Szuknovity Attila és felesége, Imelda két fiúgyermekükkel együtt azok közé a családok közé tartozik, akik aTartományiGazdasági, FoglalkoztatásiésaNemekEgyenjogúságávalFoglalkozóTitkárságavárosbólfaluraköltözőházastársakszámára vissza nem térítendő pénzeszközökről szóló pályázata előtt úgy döntöttek, hogy városi otthonukat hátrahagyva falura költöznek.
Szuknovityék itthon képzelik el a jövőjüket (Fotó: Kozma Rita)
– Két évvel ezelőtt költöztünk Oromhegyesre, egyrészt mert a feleségem itt született, de sokkal inkább azért, mert állattenyésztéssel is foglalkozunk és ott meg volt határozva, mennyi állatot lehet tartani, ezért döntöttünk úgy, hogy inkább faluhelyen szeretnénk élni – meséli Attila, aki egyébként a kanizsai csempegyárban dolgozik, de mindenképp több lábon tudják elképzelni a megélhetést és az anyagi biztonságot. Két évvel ezelőtt béreltek házat Oromhegyesen, úgy tervezték, amint lesz elég pénzük, meg is vásárolják, ehhez azonban még éveket kellett volna várniuk, ha nincs a támogatás.
– A Magyar Szóban októberben láttuk meg a felhívást a pályázatra, így szereztünk róla tudomást, és azonnal tudtuk, hogy ez éppen nekünk való. Azt, hogy mi alapján esett ránk a választás, nem közölték velünk, de nagyon örültünk neki, a házvásárláshoz az egymillió dinár, amit kaptunk, nem volt elegendő, de a hiányzó részt már ki tudtuk pótolni. Az egyetlen feltétel, amelyet megkövetelnek, az az, hogy tíz évig nem adhatjuk el a házat – meséli a férj.
Felesége, Imelda már öt éve háztartásbeli, előtte 12 évig a kanizsai Potisje cserépgyárban dolgozott, de nem bánja, hogy otthagyta az állását.
– A kisebbik fiunk születése után döntöttünk úgy, hogy nem megyek vissza a munkahelyemre, mert a férjem akkoriban reggeltől estig dolgozott, így problémás volt megoldani a gyerekek felügyeletét, meg a jószágokkal is foglalkozni kell, ezért én itthon maradtam – teszi hozzá a feleség. Oromhegyesen sikerült találniuk egy tágas házat udvarral, jelenleg malacokat nevelnek és bikákat tartanak, Imelda csak a kertet hiányolja.
– Sajnos kertünk nincs, hogy konyhakerti veteményesünk legyen, de a jószágokból befolyó összeg jó fizetés-kiegészítő.
Attiláék hallottak róla, hogy a tartományi titkárság programja továbbra is folytatódik, nekik pozitív tapasztalatuk volt, ezért csak biztatni tudják a többi fiatal házaspárt.
– Ez a támogatás jó lehetőség a fiatal házasoknak, persze azon lehet rágódni, elég-e ez az összeg, amelyet odaítélnek házvásárlásra, de azt gondolom, hogy a semminél jóval több. A lehetőséget ki kell használni. Állítólag nagyon sokan megpályázták, és ahhoz képest kevesen kaptak, de ha valóban lesz még ilyen lehetőség, folytatódik ez a program, mindenképp azt mondom, meg kell próbálni, azzal nem veszíthetnek.
Fotó: Molnár Edvárd
Fiaik közül az idősebb, Ákos jövőre nyolcadikos lesz, Áron pedig másodikos. A két fiúnak egyedül a kanizsai nagymama hiányzik, illetve a sport miatt kötődnek a városhoz. A riport készültekor az idősebb éppen edzésen volt Magyarkanizsán.
– A fiúk véleménye megoszlik. Az iskolában könnyen beilleszkedtek, a kisebbik mondogatta időnként, hogy Kanizsáról mindkét nagymama közel volt. Egyébként mindketten sportolnak, Ákos birkózik, Áron pedig focizik. A nagyobbnak nehezebb most egy kicsit, mivel neki a városba kell átjárnia edzésekre, a kisebb viszont a helyi csapatban is tud játszani. Más igazán nem hiányzik, szinte minden közel van, az iskola, a posta, a piac, a boltok, sőt a zeneiskolából a tanárok kijönnek terepre, ez sem okoz gondot – mondja Imelda, férje pedig annak ellenére, hogy Kanizsán született, ott nőtt fel, beleegyezőn teszi hozzá, hogy bár sok minden másképp van itt, mint a városban, de pillanatnyilag nem tud olyan dolgot mondani, amiben hiányt szenvednének.
– Biztos van olyan dolog, ami itt nincs, Kanizsán meg van, de most egy dolog sem jut az eszembe, tehát nincs olyasmi, ami miatt hiányérzetünk volna. Zenta és Magyarkanizsa is 13-13 kilométerre van, Szabadka sincs messze Ormon keresztül, az utak jók, buszjárat van Újvidékre is egyenesen, Magyarkanizsára igaz csak naponta kétszer, ha jól tudom. De ez a távolság nem olyan vészes, jó időben akár kerékpárral is meg lehet járni – mondja Attila.
– Sokan kérdezgették, hogy hogyan lehet a várost otthagyni a faluért, de őszintén szólva Kanizsa nem is akkora és olyan város, mint például Újvidék. A falun is emberek élnek, mindent meg lehet oldani. Az viszont meglátszik itt is, hogy sokan külföldre mennek, és egyre kevesebb a gyerek is – veszi át a szót Imelda.
– Mi sosem gondoltunk arra, hogy elmenjünk innen, itt van a családunk, megpróbálunk itt boldogulni. Hogy a fiaink hol és hogyan fognak élni, az már az ő választásuk lesz. Ákos hamarosan középiskolás lesz, mondogatja, hogy sportolni szeretne, arra pedig Magyarországon jobb lehetősége volna. Nem ellenezzük, hogy oda járjon iskolába, ha felveszik. A gyerek azt tanulja, amit szeretne, mert ha nem azt tanulja, akkor szerintünk nem tud benne érvényesülni; a kisebb is, ha eljön az ideje, akkor eldönti. Mi csak azt mondjuk nekik, hogy tanuljanak. Mert bár az iskola még nem garancia semmire, de mindenképp jobb esélyekkel indulnak az életbe – mondja az édesapa.
