Rövid utazásunk során úgy tapasztaltam, Isztambulban mindenki dolgozik, az üzletek, butikok előtt ácsorgó, látszólag dologtalannak tűnő, teázó, dohányzó férfiak is, nagyban, nagyon nagyban. Erre ott-tartózkodásunk harmadik napján jöttünk rá.
A szállásunk melletti butikok során, amelyen naponta többször is átvágtunk, darabszámra semmit se lehetett venni, csupán nagyban. Még az ékszerészeknél se, azok is tucatjával fűzték egymáshoz az azonos méretű és kivitelezésű gyűrűket, és csak így, csomagban árulták, fél kiló arany alatt szóba se álltak a vevővel. Ettől a fölismeréstől kezdett tudatosulni a kép. Aztán egyik este tanúja voltam, mire szolgál a hotel mázsája. Egy, az antracit leggyönyörűbb árnyalatát viselő vendég a mérlegre helyezett óriási pakkjára kettesével cserélgette az ingeket, hogy bepászítsa a legfeljebb 20 kilóba, amit föladhat majd a repülőre. És ez a jéghegy csúcsa. A méricskélést követően jött a ragasztószalagozás. Másnap taxival haladva láttam, hogy egy előkelő hotel előtt megáll egy kamion, és nyomban pakolják bele az óriási bálákat. Kérdeztem a sofőrt, mi történik, amire azt a választ kaptam, hogy ide mindenki vásárolni jön, a szállodába begyűjtik az anyagot, amit aztán repülőn vagy hajón indítanak útra, természetesen a magánpoggyászban is van áru. Sok minden tisztázódott.
A KÖZLEKEDÉS
Az óvárosban viszonylag könnyű a tájékozódás, hasonlóan, mint például Velencében, ahol két fő irányt kell követni, vagy a Szent Márk térre, vagy a Rialtóhoz. Itt a villamossíneket követve lehet eljutni Laleliből a Kék Mecsetig, az Ayasofyáig, a Topkapi palotához, meg természetesen vissza. Gyalogszerrel azért ez az útvonal jelentős túrának minősül, de a városban nagyon szervezett a tömegközlekedés, a villamosok 2-3 percenként járnak, akárcsak a buszok, a távolabbi helyekre metróval lehet eljutni. Minden megállóban van jegyautomata, amelyekben zsetont, vagy elektronikus bérletet lehet váltani, ezekkel bármilyen tömegközlekedési eszközön lehet utazni, függetlenül a megtett távolságtól. A villamost éppen a munkaidő vége után volt szerencsénk kipróbálni, a zseton segítségével bejutottunk a zsúfolt peronra, majd feltolakodni a járműre, és mivel utánunk már senki sem fért föl, a célállomásnál elsőként szállhattunk ki. Úgy kell elképzelni a csúcsforgalmat, mint a tokiói metrón, ahol fizetett emberek tuszkolják az utasokat a szerelvényekbe. Ebben a városban 20 egyetem működik, 11 állami és 9 privát, naponta négymillió hallgató ingázik otthona és az egyetem között.
Ezért is érdemes taxival közlekedni. A városban 50 ezerre korlátozták a taxik számát, az engedély kiváltása komoly pénzbe kerül, viszont állítólag az egész család megél a fuvarozásból. A rögzített útvonalú tömegközlekedés, a metró és a villamos természetesen sokkal gyorsabb, hiszen a közúti forgalom kaotikus, viszont a taxi meglepő módon semmivel se drágább a közösségi közlekedésnél. A gépkocsik, buszok, kis teherjárművek vezetői talán nem is tudják, hogy járművükön van irányjelző, vagy ha igen, akkor végszükség esetén használják, a fő kommunikációs eszköz a duda és a fölemelt mutatóujj. Mindenki nyomja a dudát, néha olyankor is, amikor semmi szükség nincs rá. Azzal jelzik, hogy előzni szándékoznak, lekanyarodni, sávot váltani, mint ahogy az ujjmutatásnak is több jelentését véltem fölfedezni, türelemre int, megköszön egy gesztust, elnézést kér vele a sofőr. Mindenki siet, de senki nem ideges, nincsen beszólás, durva mutogatás, káromkodás, hangoskodás. A sávváltás pedig az idegek játékán múlik. A tolakodó jármű vezetője a mellette haladó elé kormányozza autóját, párhuzamosan, de mégis irányában átlósan araszol, és amikor már 30 centi sincs a két kocsi között, az erősebb idegzetű nyer, a saját sávjában haladó vagy beengedi a furakodót, vagy az eláll a szándékától. Tény azonban, hogy meghúzott kocsit se láttam, nem hogy koccanást vagy balesetet, vagyis a káosz nagyon jól funkcionál.
A közlekedésnél a parkolás se egyszerűbb, ott állnak meg a gépkocsik, ahol tehetik, olykor akár az utca szélén, három sorban, de olyat se tapasztaltam, hogy valaki amiatt tépte volna a haját, mert elzárták előle a kijáratot. Azt viszont láttam, hogy egy személygépkocsi ideiglenesen megállt egy hotel előtt, ám amint megjelent a szálloda kocsija, nyomban továbbállt. Idehaza ilyen esetben inkább arra számíthatunk, hogy „én álltam előbb ide, csókolom”.
A várakozni és/vagy megállni tilos táblát viszont komolyan veszi a hatóság, a pók köröz, és sajátos hangjelzéssel és fémes hangzású szövegfelmondással már messziről figyelmezteti a tilosban parkolót, majd amikor mellé állt, többször is elismétel valami szöveget – hogy mit, nem értettem –, utána már emeli is a kocsit, és ha befutott a gazdája, hiába üti a pók ajtaját, hiába könyörög, az már robog is az autójával.
ISZTAMBULI MACSKÁK
Éppen a teraszon álló asztalunk mellől vitte el a pók a sopánkodó sofőr autóját, amikor hozzánk szegődött egy cica. Se a közlekedés, se az emberi közellét nem feszélyezte, hagyta, hogy megsimogassam, sőt, hízelgett is utána. A nejem sutyiban az asztal alatt etetgette porciójából, amit a cica nem utasított vissza. Azért óvatosak voltunk, nehogy az éber személyzet kipenderítsen bennünket macskástól az étteremből, de erre nem reagáltak. Amikor viszont az asztalunk mellett föltűnt egy kéregető, én még észre se vettem, hogy a markát tartja, máris ott termett a terasz ura, aki egyetlen kézmozdulattal, de inkább ujjmozdulat volt az, elhessegette.
A város tele van macskával. De nem úgy kell őket elképzelni, mint szemeteskukában turkáló koszos, rühes kóbor állatokat, hanem olyanoknak, amelyeket bárki nyomban otthonába fogadna. Tiszták, ragyog a szőrük, és mind meglepően fiatalok. Nem tudom, mi lehet az idősekkel, de remélem, nem helyben használják föl őket, hanem bár exportálják őket valamelyik szomszédos országba! A cicákat a butiktulajdonosok etetik-itatják az utcán, a járókelők menet közben megsimogatják őket. Van egy olyan érzésem, hogy nálunk, a Balkántól északra eső vidéken legjobb esetben egy „sicc” járna nekik. Galambot viszont egy szálat se láttam.
(folytatjuk)
