Nem szeretem a karácsonyra, újévre hangoló hirdetéseket a televízióban, főleg nem azokat, amelyeket a szerbiai csatornák vetítenek. Úgy érzem, még csak érintőlegesen sincsen közük az ország mindennapjaihoz. A képernyőn látható, általában vígan kacagó, ünnepi ruhába öltözött és ropogó kandallóval megvilágított, gazdagon feldíszített szobában koccintó családok egyáltalán nem hasonlítanak a szerbiai átlagemberre.
Persze nem vagyok reklámszakember, és megtörténhet, hogy valóban ez a formulája a sikeres, tömegeket vásárlásra ösztönző hirdetéseknek, függetlenül attól, hogy ezeket melyik országban mutatják be. Akárhogyan is van, engem szomorúvá tesznek ezek a filmecskék, mert amikor szétnézek magam körül, túlságosan sok fáradt szemű, nyúzott arcú, megereszkedett vállú, kopottas ruhába öltözött embert látok. De az is megtörténhet, hogy az az alattomos világfájdalom a hibás, amely még ilyenkor, ünnepek tájékán is szürke lepellel vonja be a rózsaszín szemüveget.
Azt mondják, újévkor kívánni kellene. Magunknak, szeretteinknek, a körülöttünk élőknek, minden embertársunknak – és esetleg minden egyéb élőlénynek. Soha nem voltam az a fajta, aki kívángat. Számomra természetes, hogy szeretteimre egész évben féltő aggodalommal gondolok, és arra vágyom, hogy életük elképzeléseik szerit alakuljon, így amikor december 31-én éjfélt üt az óra, nem szokásom külön kívánságot megfogalmazni, főleg nem saját magam vonatkozásában. Azt hiszem, túlságosan realista és földhözragadt vagyok.
De mi van a többiekkel? Azokkal, akiket nem is ismerek? Vajon ők képesek kívánni, vágyakozni? És ha igen, akkor mire áhítoznak? Van egy elképzelésem, hogy mély, valós hittel kívánni – és nem elkeseredettségből – csak azok tudnak, akik rendben vannak önmagukkal és a körülöttük lévő világgal. Ők valóban elképzelhetőnek tartják, hogy kívánságuk beteljesül, és abban a helyzetben vannak, hogy maguk is hozzájárulhatnak annak megvalósításhoz. Ez persze csak addig lehetséges, amíg a kívánságok ésszerű keretek között mozognak.
Elfáradtunk. Több mint húsz éve várunk valamire. Talán már azt sem tudjuk, hogy pontosan mire. És azóta hallgatjuk az ígéreteket, amelyeket soha nem váltottak be. Politikusok, államvezetők, tisztségviselők. Több mint két évtizede folyamatosan csalódunk. Azóta élnek vissza a bizalmunkkal, és ami még rosszabb, a reményünkkel. Lassan huszonöt éve állandó készültségben és rendkívüli állapotok közepette élünk. Arra várunk, hogy jobb legyen, miközben lelkünk mélyén attól tartunk, hogy egyre rosszabb lesz. A félelem és a gond állandó árnyként nehezedik vállunkra. Lassan már azt sem tudjuk, hogy mi a jó, főleg nem azok a fiatalok, akik 1990 után jöttek a világra. A többpártrendszer bevezetése óta az országban tizenegy különböző összetételű kormány és kilenc miniszterelnök volt hatalmon. Legkedvesebb belgrádi hetilapom egy tartalmas írásban összefoglalta, hogy a kilenc kormányfőből nyolc mit ígért és hangsúlyozott expozéjában. Megdöbbentő, hogy bizonyos dolgok mennyire ismétlődnek. A kilencvenes években természetesen nagy hangsúlyt fektettek a háborús helyzetre, de ezenkívül mindegyikük kitért az országot sújtó gazdasági válságra és az intézkedésekre, amelyekkel azt kezelni lehetne. Kiderült, hogy a reform, a demokrácia, a jogállamiság és a joguralom szavak mindegyik expozéban ismétlődtek. Ha ebből indulunk ki, akkor egyértelművé válik, hogy Szerbiát folyamatosan gazdasági válság rengeti meg, és mindegyik kormányfő, államvezető bejelenti a reformokat, amelyeket eddig soha nem hajtottak következetesen végre.
Ismerősöm azt mondja, nem érti az embereket, miért érzik annyira rossznak a helyzetet, hogy mind tömegesebben hagyják el szülőföldjüket. Egyebek mellett azzal érvelt, hogy a kilencvenes évekkel ellenben az ország jelenleg senkivel nem háborúzik – és feltehetőleg nem is fog –, és egyetlen férfinak, családnak sem kell összerezzennie, hogy éjszaka becsöngetnek kapuján. Az üzletek polcai nem konganak az ürességtől, és senkinek nem kell órákat sorban állnia alapvető élelmiszerekért. Ez mind így van. De az is igaz, hogy az emberek elfáradtak. Belefáradtak a várakozásba. Abba, hogy már nem is értik, mi van válságban, és mit kell megreformálni. Hangzatos szónoklatokkal, idegen eredetű és divatos szavakkal megspékelt nyilatkozatokkal vagy populista szereplésekkel már egyre kevesebb embert lehet meggyőzni. Főleg nem az értelmeseket. Éppen ők azok, akik messzire menekülnek. Mert szeretnék, ha gyerekeik olyan országban nőnének fel, amelynek polgárai többé-kevésbé jóban vannak önmagukkal, illetve államukkal, így talán ők is képesek lesznek őszintén vágyni, álmodni, kívánni, illetve mindazt megvalósítani.
Ha most nekem kellene kívánnom, mindenkinek, annak is, akit nem ismerek, akkor erőt kívánnék. És hitet. A mélyreható változtatásokat kísérő átalakulás „természetrajzát” Friedrich Nietzsche filozófiai alapvetése nyomán Joseph Schumpeter közgazdász alkotta meg Kapitalizmus, szocializmus, demokrácia című, 1942-ben publikált könyvében. A közgazdasági terminológiává vált alkotó rombolás elmélete szerint a meglévő termelési tényezők szétrombolásával teremtődnek meg a feltételek az új gazdasági fejlődési ciklus elindításához. Ha a szóban forgó elmélet pontos, akkor talán valóban okunk van a reményre, hiszen ha valahol mindent leromboltak, mind a gazdaságot, mind az értékrendet, társadalmat és családot, akkor az Szerbia.
