Belegondolni is szörnyű, mit élhetett át a magyarkanizsai Mikuska család legfiatalabb tagja, Ádám, aki barátnőjével nővére esküvőjéről arra érkezett haza, hogy otthonuk lángokban áll. A tűzoltókat a szomszédok hívták ki, akik a 23 éves fiú segélykiáltásaira riadtak fel. Mire a család többi tagja, a szülők, középső lányuk és az ifjú pár is hazaért, már sikerült megfékezni a tüzet. Mivel senki sem tartózkodott otthon, személyi sérülés nem történt, de a házban lévő bútorok, személyes tárgyak és a nászajándékok nagy része is odaveszett. A tűz kiváltó oka valószínűleg a nagyszobában lévő, mindaddig kifogástalanul működő sólámpa volt. A család tagjainak elmondása szerint ez volt az egyetlen készülék, amelyet nem áramtalanítottak indulás előtt. Az esküvő napja és az átmulatott éjszaka után még csak leülni sem tudtak az otthonukban.
– Az esküvőn sokat dicsérték a ruhámat – mesélte az édesanya, Mikuska Erika – a tűzben viszont minden más ruhaneműnk odaveszett. Az esküvő után amikor holtfáradtan hazaértünk, leülni sem tudtunk sehová, mert az egész lakást belepte a korom. Azt sem tudtuk, mihez kezdjünk.
– Arra törekedtünk, hogy megnyugtassuk a gyerekeket – vette át a szót Károly, az édesapa –, hogy nincs semmi baj, majd ezen is túl leszünk. Az egész történet leginkább a fiunkat viselte meg. Felhívtuk Ádám barátnőjének a szüleit, hogy jöjjenek és vigyék el a gyerekeket, hagy aludjanak meg náluk, mert itt úgysem tudunk semmit tenni, és még megnyugodni sem tudnának.
A történteknek természetesen azonnal híre ment, így a barátok és ismerősök azonnal a segítségünkre siettek, ruhákat, matracot, ágyneműt hoztak, hogy segédkezzenek rajtunk.
A tűzeset tíz nappal ezelőtt történt, azóta sok támogatás, felajánlás érkezett a családhoz, de a ház még mindig lakhatatlan.
A szülők még több mint egy hónapig nem költözhetnek vissza otthonukba, a felújítással ugyanis olyan javításokat is el kell végezni, amelyek nem a tűz miatt keletkeztek, de most arra is rákényszerültek.
– A kormot valamennyire sikerült lesúrolni, már csak néhol látszik, ezért tíz nap után már a füstszag is alig érződik, viszont a plafont le kellett szedni, az áramot is újra be kell vezetni. Még hátramaradt a malterozás, és a meszelés – sorolta Károly.
Szerencsére az apa kőműves, így sok munkát ő maga is el tud végezni, és a kollégák is, akikkel valaha együtt dolgozott, felajánlották segítségüket. A probléma csak az, hogy a felújítás ideje alatt az apa dolgozni sem járhat. A családban a legidősebb leány, Éva dolgozik, húga, Judit decemberben diplomázott Újvidéken, munkát még nem kapott, öccse pedig még egyetemista. A tragédia ellenére a szülők nem csüggednek, az eddig kapott erkölcsi és egyéb támogatásokat pedig számon tartják, sőt amikor arról kérdeztem őket, mire volna szükségük, megdöbbenésemre szabadkoznak, hogy nem szeretnének előre semmit sem kérni, hiszen, ha több pénz gyűlne össze, mint amennyire szükségük van, akkor nehezen tudnák azt visszajuttatni az adományozónak. Az édesapa véleménye szerint az eddig kapott segítségből mindent be tudnak majd szerezni.
– Nem azzal foglalkozunk, hogy mi volt, hanem, hogy mi lesz. Elképesztő az, hogy hányan jöttek hozzánk, már másnap mintegy 40–50 ember segített lesúrolni a kormot, adományokat gyűjtöttek, a Tiszamenti Vízművek Kft. felajánlotta, hogy eltekint a vízdíj megfizettetésétől, a Jelodom cég pedig felajánlotta, hogy ajtókat és ablakokat ajándékoz, az önkormányzattól pedig hatvanezer dináros támogatást kaptunk, valamint megígérték, hogy a tűzben elégett szerződéseket, személyi iratokat, hivatalos dokumentumokat segítenek pótolni, mert az igazolványainkon kívül semmi sem maradt.
A szülők elmesélték, hogy egyedül azon lepődtek meg, hogy a keletkezett kár értékét mindössze kétszázötvenezer dinárra becsülték fel, holott, a nagyszobában lévő bútorok, a műszaki berendezések is odavesztek, a magas hőtől a szomszédos helyiségekben is megolvadt a műanyag, hogy az esküvői ajándékokat ne is említsük. A család udvara még most is tele van azokkal a bútorokkal, amelyek csak enyhe károsodást szenvedtek vagy megolvadtak a tűz során, de mégsem rongálódtak meg annyira, hogy azokat eldobják. Ezért műanyag borítással védik a lehetséges esőtől, hátha még használhatók lesznek.
– Természetesen ez mind komoly anyagi kár, de amit leginkább sajnálok, hogy elvesztek olyan pótolhatatlan dolgok, mint például a családi fotók. Emellett két nagy szekrény könyv is odaveszett, amelyre egyesek talán azt mondanák, hogy a könyv a legkevesebb, de számunkra mégis fontosak voltak. Egyetlen könyv maradt meg épségben, ami a feleségem táskájában lapult meg – tette hozzá az apa. Arról, hogy mikor készül el az otthonuk, nem tudnak biztosat mondani, még rengeteg munka van hátra, sőt legidősebb leányuk otthona is félkész állapotban van. Az elsődleges terv az volt, hogy a régi házat fokozatosan felújítják, így viszont most azt is el kell halasztani.
A nagyszoba felett már megerősítették a mennyezetet, még a másik szobában kell megtenniük ugyanezt. A tragédia ellenére jó látni azt, ahogyan a feleség a földön állva nyújtja férjének a szerszámokat, közben megérkezik egy ismerős, aki szintén szabadidejében jött, hogy segítsen a munkában. Mindezekből a cselekedetekből az összetartozás, összefogás ereje érződik ki. Az édesanya igyekszik arra koncentrálni, hogy a történtek ellenére mégis nagy szerencséjük volt.
– Furcsán hangzik, de valahogy mégis szerencse, hogy így történt, hiszen ha odahaza vagyunk, és akkor kezd el terjedni a füst, akkor sokkal nagyobb tragédia történhetett volna.
