági együttműködést vázolt fel, amely megakadályozza a háborúskodást a kontinens országai között. A történelmi fontosságú javaslat ezért az EU szellemiségének fontos részét képezi. Az idei Európa-nap ugyanakkor alkalmat ad a megemlékezésre a történelem több fordulópontjáról is: elsősorban a 2004-es bővítésről, amikor tíz ország csatlakozott az EU-hoz, továbbá a hidegháborús időszakban a kelet–nyugati szembenállást szimbolizáló berlini fal leomlásának 25. évfordulójáról.
Tíz éve, amikor a tíz új tag – közöttük nyolc volt kommunista ország – bekerült az EU-ba, mindegyik történelmi változásról beszélt, s abban bízott: végre ott van, ahová mindig is tartozni akart. Nagy ünnepséget csaptak, azt hitték, véget ért a rögös út, s célba értek. Hamarosan rá kellett jönniük, hogy csak akkor kezdődtek az igazi megpróbáltatások. A prosperitás (azaz az egy főre eső GDP) tekintetében azonban négy győztest is lehet hirdetni: Litvániát, Lettországot, Lengyelországot és Szlovákiát. Az sem mellékes, hogy a tíz állam közül hat bevezette az eurót. Szép teljesítmény, hisz a tízek már jóval kevesebb uniós támogatást kaptak a felzárkózásra, mint a korábban tagságot nyert szegényebb országok. Ráadásul a 2008-ban kirobbant globális válsággal is meg kellett birkózniuk.
Általános vélekedés szerint a valódi EU-hoz csak azok a tagok tartoznak, amelyek mind az eurózóna, mind az akadálytalan határátkelést biztosító schengeni övezet tagjai. Mindazonáltal arról sem szabd megfeledkezni, hogy az EU-ban a lényeges kérdésekben a „nagyok” döntenek, elsősorban Németország és Franciaország. A kontinens sorsának alakításába komoly beleszólása van még Hollandiának is, de Nagy-Britannia szava is mérvadó. A többiek szerepe sem jelentéktelen: a rengeteg érdek befolyásolta fontos állásfoglalások előtt mindig véleményt mondhatnak, beleszólhatnak a döntésekbe, bár a fontos határozatok sokszor nem rajtuk múlnak.
Megalakulása óta az unió folyamatosan bővül, változik, és ezért nem teljesen kiforrott az intézményrendszere. Több tagországban az euroszkeptikus pártok és mozgalmak azonban így is túlbürokratizáltnak tartják a brüsszeli központot, melyet birodalomépítéssel vádolnak.
Két héttel az Európa-napi ceremónia után egy fontos eseménysor kezdődik: a tagországok megválasztják az európai parlamenti képviselőket.A voksolások arról is szólnak, mennyire erősödtek meg az EU-ellenes pártok. A pesszimisták szerint még az is elképzelhető, hogy ha nagyon jól szerepelnek, szétzilálhatják az uniót.
Az optimisták nem hiszik el, hogy ez megtörténhet. De azt ők is sejtik, hogy az utóbbi évek válságkezelésének részét képező kormányzati megszorítások miatt megizmosodott szélsőséges és EU-gyűlölő csoportok előretörnek a választásokon.
Az EU-ba igyekvő országok is bizakodnak, s ezért nem is lassítják a felkészülésüket a csatlakozásra. Szerbia ugyan még csak az út elején botorkál, de valószínűleg nem az EU-ellenes erők térnyerése fogja meghatározni előrehaladását a csatlakozási tárgyalásokon. Minden a szerb kormánytól függ: attól, hogy teljesíti-e az uniós feltételeket, normákat és elvárásokat. Ha képes lesz erre, jöhet a tagság. Igaz, jó esetben 8-10 év múlva.
Az EU természetesen nem sieti el az új tagok felvételét. A rengeteg belső problémája miatt előbb azok megoldására fog összpontosítani. Az EU már jó ideje az egész közösség átalakítását szolgáló reformterven, illetve annak megvalósításán dolgozik.
Első lépésben a bankunió készül, de a végcél a politikai unió, a még inkább központosított EU, amelyben a tagországoknak az eddiginél is több kompetenciát és felügyeleti lehetőséget kell átadniuk Brüsszelnek.
Ez persze a jövő zenéje. A jelenlegi Európa-napon inkább azzal kellene foglalkozni, hogy a közösség békében ünnepelhet. Amikor a szomszédságban Európa legújabb (polgár)háborúja bontakozik ki, a békét jó lenne kellőképpen értékelni, s nem csak azon elmélkedni, hogy Brüsszel kinek mennyit ad a közös kasszából, sem azon, hogy mekkora hatalom összpontosul (majd) az EU-bürokraták kezében.
Brüsszel terveiben valóban sok minden szerepel, de a fegyverek bevetése biztosan nincs az eszköztárában. Az Európa-napi ünnepségen talán nem ártana egy pillantást vetni Ukrajnára, és emlékezni Srebrenicára, Szarajevóra, Vukovárra, esetleg Újvidék bombázására, majd elgondolkodni kicsit azon, jobb lehet-e az élet a békepárti EU-n kívül, vagy inkább a 28 tagú közösségben, amely sok mindenre készül, de háborúra aligha.
