Csonoplya

A Telecskai-dombok a XVII. századtól egészen a XX. század elejéig ismert és fejlett bortermelő vidék volt, hiszen több száz hektáron termesztettek szőlőt. Sajnos a világháborúk és az ipari mezőgazdaság terjeszkedése teljesen kiirtotta ezeket az egykori szőlőskerteket, ma leginkább gabonát, kukoricát termesztenek eme bácskai löszhátságon. Ezen dombok tövében, a Szabadka–Zombor-főútvonaltól pár kilométernyire, Nemesmiliticsről délre fordulva találjuk meg Csonoplyát. A ma több mint 3400 lelkes települést az 1300-as években említették először, majd a török időkben már csak pusztaként tartották számon. A települést 1747-ben telepítették újra leszerelt zombori bunyevác határőrök, majd 1786-ban Elzász-Lotaringia területéről és Koblenz vidékéről származó németek. A vasutat 1906-ban nyitották meg, ami nagyban hozzájárult a falu gazdasági életének fejlődéséhez. A második világháború után a németek helyére szerbeket telepítettek be.

EGYKOR ERŐS KÖZÖSSÉG

A XIX. század közepére már népes és gazdag falu lett, szabókból és takácsokból álló iparos céhek kaptak itt szabadalmat, 1910-ben 4539 lelkes lakosából 1592 magyar, 2240 német, 697 bunyevác volt.

Erről a múltról tanúskodik a falu központjában ékeskedő templom, amely szemlátomás szerint egy erős közösség számára épült. A 200 éves templom az előző templom alapjaira épült, belépve óriás beltér fogad bennünket. A templomban Szakács Csaba, a csonoplyai Arany János ME elnöke, a zombori városi tanács kisebbségi kérdésekkel megbízott tagja és dr. Horváth Endre plébános vezetett körbe.

– A templom méretei, a kivitelezés, a belsőépítészet a közösség valamikori erejét tükrözi. Csak egy erős közösség tudott megépíteni egy ekkora templomot. Több mint kétszáz ülőhellyel rendelkezik. Mára fele ekkorára lenne csak szükség. A nemesmiliticsi vagy a telecskai templom például egy az egyben beleférne ebbe a templomba. Akkor itt voltak a németek, és település ötezer lelket számlált, most annak a tizede maradt meg katolikusnak – részletezi Szakács Csaba. A csonoplyai templomot állítólag Hódságra tervezték, teszi hozzá.

A templom egyik érdekessége a régi, barokk orgona, amely ma is hűségesen szolgálja a híveket.

– Az orgonát ugyanaz a személy építette, aki a hódságit is. Nagyon szép barokk hangzásvilága van – mondja az atya, aki szerint az elmúlt 10 évben 7 millió dinárt fordítottak a templom rendbetételére, amelyből csak a közösség 3 millió dinárt adott. – Nagyon fontos a közösség számára a templom. Kívülről teljesen szigeteltük, de még mindig akad munka – mutatja az atya a talajvíz okozta károkat.

– Pár évvel ezelőtt, amikor a Vajdasági Nagyberuházási Alap beindult, a magyar közösségek közül nagyon sokan művelődési házakat vásároltak, mi pedig a templomra fordítottuk a pénzt. A magyarságnak nincs saját művelődési háza, de inkább a templomot csináltattuk meg, mert a miénk, és tovább fog tartani – hangsúlyozza Csaba.

A templomot egyébként szép, régi, tiroli mesterek munkáját dicsérő szobrok díszítik. Két hordozható Mária-szobruk van, az egyik Mariazellből származik, a másik pedig egy barokk korból származó – horvát és magyar stíluselemeket is magán hordozó – Mária-szobor. Az atya szerint ez lehet a templom legrégebbi kegytárgya. A templom egyik jellegzetessége az álmárvány. A főoltárnál két márványoszlop magasodik, amelyek az atya elmondása szerint fából vannak, csak márványszerűre festették. A templom falát is ugyanilyen festés ékesíti, és az ember csak akkor veszi észre, hogy ez nem márvány, ha meglátja, milyen magasra tört fel a falban a talajvíz, vagy ha közelről vizsgálja meg a falat.

– A templomot négyezer személyre tervezték, ma jó, ha katolikusok száma eléri az ötszázat. Ötven fő bunyevác, négyszázötven pedig magyar – mondja az atya.

– A közösség jelentős része nincs itt. Papír szerint itt él, de lehet, hogy évente csak egy-két hónapot van itthon – teszi hozzá Csaba.

A LEHETETLEN MEGÉLHETÉS

Csonoplya ugyanazon gondokkal küzd, mint a vajdasági szórványfalvak többsége: az elnéptelenedéssel. Zombor hiába van közel, munkahely nincs, a téves privatizáció ugyanis tönkretette a város iparát. Biztos munkahely híján a csonoplyaiak közül így sokan külföldön próbálnak szerencsét.

– Mivel az idősebb lakosság még tartja a kapcsolatot a kitelepített németekkel, sokan vállalnak munkát náluk, sőt a falu egyik érdekessége, hogy főleg az anyák – fiatalok, idősek egyaránt – utaznak el Németországba, ahol idősekre, nagymamákra vigyáznak, de ők haza is térnek – magyarázza Csaba, aki szerint nem tudni, mennyien dolgoznak külföldön, az atyával közösen 100 főre becsülik ezt a számot – de lehet, hogy több is, és mivel kicsi a közösség, ez igen magas arány számunkra – teszi hozzá a művelődési egyesület elnöke.

– Kicsi a közösség, de életerős – válaszol az atya az iménti megjegyzésre. – Ez abból látszik, hogy ha időnként szervezünk valamit, lehet számítani a segítségükre. Az egyházi események szervezésében is részt vesznek, még akkor is, ha nem gyakorló hívők, például imadélutánok, zarándoklatok szervezésében. A legutóbbi nagy megmozdulás, amely nem egyházi volt, a Gyöngyösbokréta volt. A közösség egy személyként vette ki a dolgát a munkálatokban.

– A falu apraja-nagyja kivette a részét a munkából. Ha a part szakad, mindenkire lehet számítani, de hétköznap mindenki megy a dolga, a megélhetése után – mondja Csaba.

– Hétköznap mindenki megy a pénze után, hiszen nagyon kicsi a megélhetési lehetőség. A fiatalok is egyre inkább elhagyják a falut. Újvidékre, Magyarországra, Németországba költöznek – teszi hozzá az atya.

Fábián Gábor azon csonoplyai magyarok közé tartozik, aki megél. Kemény munkával ugyan, de kitart a település mellett. Sírköves, mezőgazdász, méhész. Ottjártamkor épp egy tökszedő gépet állított be. Bevallása szerint már 11 évesen kőfaragó szeretett volna lenni. A katonaság után ki is nyitotta a boltját, de mivel felesége is, és ő is örökölt földet, rákényszerült, hogy mezőgazdasággal is foglalkozzon.

– A méhészettel a fiam révén ismerkedtem meg, és meg is szerettem. Ez adja meg most a nyugdíjam – mondja Gábor bácsi, aki megjegyzi, hogy hálás, hogy egzisztenciát teremthetett a fiainak, akik így itthon is maradtak.

Visszaemlékezése szerint a hetvenes években sokkal jobb volt Csonoplyán a magyarok sorsa, mint ma. Mindenki meg tudott élni. Hiába van valakinek sok földje, ma nehéz belőle megélni.

Elmondása szerint az egykor iparáról büszke faluban ma az emberek már leginkább mezőgazdaságból próbálnak pénzhez jutni. Tönkrement a textilfestöde, amely az egykori Jugoszláviában 300 munkásnak adott kenyeret, de a téglagyár, a fonoda, a malom, a cirokgyár, a kisiparosok és a mezőgazdasági birtokok is mind leépültek.

– Ahol nehéz munka volt, ott magyar dolgozott, de az iparosok is magyarok voltak – emlékezik vissza Gábor bácsi, aki egyike volt a helyi művelődési egyesület alapító tagjainak, majd saját termelésű tökmaggal kínál meg. – Ma az ember csak akkor tud megélni, ha mindennel foglalkozik egy kicsit. Kicsit az állatokkal is, kicsit a földdel is. Legyen egy-két koca, napraforgó, tökmag, méz, amit el lehet adni.

Mint azt Géza bácsi és Csaba elmondja, a falu népviselete a bajmokihoz hasonlít, a néprajzosok azonban nem fogadják el autentikusnak, azzal indokolva döntésüket, hogy túl fiatal népviseletről van szó. A művelődési egyesületet az egész magyar közösség támogatja. Van egy ifjúsági néptánccsoportjuk, gyermeknéptánccsoportjuk, szavalócsoportjuk, gyerek- és ifjúsági színjátszó csoportjuk és egy hagyományőrző csoportjuk is. Minden évben Csonoplya az Ötösfogat rendezvénysorozat házigazdája, valamint a Szent Antal-napi nemzetközi művelődési találkozó házigazdája is, de számos más műsort is tartanak. A számos csoport és rendezvény ellenére az ME az egyre csökkenő közösség miatt küszködik.

ISKOLA NÉLKÜL ELVESZVE

A falu egyik legnagyobb keresztje a magyar tagozat hiánya az iskolában. Azok a fiatalok, akik annak idején már nem iratkozhattak be anyanyelvükön osztályba, ma harmincévesek. A faluban szerb nyelvű iskola van. Van magyar anyanyelvápolás is, de nem elég hatékony. Az atya beszámolója szerint, aki hittant is tanít, mivel bunyevácok és magyarok járnak hittanra, két nyelven tanít, de amíg az alsós osztályokban magyar gyerekek megszólalnak magyarul, a felsősök inkább már csak szerbül szólalnának meg.

– Meg kell velük küzdeni. Minden bizonnyal közbeszól az is, hogy kamaszok, és nehéz lehet számukra, egy többnyire szerb nyelvű közegben élnek – vélekedik Endre atya, aki szerint a faluban a szerbek és a magyarok között jó a viszony.

Mint megjegyzik, aki magyarul szeretné taníttatni gyermekét, az Nemesmiliticsre íratja be őt, de nagyon kevesen használják ki ezt a lehetőséget. A magyar nyelvű oktatás hiányáról és az asszimilációról beszélve sötét jövő rajzolódik ki.

– Mindig mi adjuk fel. Ha az apa magyar, akkor a gyerek az anyanyelvét beszéli. Ha az anya magyar, akkor az apai család nyelvét – sóhajt Csaba.

– Ezeknél a családoknál rendszerint katolikusnak keresztelik a gyerekeket. Mindig felvetődik bennem, hogy mi lesz ezekkel a gyerekekkel, hiszen szerb katolikus nincs, miközben horvát identitásuk és magyar identitásuk sincs – veti fel Endre atya, majd hozzáteszi, hogy évente van 3-4 keresztelő és néha ugyanennyi esküvő is.

Elmondásuk szerint az asszimiláció már egy egyszerű fizikai tény miatt is erős: a fiatalok sokkal nagyobb eséllyel találnak a szerb többségi szerb közösségben párt, mint a magyarban.

– A nagyközösségek másodlagos emberként néznek a szórványra. Ugyanakkor a helybéliek is sokszor már csonka emberként nézik magukat – mondja az atya, majd Csaba folytatja: – Mi vagyunk a halálra ítéltek, akik csak idő kérdése, hogy mikor tűnnek el. Ez nagyon fájó dolog.

A sötét jövő ellenére viszont nem adják fel.

– A szórványban az a legfontosabb, hogy egész emberként éljek. Ha húsz év múlva nem lesz magyar itt, akkor úgy emlékeznek ránk, hogy emberhez méltóan éltünk. Nem csonkán, nem félretéve. Igaz, ez többletmunkával jár, de másként nem lehet – vallja az atya, aki szerint ez már csak azért is fontos, mert a vajdasági magyarság egyharmada ma a szórványban él.