2024. november 13., szerda

,,Nem vezet út a boldogsághoz – a boldogság maga az út!”

A topolyai Szűgyi Klinkó Izabellával a ,,sárga kagylós” út tapasztalatairól, hozadékairól

Jelek által vezérelt, de nem szabályoktól terhes. Sok misztérium övezi, spirituális tartalmú is. Azt tartják, az Út ahhoz segíti hozzá a befelé figyelő, célorientált zarándokot, hogy megtalálja a számára szükséges tartalmakat. A válaszkeresők indulnak el rajta. Olyanok is, akik új életet szeretnének kezdeni, vagy akik önmagukhoz akarnak visszatalálni.

Szűgyi Klinkó Izabellát négy éve kezdte el hívni El Camino, 2014 májusában pedig lépett. Hajtotta a kíváncsiság, mekkorák önnön fizikai képességeinek határai, lelki ereje. Sikerült megélnie a korlátlan szabadság érzését, amely tapasztalást az Út egyik legfontosabb hozadékának tartja.

Izabella 2014 májusában kerekedett fel a világörökség részét is képező El Caminón, vagyis a Szent Jakab-úton, annak is a legnépszerűbb, az ún. Francia útján, amely a dél-franciaországi Saint-Jean-Pied-de-Port-ból indul. A zarándokúton, a megközelítőleg 790 km-es gyalogtúrát követően, amely a Pireneusokon, majd négy nagyobb spanyol városon: Pamplonán, Logronon, Burgoson és Leónon keresztül vezet, érhet a zarándok Santiago de Compostelába. Itt egyes források szerint Szent Jakab apostol síremléke található. Szűgyi Klinkó Izabella a zarándokút 34 napja alatt ezer kilométert tett meg, mivel őt Santiago de Compostelába érkezése után hívta még a ,,Föld vége”, vagyis az óceánparton lévő Finisterre, majd Muxía is. Legyen az útra kelés csupán fizikai próbatétel, vagy vallási, illetve spirituális indíttatású, akár kulturális vagy turisztikai érdeklődésünk ihlette, a cél egy belső út keresése és a lelki megtisztuláshoz vezető irányra való rátalálás. A zarándok válaszokat, valamint megoldást is kereshet önmaga megismerése és megmérettetése mellett, ami az életfelfogás megváltoztatásával járhat. Kikapcsolódást, kiszakadást eredményez a mesterséges környezetből, természetközelséget ad.

– Ott és akkor az élet nem tűnt bonyolultnak. Azzal kecsegtetett, hogy bármi is jön közbe: eljutok a célom megvalósításáig, legyen az bármi is, ami nekem igazán fontos, ami miatt érdemes vállalnom az élet kihívásait, az én Caminómat a maga rejtélyes és sokféle útjával! Abban sem kételkedtem már az Út legelején, hogy simán eljutok Santiagóba. Az Úton megtapasztalt sokszínűség és annak gyönyörűsége azt sugallta, hogy nem a megérkezést kell várni, hanem az utat élvezni! Ahogy Buddha mondta: ,,Nem vezet út a boldogsághoz – a boldogság maga az út! – fogalmazott Izabella.

– Mielőtt belevágtam e kalandba, szükséges volt, hogy biztos legyek abban, hogy a családom és munkahelyemen a kolléganőm, aki szintén többletterhet vállalt a mintegy másfél hónapos távollétem alatt, támogatnak döntésemben. Ők helytálltak itthon, bíztak bennem, és velem örültek. Mindezért nagy köszönet. Így válhatott az én Caminóm tökéletessé! A Szent Jakab-zarándokút a 11. századtól a 13. század elejéig élte aranykorát. Az egész keresztény Európa tömegesen indult Santiagóba. A legtöbb zarándokot az erős hit vezette, számukra az út a megváltás elnyeréséhez szükséges vezeklés volt.

Másokat súlyos bűneik miatt ítélték hosszú zarándoklatra, néhányan pedig jó pénzért egy-egy uralkodó helyett járták végig az utat. Ha akkor éltem volna én biztosan „profi”, azaz hivatásos zarándok lennék! Manapság nemcsak a vallásos emberek, hanem azok is megteszik ezt az utat, akik önmagukat keresik. Évente több mint százezren, köztük mintegy ezer magyar járja végig. Főként gyalog, de van, aki kerékpáron, sőt lovon teszi meg az utat vagy egy részét. Santiagóban őrzik a világ első útikönyvét, az Aymeric Picaud francia pap által 1120 és 1140 között írt Kallixtusz-kódexet, amely egyben a legkorábbi baszk nyelvemlék. Ez a gyűjtemény a többi között próféciákat és Szent Jakab csodáinak leírását, valamint a Szent Jakab-út leírását is tartalmazza. Ötödik része útmutatóként szolgál a zarándokoknak, amely által bepillantást nyerhetünk zarándokélet mindennapjaiba. Én John Brierley Camino de Santiago, vagyis a Zarándok útmutatója című kiadványt vittem magammal.

JELEK

– Az ún. Francia útra esett a választásom. Ennek megtételéhez nem szükséges térkép. Az út mentén található sárga nyilak és a fésűs kagylók mindenkit útbaigazítanak. Azt tapasztaltam zarándoklásom során, hogy ha egy idő után nem fedezünk fel újabb jelet menet közben, inkább vissza kell fordulni és megkeresni az utolsót. Lehet, hogy valamit félreértelmeztünk, valami felett elsiklottunk. Fontos meglátni a jeleket, és ez nem csak a Camino sokféle jelére érvényes. Az életben is vannak jelek, csak mi nem figyelünk eléggé rájuk. Lehet, hogy sietünk, vagy nem a várt jel érkezik hozzánk, avagy körül sem nézünk figyelmesen. Szerintem mindenkinek végig kellene mennie egyszer az Úton, és lehetőleg egyedül. Már csak azért is, mert ott és akkor nem lehet másra hárítani a problémák megoldását, nem lehet mást hibáztatni. Én nem keltem időben, és ezáltal lemaradtam az olcsóbb szálláshelyről, én nem vettem időben élelmet, és becsukott a bolt, én nem mostam ki a zoknimat, én hagytam el a napszemüvegemet, én nem figyeltem oda a jelekre, és én tévedtem el…

Az úton megtanulunk odafigyelni a jelekre, és közben egyre jobban felfedezzük a magunkban rejtőző, a természethez közelebb álló, a környezetére jobban odafigyelő embert. Az is tudatosodik bennünk: vállalni kell a tetteinket, mulasztásainkat, tévedéseinket! Sok embernek lenne rá szüksége, hogy ezt élesben megélje.

– Ami a gyakorlati tudnivalókat illeti: a legfontosabb, hogy az útra kelő csak nélkülözhetetlen dolgokat vigyen magával, és mindenből minőségit, könnyűt és funkcionálisat. A hátizsák a napi élelemmel és vízzel – amely maga egy kilogramm – ne haladja meg az illető testsúlya 10%-át! Én egy 35 literes kicsi és könnyű hátizsákot vettem, amelybe pont a minimum fért be, így még csak kísértésbe sem eshettem. Előre haladva az úton, lassan megváltozik értékrendünk, rájövünk, hogy milyen kevés dolog fontos, hogy a felesleges földi dolgokról való lemondás egyfajta szabadságot ad. Lassan megszabadulunk a feleslegessé vált és feleslegesen cipelt cuccoktól is, s ezzel egy időben a lelkünkben cipelt terhektől is. Valami megváltozik, és ez nem a világ, hanem ahogyan azt mi látjuk. Egy biztos: a Camino mindenkit megváltoztat, hívőket és hitetleneket egyaránt! Engem is.

Már az első pár nap után jobban megértettem, hogy miért írnak az emberek könyvet a Camino után, és napról napra világosabbá vált, hogy az Út mindenkit filozófussá tesz! Itt ráérünk gondolkodni, és sokszor olyan gondolataink, ötleteink támadnak, amelyek szinte meglepnek bennünket. Olyan jeleket, dolgokat, összefüggéseket veszünk észre, amelyeket addig nem láttunk. Azok más megvilágításba is kerülnek. Átértékelődnek a kapcsolataink, megváltozik az értékrendünk. Van persze akinél ez csak ideiglenes. Talán ezekért a gondolatokért kell egyedül bevállalni a Caminót. Hiszem, hogy mindenkinek egyedül kellene elindulnia. Egyrészt két ember, még ha jól ismerik is egymást, és toleránsak, akkor sem egyszerre fáradnak el, lesznek éhesek, nem egyszerre töri fel lábukat a bakancs, és akkor még a hangulatváltozásokról nem is emlékeztünk meg. A táj szépségének a befogadása is erőteljesebb, ha az embernek nem szükséges társalognia közben, nem kell odafigyelnie valakire, gondot viselnie valakire. Mindezeknek köszönhetően az ember talán életében először megtapasztalhatja a korlátlan szabadság érzését.

FELHŐK,UTAK, EMBEREK

– Nem győztem eleget szemlélni az eget! A felhők sokfélesége nap mint nap lenyűgözött. Azt sem sejtettem, hogy ennyiféle színű, nagyságú, alakú kövön kell majd végiggyalogolnom. És az út hol emelkedett, hol lejtett, hol széles, hol keskeny volt, néha poros, olykor pocsolyákkal teli vagy sáros. Előfordult, hogy egyenesen a vízen kellett átgázolnom, vagy éppen fennsíkon átkelnem, vagy sűrű, sötét, páfrányok közötti süppedős erdei utakon. Esetenként szemet gyönyörködtető, színes virágokkal szegélyezett útvonalakon is haladtam. Köztük volt egy-egy nagyobb városon keresztül vezető, különböző betonkockákkal kirakott vagy rendezett parkot átszelő sétaút is.

Számtalan fahídon, római kori kőhídon át, modern felüljárón, aluljárón, autóutak alatt, mellett, felett is sétáltam. Régi templomokban, katedrálisokban nézelődtem és imádkoztam. Történelmi helyszíneket, a világörökség részeit csodáltam meg, és hagytam magam mögött. Aludtam olyan helyen, ahol nem volt vízvezeték, de olyan helyen is, ahol májusban bemelegítettek, hogy ne fázzunk. Találkoztam és összeismerkedtem emberekkel a világ minden tájáról, némelyekkel beszélgettem is, esetleg rövidebb-hosszabb ideig együtt gyalogoltunk. Néhány barátot is szereztem. Az első napon a sors összehozott egy barcelonai és egy francia fickóval. Az utóbbi a kutyájával zarándokolt. Velük simán átgyalogoltuk a Pireneusokat jégesőben, elég mostoha körülmények között. További három napig együtt mentem a katalán Joannal, miközben rá kellett jöjjek, hogy nem fontos a közös nyelv, csak a közös cél. Amikor szükségem lett egy botra, azonnal találtam egy tökéletes botot Roncesvalesben, az ingyenesen elvihető cuccok között, és ez hűségesen végigkísért az úton, sőt hazajutott.

Találkoztam sok kedves, barátságos, segítőkész ismeretlen emberrel. Helyet kaptam a Szent Miklós albergue-ben, ahol tizenkét ágy van, nincs áram, és egy megható szertartás részeként megmossák a zarándokok lábát. Nem ittam Coca-Colát, kávét, kivéve, amikor kétszer meghívtak rá. Nem ettem fagyit, csokit is csak háromszor, ebből is kétszer megkínáltak vele. Santiagóban összefutottam két magyar zarándoktársammal, akiknek újabb két kis csodát: egy felejthetetlen ingyen reggelit a híres Parador szállóban és a füstölőlengetés-élményt köszönhetem. A Finisterre-Muxía szakaszt részben velük gyalogoltam le. Kiváló emberek! Semmit sem veszítettem el, ami tényleg csoda! Hátfájós vagyok, de egész úton nem éreztem, hogy fájna a hátam, annak ellenére, hogy végig cipeltem a hátizsákomat. Nem fájt sem a fejem, sem a fogam. Nem volt hasmenésem, sem egyéb más nyavalyám. Meggyőződésem: akinek az El Camino egyszer befészkeli magát a fejébe, az előbb vagy utóbb, de elindul. Csak hit kell hozzá, pozitív gondolkodás, kitartás, no meg egy kis mazochizmus és szerencse! Én bármikor visszamennék! Minden percét élveztem! Csak itthonról tűnik hosszúnak, veszélyesnek és teljesíthetetlennek – üzente Szűgyi Klinkó Izabella.

80 éves a Magyar Szó, Magyar Szó Online kiadás