Nikowitz Oszkár, Magyarország belgrádi nagykövetének neve feltehetőleg ismerősen cseng a vajdasági magyarság számára, hiszen kiküldetésének négy évvel ezelőtti megkezdését követően rendszeresen részt vett közösségünk fontos rendezvényein. A filmművészetben, irodalomban jártasak műfordítóként is hallhattak róla, egyebek mellett a Šurda-filmeket fordította magyarra. Most, kiküldetésének végén, lapunknak nyilatkozva elárulta, számos szép momentummal gazdagodott, elvesztette néhány illúzióját, néhány előítéletét viszont pozitívan kellett módosítania.
Mit várt a kiküldetésétől, és beigazolódtak-e az elvárásai?
– Ha az általános elképzelésimet nézem, nevezetesen, hogy a nagykövetség hagyományos, zökkenőmentes működtetése, Magyarország érdekeinek napi szintű, rutinszerű képviselete mellett a két ország viszonyát előremozdítsuk, a két nemzetet egymáshoz közelítsük és mindezt úgy, hogy a vajdasági magyarság megbecsülése és presztízse is növekedjen, akkor azt hiszem, mindent egybevéve történt valami pozitívum.
Persze nagyképűség volna ezért az érdemeket kisajátítanom, de már az is megelégedéssel tölt el, hogy ennek a fellendülésnek közvetlen tanúja, részese lehettem, s segíthettem abban, hogy a kínálkozó lehetőségekkel élhessünk. Egyértelműen eredménynek tekinthető az állampolgársági törvényből eredő feladatok végrehajtása, a magyar állampolgársági kérelmek fogadásának, technikájának, az esketések rendjének emelkedett, méltó színvonalú kialakítása. A történész vegyes bizottság munkáját ugyan érhetik bírálatok, volt fennakadás a finanszírozásban mindkét oldalon, és még nem született a nyilvánosság számára emészthető kiadvány, de ne felejtsük, hogy az általuk feltárt tények vezettek el a megbékélési főhajtásig, odáig, hogy a szerb fél parlamenti nyilatkozatban ítélte el a háború végén elkövetett magyarellenes bűnöket. Igaz, a sajkásvidéki magyarok kollektív bűnösségét eltörlő kormányhatározat még várat magára, de azt az ígéretet már visszavonni nem lehet, s azt kell mondanom, hogy a magyarság iránti új keletű pozitív politikai gesztusok ebből az új, konstruktív, bizalmi légkörből táplálkoznak. Sor került a belgrádi magyar kulturális intézet megnyitására, amely rövidesen megkezdi azt a konkrét kultúra- és nemzetismertető, népszerűsítő munkát, amelytől azt várjuk, hogy segít kedvező képet kialakítani Magyarországról a Vajdaságon túli Szerbiában is. Konkrétum még a gazdasági vegyes bizottság ambiciózus működése, egy határátkelő megnyitása, kettő előkészítése, és mindenekelőtt – most már a napokban talán véglegessé is válik – a Belgrád–Budapest gyorsvasút tervének végleges elfogadása, a munkák kitűzése. Közben szorgalmaztuk a gazdasági kapcsolatok szorosabbra fűzését és szép csendben „megmásfélszereztük” a kereskedelmi forgalmunkat, stabilan ott vagyunk Szerbia első hét gazdasági partnere között. Kulturális téren igen aktívak voltunk, sikeres Liszt-évet, könyvheti díszvendégséget tudhatunk a hátunk mögött, tervszerűen jelentünk meg Dél-Szerbia számos városában kiállításokkal, koncertekkel. De hangsúlyozom, talán minden konkrétumnál fontosabb annak a bizalmi légkörnek a kialakítása, amelynek köszönhetően a kapcsolatok intenzitása, az együttműködés, a politikai konzultációk gyakorisága, természetessége soha nem látott magas szinten van, ma jobb a hírünk Szerbiában, mint korábban, és ennek örülnünk kell.
Hogyan érezte magát Szerbiában?
– Jól, otthonosan. Nem idegen számomra a szerb életvitel, mentalitás, könnyen megtaláltam a hangot azokkal, akikkel kapcsolatba kellett kerülnöm hivatalosan, de azon a körön kívül is igyekeztem széles társadalmi kapcsolatokat kialakítani. Ebben segítettek korábbi, a kultúra teréről megszerzett ismeretségeim is. A diplomáciai testület számos tagjával tudtam – talán egy kicsit jobban, mint amennyire ez diplomáciai körökben szokásos – szolidáris viszonyt kialakítani, barátságot kötni, és nagyon sokukat sikerült hétvégi budapesti látogatásra, magyarországi turistáskodásra is átküldeni. Azt azért hozzá kell tennem, hogy Belgrádban a mindennapok kellemes elviseléséhez nagyban hozzájárulnak a diplomáciai privilégiumok és mindenekelőtt az értelmes, lelkesítő munka, és hozzá kell tennem, a kedves, segítőkész munkatársi légkör járult hozzá a jó közérzetemhez.
Mit kapott ettől a kiküldetéstől?
– Ezt még talán korai összegezni, az ember sohasem tudja pontosan, hogy mitől változott, vagy mi befolyásolta, hogy olyan legyen, amilyen lett, és nem is tudja magát kívülről megnézni, hogy összehasonlítsa korábbi önmagával. Majd idővel megmondják mások, milyennek látnak most. De talán annyit máris érzek, hogy jobban, közelebbről megismertem a döntéshozók gondolkodását, gondjait és dilemmáit, a helyi és állami igazgatás, a sajtó és a nyilvánosság működését, és mindebben sokkal jobban eligazodom, mint azelőtt. Elvesztettem néhány illúziómat, de pozitívan is kellett módosítanom néhány előítéletemet, felül kellett bírálnom néhány megváltoztathatatlannak vélt mítoszjellegű gondolkodási beidegződésemet. Elmondhatom, hogy miközben azt vártam, hogy itt majd a szerbeket jobban megismerem, saját magunkat ismertem meg jobban, és rájöttem, hogy nagyon sok etnikumközi súrlódás, gyanakvás, bizalmatlanság mindössze egy-egy rossz, hibás, elhamarkodott következtetés következménye, amely könnyen kibeszélhető és kiküszöbölhető volna. Jobban kellene akarni megismerni egymást, a nyelvet, a kultúrát, az identitásainkat képző elemeket. Ebben nekünk is van tennivalónk, bár azért azt hiszem, e téren inkább a szerbeknek – talán ennyit szabad általánosítani – kellene inkább megnyílniuk.
Melyik a legszebb, illetve a legszomorúbb emléke?
– Nem szeretem a „leg”-eket. Nagyon sok szép momentum van, amit őrzök, és ezek elsősorban nem egy-egy végeredmény, vagy elért cél. Nagyon aszerint élek, hogy nem a cél számít, hanem az út, és nem az, amikor eléred az eredményt, hanem az, mialatt lelkesen dolgozol érte. Madách is azt mondja, hogy „a cél halál”, és persze hozzáteszi, hogy az ember célja „a küzdés maga”. Ennek során a szép emberi kapcsolatok szerzése volt számomra a legnagyobb öröm, például az, amikor ellenségesen nekem támadtak, és ugyanezekből az ellenséges indulatú emberekből, türelemmel, megértéssel, érveléssel egy idő után barátokat tudtam fabrikálni. Szomorú emlékeim tulajdonképpen nincsenek. Szomorkodtam Szava Babics halálakor, elkeserített néhány dilettáns intézkedés, amely ellen nem tudtam tenni semmit, néhány napra le tudott törni egy-egy csalódás bizonyos emberekben, de nem vagyok az a típus, aki ápolja és őrzi a sérelmeit.
Mennyire ismerte meg Szerbiát és Vajdaságot?
– Amikor idejöttem, célul tűztem ki, hogy a Vajdaságban elmenjek minden olyan településre, ahol magyarok laknak. Nagyon sok helyre el is jutottam, mégis, az utolsó napokig előfordult, hogy mondjuk esketésen, látva az okiratban egy-egy bánáti helységnevet, meg kellett kérdeznem az eskütevőt, hogy az merre van. Szóval, maradtak fehér foltok, elsősorban a Bánátban, de a Szerémségben sem tudtam elmenni mindenhova. Ami Szerbiát illeti, nagyon sokfelé jártam, de éppen a vajdasági kötelezettségek, hétvégi programok miatt, és a magamra rótt, kíváncsiságból eredő kirándulási kötelezettségek miatt nem utaztam délre eleget.
Menyire sikerült kapcsolatokat, akár személyes jellegűeket, kiépítenie?
– Majd csak most, elutazásom után fog kiderülni, hogy azok a kapcsolatok, amelyekről most úgy hiszem, hogy tartósak és állandóak, mennyire lesznek maradandóak. Azt hiszem, sok potenciális barátra tettem szert, nagyon sok emberrel, szerbbel, magyarral tudtam tartalmas beszélgetést folytatni, és ezek hiányozni is fognak. Azoktól a kapcsolatoktól, amelyek a kulturális szálakhoz kötődnek, azt várom, hogy tovább élnek majd Magyarországról is. A politikaiak valószínűleg el fognak halni, hiszen a politika efemer műfaj, semmi sem tud olyan gyorsan, máról holnapra elavulni, mint az, ami ma a politikában élet-halál kérdésnek tűnt. Sok függ attól is, hogy otthon mennyire tudok magánemberként a szerb–magyar viszonyok, a kultúra, az értelmes közeledés közelében maradni – ha igen, nem kötelező, hogy a barátságok megfeleződjenek.