Mélykúti József Magyarkanizsán született és Csantavéren nevelkedett, most Újvidéken él. A Magyar Szó egyik első tudósítója volt. Kezdetben szerzetesnek készült, majd az újságírás felé fordult, de végül más pályát választott.
Mindig újságíró szeretett volna lenni?
– Amikor kitört a háború, már nem tudtam befejezni a nyolcadik osztályt. 1944 augusztusában Pestre kellett volna mennem, az volt a tervem, hogy szerzetes leszek. De meginogtam az elhatározásomban, és ebből nem lett semmi. Egy későbbi versemben így fogalmazok: „Nem szeretnék az oltár előtt hátat fordítani az Istennek. Mégiscsak megkedveltem a földi angyalokat.” Azt követően Csantavéren éltem, és 1946-ban kezdtem el dolgozni a Magyar Szónak, a faluból és környékéről tudósítottam a lapot. 1945-ben az újság már Magyar Szó néven jelent meg. 1946-ban rikkancsként kerestem a kenyerem, s akkor figyeltem fel egy hirdetésre, amelyben azt írta, hogy akinek van kedve, az a maga falujából, városából írjon tudósításokat a lap számára.
Miről szóltak a tudósításai?
– Az első tudósításom arról szólt, hogy az esti órákban szerb nyelvtanfolyamot indítottak a faluban. Cvitko Ferenc akkori zenetanárral és Petkovics Kálmánnal, aki a Magyar Szó és a Hét Nap újságírója, majd főszerkesztője lett, aktívan részt vettem a tanfolyamokon. A falu egyéb eseményeiről rendszeresen tudósítottam a Magyar Szót, persze voltak dolgok, amelyeket elhallgattam, mint például a beszolgáltatásokat. Önkéntes rohammunkák, falurendezési akciók az ifjúság és az ún. Népfront szervezésében – mind szerepeltek az újság hasábjain. 1947-ben a többi helységhez hasonlóan Csantavéren is raktárakat kezdtek el építeni, besegítettem a kőműveseknek, amiről szintén beszámoltam az olvasóknak.
Hogyan ismerkedett meg Keck Zsigmonddal, az első főszerkesztővel?
– Egy keddi délután történt, hogy mikor hazaérkeztem a munkából, a szüleim mondták, hogy hívtak a községházáról, mivel abban az időben csak a községházán, az orvos házában és a parókián volt telefon. Arra kértek, hogy másnap jelenjek meg a Magyar Szó szabadkai szerkesztőségében. Elmentem, és azt mondták, hogy várjam meg a Zsiga bácsit Újvidékről, és majd elbeszélgetek vele. Zsiga bácsi megérkezett, és elvezetett a Kultúrházba, ahol megismerkedtem Kongó Tivadarral, Horovic Ignáccal, Lévai Endrével és Szegedi Jenővel. A Kultúrház telis-tele volt könyvekkel, Zsiga bácsi azt mondta, hogy nézzem meg őket, olvassak. Bármelyiket levettem a polcról, azt vettem észre, hogy mind Moszkvában lettek nyomtatva. Mikor kettesben maradtunk Zsiga bácsival, azt mondta nekem, hogy ha van kedvem, továbbra is tudósítsam a Magyar Szót, és megpróbálnak újságírót faragni belőlem. A későbbiekben még többször írtam ifjúsági megmozdulásokról, és a Petőfi Brigád tagjaival készítettem beszélgetéseket. Egyszer meghívtak Palicsra, ahol tudósítóknak szerveztek egy összejövetelt. Ott ismét találkoztam Horoviccal, Szegedivel, Lévaival, Kongóval, és megismertem Brindza Károlyt is. Arról tanácskoztunk, hogyan lehetne még több tudósítót felkérni a munkára.
Miért nem maradt a szakmában?
– Egy másik alkalommal Zsiga bácsi lehívott Újvidékre, akkor megismertem Thurzó Lajost, Papp Endrét, Luko Andrást és másokat. Akkor kaptam egy ajánlatot, ha nincs hol laknom, akkor tudnának szállást biztosítani, amíg nem rendeződik a helyzetem, de erre már nem került sor. Később, mikor Csantavéren faliújságot ragasztgattunk, Petkovics Kálmán megkérdezte tőlem, hogyan kezdtem el a Magyar Szónak dolgozni. Részletesen elmeséltem, ő kapott az alkalmon, és belevetette magát az újságírásba. Akkor én már vonakodva írogattam az újságnak, egyszerűen nem éreztem, hogy jó újságíró válna belőlem, noha kétszer is kaptam elismerést. Laták István és Urbán János újságírók látták el kézjegyükkel az elismerő okleveleket. 1947 nyarán megjelent egy pályázat, amely azt hirdette, hogy tanulókat vesznek fel a gyári iskolába. Jelentkeztem. Augusztus derekán részt vettem a felvételi vizsgán, és szeptember elején értesítettek, hogy felvettek. November 15-én leköltöztem Újvidékre, s ezzel eldöntöttem, hogy tovább folytatom az iskolát. Erről az eseményről írtam egy cikket, s azzal beállítottam a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségébe, felkerestem Zsiga bácsit, aki megjelentette az írásomat. Akkor megkérdezte tőlem, hogy nem leszek-e újságíró. Azt feleltem, hogy nem.
