A nyolcvanéves Dormán László a délvidéki magyar fotográfia és újságírás élő legendája. Hat évtizedet felölelő pályafutása során szinte minden jelentős délvidéki eseményt megörökített, és számos emlékezetes portrét készített. Évtizedeken átívelő munkásságával különös érzékenységgel dokumentálta a közösség mindennapjait, megörökítve a XX. század második felének legfontosabb délvidéki eseményeit. 1968-tól két évtizeden át a Képes Ifjúság fotóriportereként és újságírójaként dolgozott. Az Újvidéki Rádióban jazzműsorokat szerkesztett, jazzfotóival pedig nemzetközi szinten is elismerést aratott. 1988 és 1993 között az Újvidéki Rádió munkatársa volt, majd 1993-ban családjával Magyarországra költözött. 2011-ig a Magyar Rádiónál tevékenykedett. Pályafutása során számos kitüntetést kapott: 2012-ben a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, 2017-ben a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Magyar Életfa díját, 2022-ben pedig a Magyar Művészeti Akadémia díját.
A fotózás a gyermekkorodhoz, a bácskossuthfalvi éveidhez kapcsolódik. Honnan ered az érdeklődés a fotózás iránt?
– A fotózással először úgy kerültem kapcsolatba, hogy a házunk padlásán találtam egy Agfa Box fényképezőgépet. Ez egy egyszerű, dobozszerű gép volt, de nagyon nagy hatással volt rám. Gyerekként az udvarban járkáltam vele, mintha egy filmet néznék. Aztán addig győzködtem a szüleimet, míg szereztek bele filmet. A faluban Téglás Vili bácsi mutatta meg, hogy hogyan kell használnom a fényképezőgépet. Volt sötétkamrája, de nem volt rendes filmhívó lámpája, így cigarettaparázs fényével helyettesítette. Ez sajnos gyakran tönkretette a filmet. Később Palicsra költöztünk, ahol a fürdőszobában kezdtem el előhívni a filmeket. Kidolgozni a képeket Szabadkára jártam Horváth Laci bácsihoz, akinek fényképészműhelye volt. Hoztam a saját papíromat és vegyszereimet, ő pedig megengedte, hogy használjam a sötétkamráját.
Szervezni kellene egy kiállítást a csukott szemekről – Art Blakey (Fotó: Dormán László)
Hogyan váltál fotóriporterré, és hol kezdődött a pályád?
– Nyolcadikos koromban kezdtem komolyabban foglalkozni a fotózással. Képeket küldtem a Pionír újságnak, ami a Jó Pajtás elődje volt, és a Magyar Szónak is. Szabadkán, a Korzón lévő szerkesztőségben Urbán János bácsi adott feladatokat. Gimnazistaként egyre többet fényképeztem. Később Kiss Erzsi, az Ifjúság című lap munkatársa keresett meg, hogy küldjek képeket a lapba, így kerültem kapcsolatba a Képes Ifjúság szerkesztőségével. Akkoriban a gimi mellett zeneiskolába is jártam. Két év különbség volt a zeneiskola és a gimnázium között, így amikor végeztem a gimivel, még két évem volt hátra a zeneiskolából. Ez rengeteg időt adott arra, hogy a fotózással foglalkozzam. Ekkor dolgoztam a Subotičke Novinének is, amit viccesen „Bunjevački Timesnak” hívtunk. Persze sokat tudósítottam a Képes Ifjúságnak is. Később, amikor Újvidékre kerültem, már csak a Képes Ifjúságnak dolgoztam.
Milyen volt a Képes Ifjúságban dolgozni?
– Életem talán legszebb időszaka volt, nem mellesleg akkoriban készítettem a legjobb fotóimat is. Ezt ki merem jelenteni. Nagyon jó, összetartó társaság volt, olyat sem előtte, sem utána nem találtam. Az volt a legnagyobb baj velünk, hogy kevés volt köztünk a párttag. Annak azonban, aki vezető, főszerkesztő pozícióba akart kerülni, párttagnak kellett lennie. A főszerkesztőhöz akkor minden héten kijött a belügyes. Be kellett számolni, hogy mi történt a héten. Mindenről. Még Hornyik Miklósnak is, a nagybetűs szerkesztőnek is párttagnak kellett lenni. Ő azt mondta, hogy belülről fogja a kommunista pártot bomlasztani. Nekem megvolt a védekezési szövegem. Én mindig azt mondtam, hogy vallási, egyházi neveltetésben részesültem, és nem érzem magam még érettnek arra, hogy a kommunista pártnak tagja legyek. Persze a kötelező anyagok mellett mindig volt idő olyan dolgokat is csinálni, amit szerettünk volna. Ettől éreztük magunkat hasznosnak. Nagyon szerettem terepre járni. Szerencsés voltam. Fotóriporterként bebarangoltam egész Vajdaságot, Bánát rejtett zugait, a szerémségi szórványt, megismerkedhettem az al-dunai székelyekkel. A Drávaszög, az ezeréves Árpád-kori magyar falvak, a gádorlakók és a szlavóniai szigetmagyarság pedig különösen közel állt a szívemhez. Örök vajdaságinak tartom magam, de a Drávaszög olyan volt, hogy választott szülőföldemnek tekintettem.
Akkoriban készítetted a híres művészportréidat is?
– Hornyik Miklós ’69-ben, ’70-ben hosszú, nagy interjúkat készített írókkal, ezt a Forum tervezte kiadni, és akkor el kellett, hogy menjek Magyarországon azokhoz az írókhoz, akikkel ő beszélgetett: Németh Lászlóhoz, Weöres Sándorhoz, Illyés Gyulához, Ottlik Gézához stb. Illyés Gyula például akkoriban ott lakott Kádár János mellett a József-hegyi úton. Illyés előszedte a tengerész sapkát, mert azzal fényképeztette magát sokszor. Flóra néni közben a fenébe kívánhatott engem, mert ekkor Illyés Gyula már eléggé beteges volt, én meg ott háborgatom őket. Illyés persze örömmel fényképezkedett, és akkor mindenféle pózban lefényképeztem. De az pózolás volt, azok csapnivaló képek voltak mind. Közben kérdezgetett a Gyula bácsi a délvidéki magyarság helyzetéről, és akkor erről kezdtünk el beszélgetni. Elmondtam akkor, hogy ami a kirakatban van, nem mind úgy van, közben készítettem néhány képet róla, ami már elfogadható, jobbnak mondható.
Weöres Sándornál a Városmajor utcában vidám volt a hangulat. Sanyika, mindenki így hívta, ne vegyék pökhendiségnek, vagy beképzeltségnek, hogy így mondom én is, Weöres Sándort Sanyikának hívtuk, Amy néni és Sanyika. Hornyikkal mentünk, örömmel fogadott bennünket, mindenfélét mesélt, meg viccelődtünk. Már kezdtem volna fényképezni, erre Amy néni rászólt, hogy „Sanyika, nem vagy megborotválkozva”. Akkor a Sanyika kiment a fürdőszobába, én meg utána, és csináltam néhány képet, ahogy grimaszokat vág és borotválkozik az örökös gyerek, a költőzseni, Weöres Sándor.
Úgy kezeltek, mintha én is a zenekar tagja lennék – Chat Baker (Fotó: Dormán László)
Messze földön híresek a jazzfotóid…
– A bátyám révén nagyon korán megismertem és megszerettem a jazzt, amely aztán végigkísérte az életemet. Később elkezdtem járni jazzfesztiválokra. Először Ljubljanába mentem, ahol a szlovénok szervezték az első ilyen fesztivált a régióban. Később Újvidéken és Belgrádban is volt ilyen esemény. Végigjártam ezeket a fesztiválokat, mindenhová akkreditáltattam magam. Ingyenes belépőket kaptam, és szinte mindenhova bemehettem, még a jazz-zenészek öltözőjébe is. Így sokukkal megismerkedtem személyesen.
Amikor egymás után nézegetem ezeket a régi képeket, rájövök, hogy a legjobb fotókat akkor készítettem, amikor a zenész is megfeledkezett magáról. Vagy szebben mondva, megfeledkezett a közönségéről, és már csak az örömzenélésért, saját magának játszott. Ezért a legtöbb igazán jó jazzfotómon a zenészek csukott szemmel muzsikálnak. Talán rendezni kellene egy kiállítást a csukott szemekről, tele lenne jazz-zenészekkel. Én a jazz-hangversenyekre elsősorban a zene miatt mentem. Hallgatni szerettem a zenét, és megvártam, amíg a fotósok hada elment. Amíg ott sürögtek-forogtak, addig nem is fényképeztem. Ők legtöbbször csak feladatot teljesítettek, a szerkesztőség számára hoztak néhány képet, hogy elkezdődött a belgrádi vagy egy másik jazzfesztivál. Aztán elmentek. Mi, a néhány megszállott őrült, ott maradtunk, végigfotóztuk és élveztük a zenét egészen hajnalig. Érdekes módon azt vettem észre, hogy ha felmentem a színpadra, a zenészek szinte természetesnek vették a jelenlétemet. Úgy kezeltek, mintha én is a zenekar tagja lennék.
Mi az, amit esetleg sajnálsz, amit nem fotóztál le, vagy amit nem csináltál meg?
– Az akkori rendszer kritikáját. Ezt úgy értem, hogy sokkal kritikusabb képeket is kellett volna készítenem a dicső szocializmus éveiben, amikor az ifjúsági politikát kellett propagálnunk a Képes Ifjúság hasábjain. Persze, megcsináltam ezeket a kirakatképeket, de a legjobb képeim akkor készültek, amikor félrenéztem, és megláttam valami mást. Sajnos ezekről a képekről gyakran meg is feledkeztem. Most – ahogy digitalizálom a régi felvételeimet – jövök rá, hogy „hűha, ilyen is van”. Ezek azok a képek, amelyek a félrenézés pillanataiból születtek, és sokszor többet mondanak el arról a korszakról, de azt is tudom, hogy a fő csapásirányon haladva is készíthettem volna kritikus hangvételű képeket. Ezt sajnálom, hogy elmulasztottam, még ha tudom is, hogy olyan fotókat úgysem közöltek volna.
Hogy kerültél át az Újvidéki Rádióba?
– Már negyvenéves is elmúltam, és még mindig az ifjúsági lapnál dolgoztam fotósként. Akkor jött az ifjúsági szövetség meg a párt – akkor csak pártnak hívták a kommunista pártot –, hogy ideje lenne eljönnöm onnan. Így kerültem a rádióhoz. Akkoriban volt egy megállapodás az Újvidéki Rádió magyar szerkesztősége és a Forum Lap- és Könyvkiadó között, hogy pályázat nélkül lehetett átlépni egyik helyről a másikra. Így mentem át Gion Nándorhoz, aki akkor a rádió főszerkesztője volt. Épp akkor indult az Újvidéki Rádió éjszakai műsora, 1988-ban, és engem is felvettek, hogy legyek az egyik éjszakai műsorszerkesztő. Az éjszakai műsor bevezetésével napi 24 órás lett az adás. Az éjféltől hajnali ötig tartó élő adás egyik szerkesztője és műsorvezetője lettem. Mondanom sem kell, ezekben a műsorokban is rengeteg jazz szólt. Gionnak csak annyi kérése volt: „Csinálj, amit akarsz, csak arra ügyelj, hogy engem be ne zárjanak miattad.” Persze néhányszor majdnem sikerült bajba sodornom, de szerencsére megúszta.
Volt egy érdekes eset, a Reggeli Krónikában is dolgoztam, ott ültem reggel öttől nyolcig. Az utolsó öt percben híreket mondtunk, utána elköszöntünk. Pitty, pitty, pitty – nyolc óra van, és bejelentkeztek a hírekkel. Egy reggel Pastyik Laci, a szerkesztő azt mondta: „Tudod, ma van a Jugoszláv Kommunista Párt nagy kongresszusa Slavonski Brodban. Talán eldől, hogy szétesik-e az ország, mi lesz Szlovéniával.” Megkérdeztem tőle: „Mit gondolsz, mi lesz ebből?” Azt felelte: „A kommunisták nem bántják egymást. Holló a hollónak nem vájja ki a szemét.” A hírek után én is így köszöntem el: „Nagy nap ez Jugoszlávia számára, ma tartják Slavonski Brodban a Jugoszláv Kommunista Párt kongresszusát. Eldől mi lesz az országunkkal. Holló a hollónak nem vájja ki a szemét. Jó napot kívánok!” Na, ezután jött a baj. Gion vörös fejjel üvöltött fönt az irodájában, rögtön hívatott, tényleg dühös volt. Ordított, mindennek lehordott, aztán egyszer csak abbahagyta. Megkérdeztem: „Befejezted?” „Be” – felelte. „Miért vagy úgy meglepve?” – kérdezte. Mondtam neki: „Azt mondták, hogy nagyon le fogsz tolni.” Erre ő: „Hát megtörtént. Mit akarsz?” Mutatott a falra, utalva a lehallgatókészülékekre, amik a legtöbb főszerkesztői irodában ott voltak. „Mit iszol?” – kérdezte. „Van rendes pálinkád is, vagy csak az az ócska konyak, amit inni szoktál?” – kérdeztem. „Miért, neked a jazz az zene?” – mondta ő, és ezzel zárult az ügy. Gion megtette, amit meg kellett tennie: letolt, de utána tisztáztuk a dolgot.
És az nem merült fel akkoriban, hogy más lapban dolgozz fotósként? Például a Magyar Szóban vagy a Hét Napban?
– Igazából nem, és nem is volt üresedés ezekben a lapokban. Senkit sem akartam kitúrni, így adta magát, hogy a rádióba menjek át. Egyértelmű volt, hogy kihasználom a szabad átjárás lehetőségét, és hát volt már némi tapasztalatom is a rádiózásban, hiszen az Újvidéki Rádió hullámhosszán 1974-től, jó másfél évtizeden át – mindaddig, amíg nem kezdtek el háborús szelek fújni – jazzműsorokat vezettem.
Nem hiányzott maga a fotózás?
– Én akkoriban is fotóztam, csak nem ez volt a fő kenyérkereseti forrásom. Most pedig már átállítottam magam arra, hogy digitalizáljak be mindent, amit a hosszú – még nem tudom, meddig tartó – életem során összefényképeztem. Mindent. Nem csak az írókat, a festőket, a művésztelepeket vagy az írótáborokat, hanem a tanyavilágot, a Székelyföldet, a prágai eseményeket is. Például az 1968-as prágai forradalom '69-es évfordulójára elmentünk Podolszki Józseffel Pozsonyba, majd Prágába. Ott is rengeteg tankot fényképeztem. A fiatalok szedték fel az utcaköveket, azzal dobálták a rendőröket. Gyümölcsösládába gyűjtötték az utcaköveket, és mindenkit megkínáltak néhány kockakővel. Nekem a nyakamban volt a fényképezőgép, egy sporttáskában pedig a filmek. Amit lefényképeztem, azt mindig odaadtam Podolszkinak, hogy az ő zsebében legyen. Ha engem elkapnak és elvisznek, a filmek legalább biztonságban maradjanak. Akkoriban sokan úgy hozták ki a filmjeiket, hogy például tehervonatok tetejére dobták fel azokat, hogy kijussanak Csehszlovákiából. Nekünk is sikerült kihozni minden képet. A határon csempészáruval csencselő öregasszonyoknak adtuk oda a filmeket, megkértük őket, hogy tegyék el. Őket ismerte már a hatóság, nem nézték át őket alaposan. Ők hozták ki Csehszlovákiából a filmeket, és utána visszaadták nekünk. De amikor visszajöttünk, megjött Tito elvtárstól a parancs: „A prágai eseményekkel ne foglalkozzatok.” Ez minden sajtóorgánumhoz eljutott. Viszont akkor a Képes Ifjúság már nyomdában volt. Hirtelen nevet változtattam, és Kiss Róbert néven írtam alá a prágai tankos, helikopteres képeket.
Mi lesz a sorsa a rengeteg fényképednek?
– Vajdasági vagyok. Itt készültek a képeim, és itt van a legjobb helyük. A fényképeimet felajánlottam a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetnek, azon belül a Vajdasági Magyar Digitális Archívumban találhatóak meg a fényképeim. Jelenleg is ők segítenek digitalizálni a képeim. A fotóimnak Vajdaságban van a helyük. Én is digitalizálom a képeimet. Gyakran éjszakába nyúlóan dolgozom, de egyedül nem győzném, hiszen több mint 250 ezer fényképet csináltam a pályafutásom alatt. Csend van. Néha a Mimóza kutyánk észrevesz a szomszédban egy lopakodó macskát, azt megugatja, más nem nagyon történik. Különben is éjszakai bagoly vagyok. Jó lenne sokszor madárfüttyre ébredni, de gyakran épp madárfüttyre megyek aludni. Az éjszakai munka, a teljes csönd valahogy nagyon jólesik a lelkemnek. Ez manapság elképzelhetetlen, de a csöndben van valami különleges. Sőt, több van benne, mint bármilyen zajos csinnadrattában. Életem nagy részét sötétkamrában töltöttem, ami szintén fantasztikus nyugalmat adott. A sötétkamrában kizártam a világot, és egyedül voltam a filmmel, a képekkel. Annak volt egy külön varázsa. A legfontosabb minden fényképezés után az, hogy a filmet jóra kell előhívni. Ha ezt elrontod, vége. Nekem is volt ilyen.
A Cigonya – Dobó Tihamér – egyszer régi pisztollyal próbált öngyilkos lenni. A golyó a homlokán keresztül behatolt a koponyájába, de belül csak körbejárt, és nem sértette meg az agyát. Kivették a golyót, és miután kijött az újvidéki kórházból, bejött a Képes Ifjúság szerkesztőségébe, hogy „itt vagyok”. Lefényképeztem a sebet meg mindent. Annyira izgatott voltam, hogy túlhívtam a filmet. Mire észrevettem, ő már elment. Mit csináljak? Gondoltam, le kell gyöngíteni. Van erre vörösvér lúgsó és fixírsó, de túlizgultam, és túlgyöngítettem a filmet. Valami ugyan látszik rajta, de alig. Ilyet nem szabad elkövetni.
Borotválkozik az örökös gyerek – A költőzseni Weöres Sándor (Fotó: Dormán László)
Hogyan alakult az életed, amikor áttelepültél Magyarországra?
– 1993-ban éppen Balázs fiunk érkezését vártuk. A háború mindent megváltoztatott. Sokáig hittem, hogy sosem hagyom el a szülőföldemet. Mindig azt gondoltam, én leszek az utolsó, aki Vajdaságban marad. A háború miatt azonban el kellett költöznünk Magyarországra. Anikónak, a feleségemnek, a szülés előtt néhány nappal azt mondták az orvosok, hogy hozzon tűt, cérnát, fertőtlenítőszert, mert nincs a kórházban. Akkor mondta, hogy ő ezt tovább nem bírja, és költözzünk el Magyarországra. Nem volt mit tennem, engednem kellett az anyai akaratnak. Így költöztünk át 1993-ban, és 11 nappal később megszületett Balázs fiunk.
Nem akartunk Budapestre menni, de közel akartunk lenni a fővároshoz. Különböző kitérők után találtunk rá Piliscsabára. Eladtuk a vajdasági két ingatlanunkat, és abból építettük fel a családi házunkat. Nehezen találtam fel magam Magyarországon. Minden kapcsolatom a Délvidékhez kötődött, itt pedig mindent újra kellett kezdenem. Már majdnem ötvenéves voltam, amikor átköltöztünk, és hát öreg fát nehéz átültetni. Sokáig nem tudtam azt mondani, hogy „megyek haza”, helyette azt mondtam, hogy „megyek Piliscsabára”. De végül megszerettem itt élni, hiszen itt van a családom, a gyermekeim, az unokáim.
Szerencsém is volt, mert a munkám révén állandóan visszajárhattam a Délvidékre. A Magyar Rádiónál kaptam munkát, először a Szülőföldünk című műsorban, majd a Határok nélkül című műsor szerkesztőségében dolgoztam. Újra a délvidékiek között lehettem, és ez sokat jelentett nekem. Lélekben sosem szakadtam el a szülőföldemtől. Amikor Vajdaságba megyek, az nekem mindig ünnep. Nagyon szerettem a munkámat, 2011-ig dolgoztam a rádióban, amikor csoportos leépítés miatt kirúgtak. Hatvanhét éves voltam akkor, és nagyon nehezen viseltem, rosszul esett.
A Tisza Törökkanizsánál (Fotó: Dormán László)
Most nyugdíjas vagy, de nem tűnik úgy, mintha sokat tétlenkednél. Kiállítások, kiadványok, kitüntetések. Mi minden történt mostanában, és mik a terveid a jövőre nézve?
– Magyar Jazz és Zenészek a Déli Végeken címmel nyílt egy fotókiállításom december 20-án a Budapest Jazz Clubban. Ez a legfrissebb, amiről be tudok számolni. Emellett Virág Gáborral, a Forum Könyvkiadó igazgatójával megegyeztünk, hogy megjelenik egy könyv a jazzfotóimból. Ez nagy munka, és a következő év egyik nagy vállalkozása lesz számomra. Pintér Lajos költő, szerkesztő, aki a kecskeméti Forrás folyóiratnál dolgozik, nemrég írt nekem, hogy ne feledkezzek meg egy szociofotó-könyvről sem, mert azt is mindenképpen meg kellene csinálni. Úgyhogy ez is tervben van. Remélem, mindenre lesz erőm, energiám és persze időm.
Nyitókép: Több mint 250 ezer fényképet készített pályafutása alatt – Dormán László (Fotó: Molnár Edvárd)
