A fotólaboratóriumokat már régen felszámolták és a fotóriporterek digitális fényképezőgépekkel dolgoznak. Fekete-fehér világban éltek az emberek, amely sokszor színesebb volt mint a mai. Egykor egy csomó ember dolgozott a Magyar Szó fotóosztályán. Egy közülük Vujkov Valéria.
Hogyan került a Magyar Szóhoz?
– A Đorđe Zličić fényképészeti középiskolát fejeztem be, majd a Branko Bajić Foto Kino Klubban dolgoztam laboránsként 8–10 évet. Az ottani munkahely kezdett bizonytalanná válni. Ifjú Gábor fotóriporter segítségével kerültem a Magyar Szóba, ahol éppen laboránst kerestek. Többször be kellett menni a szerkesztőségbe, mire eldöntötték, hogy felvesznek. Éppen akkor tartották az asztalitenisz-világbajnokságot Újvidéken, amikor elkezdtem dolgozni a lapnál 1981-ben. Akkoriban a Magyar Szónál dolgozott: Borislav Vojnović, Németh Mátyás, Ifjú Gábor, Lazukics Anna, Dávid Csilla, Ótos András és Lazukics Kati, aki először dokumentátor volt, majd laboráns és végül fotóriporter lett. Rajtam kívül még Danis Éva dolgozott laboránsként. Danissal dokumentátorok is voltunk. A dokumentátor feladata volt bevezetni a filmeket egy könyvbe. Először előhívtuk és megcsináltuk a képet, aztán leadtuk és következett a dokumentálás.
Hogyan nézett ki a munkafolyamat?
– Amikor a fotóriporter befejezte a munkáját, akkor leadta nekünk, a laboránsoknak a fényképezőgépet. A sötétkamrában beállítottuk az órát, hogy jelezze hány perc alatt kell előhívni a filmet. Kiakasztottuk szárítani, amikor elkészült akkor elvittük a fotóriporterhez és ő kiválasztotta, hogy melyiket szeretné, ha előhívnánk papíron.
Ha nagyon átlátszó volt a film, akkor vegyszerekbe tettem és igyekeztem megerősíteni a színeket.
Borislav Vojnović, Danis Éva, Vujkov Valéria, Ifjú Gábor, Ótos András, Lazukics Anna és Németh Mátyás
Azt szerettem a legjobban, amikor lapzárta tájékán már csak a fényképekre vártak. A kép előhívása nem tartott tovább 6-7 percnél, azt ki kellett várni, de a munkafolyamat többi részét felgyorsítottam és azt leadhattam a türelmetlenül várakozó nyomdászoknak. Ha volt valamilyen fontosabb esemény, akkor nagyobb képeket készítettünk.
Milyen volt a technikai korszakváltás?
– Amikor beköszöntött a számítógép korszaka én valahogy nem akartam elfogadni. Megkaptam a saját számítógépemet, de hozzá sem értem. Akkoriban Bálint Sándor volt a főszerkesztő és azt mondta, ha nem használom a gépet akkor ő elviteti. Ifjú Gábor segítségével mégis csak elkezdtem használni és lassan belejöttem a használatába. Plusz gondot okozott, hogy eleinte a szerkesztők sem tudtak boldogulni a modern kor vívmányával. Akkor a fotóriporterek digitális fényképezőgépeket kaptak és lassan mindenki alkalmazkodott az új technikai feltételekhez. Aztán az egész laboratóriumot felszámolták. Egy korszak véget ért. 2006-ban átszervezés volt az újságnál, munkafelesleg lettem és nyugdíjba vonultam.
Mi a véleménye a színes fényképekről?
– Sokan panaszkodnak, hogy a színes fényképek elveszítik a színüket. A fekete-fehér kép, legyen az 100 éves, még mindig fénykép. A digitális képeknek nagy hátrányuk, hogy ha valami probléma adódik a számítógépen, akkor hosszú évek munkája válik semmivé. Szerintem egy fekete-fehér kép sokkal szebb tud lenni mint egy színes, van valamilyen varázsa.
Volt-e szorult helyzetben?
– Egyszer Fazekas Zsolt tiszteletdíjas fotóriporter a református püspököt fotózta, s amikor megérkezett a terepről én gyorsan előhívtam a filmet. Azt vettem észre, hogy a film üres, de sohasem jöttem rá, hogy mi okozta a hibát. Nem akartam jelenteni a szerkesztőnek. Megtudtam, hogy éppen akkor közvetítették az eseményt a televízióba. Fogtam a fényképezőgépet és lefotóztam püspököt a televízió képernyőjén. Úgy éltünk nap mint nap a szerkesztőségben, hogy lehetetlen nem volt. Ha meg kellett oldani egy helyzetet, akkor megoldottuk, úgy, ahogyan tudtuk.
