Négyéves szerbiai mandátuma lejártával július végén hazatér Budapestre Ritecz Miklós belgrádi magyar főkonzul. Az elmúlt esztendőkben lapunkban is gyakran szereplő diplomata nevét főleg az állampolgársági ügyek kapcsán ismerhették meg olvasóink, de a közéleti, sőt, sportoldalainkon is sokszor előfordult a neve. A Magyar Szó szerkesztőségével személyesen is kitűnő viszonyt ápoló főkonzul a főszerkesztővel folytatott – a megszokottnál kötetlenebb – beszélgetés keretében szólt eddigi pályafutásáról, életéről, különös tekintettel a belgrádi négy évre.
– Az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Hazatérni mindig jó, viszont nehéz csak úgy itt hagyni a néhány év alatt megszokott helyeket, a kollégákat, ismerősöket, barátokat. Szerbia esetében a szomszédság, no meg a már kész autópálya miatt nem annyira fájó a búcsúzás: ha visszavágyom majd, kocsiba ülök, és azonnal itt vagyok – mondta a belgrádi magyar nagykövetség főkonzulja.
Lehet gyakorlata a költözésben. A belgrádi a harmadik diplomáciai kiküldetése volt. Mennyi időt töltött eddig külszolgálatban?
– A magyar diplomácia képviseletében a kilencvenes évek végétől négy esztendőt dolgoztam Varsóban, majd 2003-tól ötöt Zágrábban, s legutóbb most itt, Belgrádban négyet. Ha ehhez hozzátesszük a kilencvenes évek elején még újságíróként Lengyelországban töltött négyet, akkor kiderül, hogy tizenhétnél tartok.
Nem unta meg?
– Mindenütt izgalmas időszakokat éltem át, így szakmai szempontból egyáltalán nem volt unalmas az élet. Lengyelországba például 1990-ben, a demokratikus történelmi változások kellős közepén kerültem ki tudósítónak. Ott mindjárt a helyszínen követhettem végig az első szabad elnökválasztást. A politikai élet pezsgését és egyúttal bizonytalanságát jelezte, hogy eleinte szinte minden évben újabb parlamenti választásokat tartottak. Aztán később – az ezredfordulón – diplomataként már egy politikai szempontból konszolidáltabb időszaknak, illetve a gazdasági fellendülésnek lehettem tanúja. Magyarország számára a szomszédság és a regionális politika mindig is prioritást jelentett, úgyhogy mindenütt tartalmas és érdekes munkát végezhettem. Lengyelország és később Horvátország is ottlétem alatt lett NATO-tag, illetve kezdte meg az uniós csatlakozási tárgyalásokat.
Gondolom, itt Szerbiában sem unatkozott…
– Itt, Belgrádban ugyancsak fontos események történtek az elmúlt négy esztendőben: főleg a magyar–szerb viszonyban tapasztalhatók egy magyar diplomata számára igazán lényeges és pozitív fejlemények. Az meg külön öröm, hogy főkonzulként, az állampolgársági ügyek kezelésével némileg hozzájárulhattam az itteni magyarság anyaországhoz közelítéséhez, a nemzet egyesítésének a folyamatához.
Ide, hozzánk a korábbiaktól eltérő munkakörbe, a nagykövetség konzuli osztálya vezetőjének érkezett 2010-ben.
– Az előző kiküldetések során politikai ügyekkel foglalkoztam, itt pedig konzuliakkal. 2010 augusztusában még a Senjak dombján lévő konzulátus impozáns épületében kezdtem, de alig egy hónap után beköltöztünk a nagykövetségre. A szerbiai állampolgárokkal szembeni vízumkényszer eltörlésével ugyanis a forgalmunk is alaposan megcsappant: az addigi évi harmincezer helyett alig több mint ezer vízumot adtunk ki. Ez indokolta a hatalmas – egyébként a schengeni normáknak teljesen megfelelő – villaépület feladását, és a nagykövetségre történő áttelepülést.
Diplomataként és magánemberként milyen volt itt?
– Nem panaszkodhatom, kifejezetten jó. Az itteniek nyílt, vendégszerető emberek, akik a mindennapi gondok és nehézségek közepette is igyekeznek megőrizni jókedvüket. A munkavégzés során hasznosnak bizonyult hivatalos kapcsolatok mellett sikerült jó viszonyt kialakítanom a hétköznapi emberekkel is. Nem mindegy, hogy az ember milyen viszonyt ápol a szomszédokkal, a piaci árusokkal, a mesteremberekkel vagy éppen a pincérekkel. Mindenesetre a Kalenics piacon mindig friss árut kapok a bejáratott zöldséges standoknál, a halasnál vagy éppen a hentesnél.
A honosítási folyamatból adódóan nyilván közelebb került a vajdasági magyarsághoz is, mint korábbi konzul kollégái...
– Az egyszerűsített honosításnak köszönhetően 2011 után az itteni magyarok ezreivel kerültem közvetlen kapcsolatba. Csak a belgrádi nagykövetségen több mint öt és fél ezren tettek állampolgársági esküt: az ünnepélyes események szinte mindegyikén jelen voltam, jó részükön előttem fogadtak hűséget Magyarországnak a résztvevők. Arról nem beszélve, hogy kérelmek százait vettem át jómagam is. Jó dolog, hogy ilyenkor alkalom adódik az emberekkel való beszélgetésre is. A kihelyezett konzuli napoknak köszönhetően pedig a helyszínen ismerhettem meg főleg a bánságiak, de egyes bácskai települések lakóinak az életét is.
Hova járt a legtöbbször állampolgársági kérelmeket átvenni?
– Mindenhova szívesen mentünk, hiszen mindenütt örömmel és vendégszeretettel fogadták kis konzuli csapatunkat. A legjobb kapcsolatokat mégis talán a székelykeveiekkel és az óbecseiekkel alakítottuk ki. Ezeken a településeken hatszor-hétszer is tartottunk fogadónapot. De többször voltunk állampolgársági kérelmet átvenni Palánkán, Bácson, Pancsován és Hertelendyfalván is.
A kedvenc kiruccanási helye?
– Egyértelműen Székelykeve vezeti a sort. Azt szoktam mondani, hogy a legdélebbi magyar falu a „szívem csücske”, barátságos, vendégszerető, székely mentalitású emberekkel. Az említett hivatalos utakon túl 2010 óta minden évben ott voltam a gasztronómiai napokon, nagykövetségünk csapatával asztaliteniszeztünk is a faluban, diplomata munkatársainkkal együtt mulattunk a helyiekkel a Katalin-bálokon, sőt, a nagykövet úrral részt vettünk a plébános által szervezett hagyományőrző disznóölésen is. Úgy érzem, már csak azért is barátsággal fogadnak a faluban, mert a legtöbb „székeli” a belgrádi nagykövetségen, sokszor előttem tette le az állampolgársági esküt. Ha odalátogatok, szinte mindenki rám köszön, én meg gondolkodhatok, vajon a sok közül melyik Danihoz, Gyurishoz, Biszákhoz, Bíróhoz vagy Sebestyénhez van szerencsém.
A belgrádi nagykövetség az elmúlt időszakban nem csupán professzionális munkájáról, hanem sportdiplomáciai tevékenységéről is híressé vált. A Magyar Szóban is többször tudósítottunk az Önök „pingpongdiplomáciájáról”.
– Diplomatáink és munkatársaink jó része nemcsak szurkolóként kedveli a sportot, hanem a gyakorlatban is űzi azt. Nikowitz Oszkár nagykövet úr például – talán nem baj, ha elárulom – kitűnően teniszezik, asztaliteniszezik, sakkozik, és úgy hallom, futballozik is. Varga-Haszonits Zoltán első beosztott ugyancsak tenisztudásával emelkedik ki, de sakktudománya is elismerésre méltó. Kispályás focicsapatunk játékerejét pedig – legalábbis ezt mondják a kollégák – a Magyar Szó gárdája is megtapasztalhatta a minap. Jómagam is igyekszem időt szakítani a teniszre és az asztaliteniszre. A nagykövet úrral, velem és Mlekov József pancsovai szakosztályvezetővel felálló pingpongcsapatunk rendszeresen részt vett a szerbiai öregfiúk tornákon. A Baráti Városok Tornája elnevezésű versenysorozatba Niš, Újvidék és Szabadka mellett már Szeged városát is bekapcsoltuk. Fővédnöknek sikerült megnyernünk az egykori világbajnokot, Zoran Kalinicsot, a Szerb Asztalitenisz-szövetség elnökét is.
Asztalitenisz-szeretetéről sokat hallottunk, karikaturistánk, Léphaft Pál is ütővel a kezében ábrázolta Önt. Csak nem versenyző volt korábban?
– Serdülő- és ifjúkoromban – ez a hetvenes évek második fele, Jónyerék és a magyar pingpong fénykora volt – Zala megyében, a Zalakomár csapatában versenyszerűen űztem ezt a sportot. Igaz, akkoriban a zalai pingpong nem tartozott a legerősebbek közé az országban. Ott voltam a megyei élvonalban: egyéniben arany-, ezüst- és bronzérmeket vihettem haza a megyei serdülő- és ifjúsági tornákról, csapatban pedig – ifjúsági játékosként – a Zalakomár felnőtt gárdájával 1977-ben megyei bajnoki címet szereztem, s az NB III-ba jutásért játszottunk osztályozót. Aztán a tanulmányok miatt elkerültem szülőföldemről, de az asztalitenisz így is végigkísérte eddigi életemet.
Erőnléti szempontból hogy bírja?
– Partnereim tanúsíthatják, hogy nem erőltetem túl magam. Csak annyit mozgok, amennyi jól esik. A teniszben már egyre nehezebb befutni a labdákat: amelyeket 15 évvel ezelőtt még könnyedén elértem, azokért most sokszor el sem indulok. Az asztaliteniszben is a rutinos versenyzők „többet ésszel, mint erővel” felfogását vallom: furfangos ütőborításokkal és falsokkal igyekszem megfékezni a fiatalabb ellenfelek lendületét.
A konzuli tevékenység során biztosan történnek kevésbé szokványos dolgok is. Mi az, amire a legszívesebben emlékszik vissza a négy esztendőből?
– Sok, bajba jutott magyar állampolgáron segítettünk, főleg a turistaszezonban. Ez mindig jó érzéssel tölt el. A leginkább emlékezetes segítségnyújtás részben ugyancsak a már említett Székelykevével kapcsolatos. Egy Zalából érkezett magyar turistacsoport ott szállt meg, és a program részeként autóbusszal bejöttek egynapos belgrádi városnézésre. Egy idősebb pár a Kalemegdánnál már nem bírt lépést tartani a többiekkel, lemaradtak. Kétségbeesésükben bementek egy turistairodába. Onnan hívták a konzuli osztályunkat az alkalmazottak, hogy itt van egy elveszett magyar pár. Kolléganőnk beszélt velük, felvázolták neki a helyzetüket. A feladat adott volt: valahogy vissza kell őket juttatni Székelykevére, hogy csatlakozhassanak a csoporthoz. Visszajuttattuk őket.
