Volt egyszer egy rádió. A Zombori Rádió. 2007. november 2-án, halottak napján privatizálták. A babonások azt mondhatnák, hogy a magánosítás dátuma már eleve baljóslatú volt. A többségi tulajdont egy belgrádi üzletasszony vásárolta meg, majd szakértői csoportot állított a cég élére, amely látván, hogy a korábban kapott pénzügyi ígéretekből semmi nem teljesül, csakhamar szétszéledt, a dolgozók pedig magukra maradtak.
A tulajdonos egyetlen dinárt nem ruházott be és a béreket sem fizette. A Privatizációs Ügynökség a következő év májusában fel is bontotta a magánosítási szerződést. Ettől fogva végérvényesen magukra maradtak az alkalmazottak. Aki tudott, máshol keresett megélhetést, aki nem, maradt. Az alkalmazottak létszáma 2008 és 2011 között 25-ről 10-re csökkent. Munkaköri beosztástól függetlenül minden dolgozó minimálbért kapott, viszont az is óriási késéssel érkezett. Voltak olyan időszakok, amikor csupán napsütéses időben lehetett dolgozni a szerkesztőségben, ugyanis egyetlen villanyégő sem világított a teremben. A nincstelenség természetesen lerombolta a műsorkészítés színvonalát és a munkamorált is.
A magánosítási szerződés felbontásával a Zombori Rádió visszakerült az állam hatáskörébe, problémái azonban nem oldódtak meg, hiszen az állam gondoskodása annyiban merült ki, hogy az utóbbi évek során több alkalommal is megkísérelte újból eladni, ez azonban soha nem sikerült. A rádió mára alkalmazottjai többsége nélkül maradt, saját készítésű műsora alig van, javarészt zenegépként funkcionál, a közszolgálatiság elvárásainak azonban nem tud megfelelni. Az önkormányzat, hogy valamilyen szinten megőrizze, pályáztatással juttat pénzt az intézménynek. Ez idén hárommillió dinár volt.
A Zombori Rádió története a közép-kelet-európai, sikertelen magánosítás iskolapéldája, legyen szó sajtóorgánumról, vagy bármilyen más gazdasági társaságról. Tekintettel arra, hogy a hat-hét évvel ezelőtt magánosított majdnem száz sajtóorgánum többsége mára nem létezik, még a babonásak is leszögezhetik, hogy a Zombori Rádió magánosítása dátumának semmi köze ahhoz, hogy az intézmény évek óta haláltusáját vívja. A nemrégiben elfogadott média és köztájékoztatási törvény kritikusai attól tartanak, hogy ugyanez a sors vár az eddig nem magánosított, nagyjából nyolcvan önkormányzati alapítású tájékoztatási eszközre. Ezek között említhetjük a Szabadkai Rádiót, amely öt nyelven sugároz adást, magyar nyelven heti 168 órában. Vagy a topolyai Régió Rádiót és az Express Channell kábeltelevíziót. A Régió Rádió négy nyelven tájékoztat, heti 36 órában magyarul, az Express Channell nézői pedig heti 35 órában tekinthetnek meg magyar műsort. A Nagybecskereki, a Nagykikindai, a Verbászi Rádió és Bácska TV szintén magánosítás előtt áll. Mikor elkezdtem dolgozni ezen az íráson, felhívtam néhány magyarul is tájékoztató elektronikus médiát, hogy ellenőrizzem, vajon önkormányzati alapításúak-e még. Akármelyik intézmény munkatársával is beszélgettem, mind azt mondták, nem hiszik, hogy túlélik a magánosítást.
A köztájékoztatási törvény évek óta készül, így a kényszerprivatizáció témájáról sem most értesülhettünk először. Mivel világos volt, hogy ez a rendelkezés különösen érzékenyen érinti a magyarul, illetve egyéb kisebbségi nyelveken is tájékoztató médiumokat, legnagyobb magyar pártunk megpróbált ezen a téren is közbenjárni és kieszközölni, hogy a magánosítás alól ne csak a nemzeti tanácsok alapította médiumok képezhessenek kivételt. Idén január közepén vált világossá, hogy ettől a célkitűzéstől el kell állni, hiszen az alkotmánybíróság kimondta: nemcsak az állam, hanem a tartomány és a helyi önkormányzatok sem lehetnek médiaalapítók. Ettől kezdve a jogalkotó semmit nem tehetett, még akkor sem, ha esetleg valóban óhajtott. A vajdasági magyarság egyetlen köztársasági parlamenti pártja annyit tehetett, hogy biztosítékok beleépítését kezdeményezte a törvénybe. Így a médiumokat megvásárlóknak a privatizációtól számított öt éven át a tájékoztatási tevékenységet és az addigi összes nyelvet is fenn kell tartaniuk. Azt is sikerült beépíttetni a törvénybe, hogy a jövendőbeli tulajdonosoknak öt éven át az összes sugárzási nyelv tekintetében meg kell őrizniük a műsorrácsot.
Hogy mindez elegendő-e ahhoz, hogy a tisztességtelen szándékú beruházók ne vegyenek részt a médiaprivatizáció újabb körében? Ebben erősen kételkedem. Más módon is le lehet építeni egy médiaházat, nem csak úgy, ha mondjuk megszüntetik a magyar nyelvű adást, vagy megváltoztatják a műsorrácsot. Ki garantálja majd, hogy az alkalmazottak rendszeresen kapják fizetésüket? És hogyan lehet a kollégákat megtartani azzal, hogy csupán a következő öt évük tűnik többé-kevésbé biztosnak? Pedig egy sajtóorgánum minősége nagy mértékben munkatársai képzettségétől, tapasztalatától és rátermettségétől függ, ezért nem mindegy, hogy az alkalmazottak maradnak-e, vagy mely alkalmazottak maradnak. Az sem tűnik reménykeltő megoldásnak, hogy a törvény értelmében amennyiben az önkormányzati médiumok nem kelnek el jövő év június végéig, akkor a részvényeket az alkalmazottak között osztják szét, hiszen nem világos, hogy miként tudnák fenntartani magukat a médiumok és sikeresen részt venni a piaci versengésben.
A pénzelés is bizonytalanabbá válik a jövőben, hiszen a normatív alapú helyett a projektalapú finanszírozás lép hatályba. Ez alól a rendelkezés alól ismételten a nemzeti tanácsi alapítású médiumok képeznek kivételt. Talán egyik rádiós kollégám vázolta fel a legjobban, hogy milyen hátrányai vannak a projektalapú finanszírozásnak: a pályázatokat vagy ki sem írják, vagy nem akkor, amikor ígérték, vagy ha mégis, akkor gyakran megtörténik, hogy az kap pénzt, akinek jobbak az összeköttetései.
Az állam mindezekkel az intézkedésekkel azt szándékozik elérni, hogy a szerbiai tájékoztatás minél függetlenebb legyen. Brüsszel is azt várta el Szerbiától, hogy az állam végre kivonuljon a tulajdonosi struktúrákból. Úgy vélik, ez a biztosíték a sajtószabadság érvényesülésére és a pártatlan tájékoztatásra. Nem biztos, hogy teljes mértékben igazuk van. Szerbia továbbra is egy olyan ország, ahol a politikum és a nagytőkések kényelmes és gyümölcsöző szimbiózisban élnek egymással. Egyik képtelen meglenni a másik nélkül és fordítva. Vajon független lehet-e az az önkormányzati média, amelyet az egyik helyi hatalmi párt legjelentősebb mecénása vásárol majd meg? Ahhoz, hogy a sajtószabadság legalább részben érvényesüljön, elengedhetetlen elvágni a politikumot és a mágnásokat összekötő szálakat. Ha továbbra sem adott a mechanizmus ahhoz, hogy pontosan tudjuk, egy-egy politikai pártot mely személy, vagy érdekcsoport pénzeli, akkor a médiát sem lehet mentesíteni a politikumtól, vagy az államtól.
Legnagyobb pártunk frakcióvezetője egyeztetéseket helyezett kilátásba azoknak a magánosítás előtt álló médiumoknak a vezetőségével és munkatársaival, amelyek fontosak a magyar közösség szempontjából. A bejelentések értelmében ezeken a beszélgetéseken arra igyekeznek majd közös erővel megoldást találni, hogy a magánosítás fájdalommentes és ne végzetes legyen. Sokunk nevében remélem, hogy az igyekezet sikerrel jár, hiszen visszafordíthatatlan károkkal járna, ha a vajdasági magyar közösség újabb területeken maradna érdemi anyanyelvű tájékoztatás nélkül.
