Nagyon nehéz ma a vallásszabadságról írni. Az indulatok tapinthatóak. A migránsok megjelenésével, mintha elkezdtünk volna intoleránssá válni. Itt-ott még felütötte a fejét a köztes, mérsékelt gondolkodás, de egyre inkább az elutasítás kezdett meghonosodni. Erre a migránsok okot is adtak, meg nem is. Nem fogadtuk el őket, mert más a kultúrájuk, a vallásuk. Valójában nem is az elfogadásról van szó, hanem a megértésről. Nem értettük őket, sokan mégis kezet nyújtottunk nekik. Köln után viszont félő, hogy mindez rosszabb irányba fordul.
Január 13-án ünneplik a vallásszabadság napját. A világon először Erdélyben, az 1568-ban a január 6. és 13. között zajlott tordai országgyűlés foglalta törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadságot. Ma a vallásszabadság, más kifejezéssel szabad vallásgyakorlás alatt azon alapvető emberi jogot értjük, mely szerint az embereknek megengedett a hitük szerinti vallásos tevékenységek gyakorlása, illetve ezek hirdetése (amennyiben az mások személyiségi vagy egyéb jogait nem sérti). Tágabb értelemben a vallások és bizonyos (a fenti alapvető emberi jogokat tiszteletben tartó) világnézetek (beleértve az ateizmust is) egyformán hirdethető, képviselhető és az állam szempontjából egyforma elbírálásban részesülő állapotát értjük. Ehhez hozzátartozik a vallások szabad bírálhatósága, a szólásszabadság és a valláskritika is. Az ember azt gondolná, hogy a gyakorlatban ez így is van, de túl szép lenne így a világ.
A Religion and State Project elnevezésű egyetemközi kutatóprojektum nemrég közölt tanulmánya szerint a világon egyre jobban terjed a vallási kisebbségek diszkriminációja. Az amerikai kutatók vizsgálata szerint a világon – a negyedszázaddal korábbi állapothoz képest – egyre több országban korlátozzák a kisebbségi csoportok vallásgyakorlását. A hittérítő munkásságot korlátozó országok száma 1990 óta 79-ről 99-re nőtt. A huszonöt évvel ezelőtti 53-ról 73-ra nőtt az imahelyek építését korlátozó, 36-ról 65-re pedig a nyilvános helyen történő vallásgyakorlást tiltó országok száma. Ezzel párhuzamosan egyre több állam teszi kötelezővé a kisebbségi felekezetek tagjainak regisztrációját. A vizsgált 177 állam közül mindössze kilencben tekinthető teljesen szabadnak a vallásgyakorlás: Beninben, Burkina Fasóban, Kamerunban, Guinea-Bissauban, Namíbiában, Pápua Új-Guineában, Salamon-szigeteken, Suriname-ban és Új-Zélandon.
Valóban, ha körbenézünk a világban, nem kell sokáig szemlélődnünk, hogy meglássuk, nincs teljes vallásszabadság. Helyette sokkal inkább beszélhetünk vallástoleranciáról. A demokratikus társadalmakban is egyre inkább terjed a nézet, hogy az ember lehet vallásos, de csak négy fal között, mehet templomba, de ne beszéljen a hitéről, mert az sért vagy zavar másokat. Öltözzön és viselkedjen az átlagnak megfelelően, vagyis legyen láthatatlan. Szabad vallásgyakorlásról ma szinte csak abban a helyzetben beszélhetünk, amikor egy adott társadalomban, országban egyetlen egy vallási felekezet van jelen. Ha megjelenik egy másik, kisebb vagy még csak formálódó gyülekezet, akkor óhatatlanul megjelenik a diszkrimináció valamilyen formája is. Ha pedig olyan helyen jelenik meg, ahol a vallás fontos eleme akár az uralkodó, akár az ő hatalmát megkérdőjelező társadalmi csoport identitásának, ott szükségszerűen vallásüldözés alakul ki. Zsidók, keresztények, muszlimok egyaránt azt gondolják, hogy hitbeli viták miatt üldözik őket világszerte, a vallásüldözés, vallásgyakorlásban való korlátozás azonban sokkal inkább tűnik politikai és gazdasági kérdésnek, hiszen a mindenkori uralkodó társadalmi csoport első számú célja saját hatalmának biztosítása. Ez így volt a múltban, és így van a jelenben is. Ezt leginkább az egykor befogadó, toleráns iszlám világban látni, ahol az államhatalom nem kíván felesleges konfliktusba keveredni saját iszlamista ellenzékével amiatt, hogy gesztusokat gyakorol egy számára politikailag súlytalan kisebbség, mondjuk, a kereszténység irányába. Nincs ez másként máshol sem. Kína például csak a hozzá lojális, „hazafias” irányzatot képviselő keresztény, muszlim, buddhista és taoista közösségek számára biztosít széles jogokat, sőt állami támogatást is, Észak-Korea pedig a dél-koreai kormányzat felforgató ügynökeiként tekint a saját keresztényeire. Egyes országokban bevett szokás, hogy az ország felekezeti térképét szem előtt tartva az „őshonos” felekezeteket elismerik, de a többi vallási irányzat – melyek nem számítanak őshonosnak – követői kevés jogot kapnak, néhol pedig ellehetetlenítik őket. Mindezek mellett az ortodox keresztények Oroszországban kiemelt státuszt kapnak, Szerbiában pedig pozitív diszkrimináció illeti őket.
A muszlimok integrációjának kudarca miatt számos, egyébként demokratikus európai ország vezetett be az elmúlt években vallásgyakorlást korlátozó intézkedéseket. Gondoljunk csak Franciaországra, ahol az oktatási intézményekben minden vallási jelkép, köztük a muszlim fejkendő és a kereszt viselése is tilos. Dánia korlátozza a muszlim prédikátoroknak kiadott vízumok számát, Svájcban tilos minaretet építeni. A kölni szilveszter után pedig félő, hogy a jogrend és a hatalom megtartása érdekében egyre több európai országban foganatosítanak majd olyan szigorító intézkedéseket, amelyek végül nemcsak a muszlimok vallásgyakorlási jogait, hanem a többi vallási felekezet jogait is korlátozza. Az is könnyen megtörténhet, hogy a társadalom a muszlimokra egyrészt bűnözőként tekint majd, másrészt őket okolja majd a jogaik megcsorbulása miatt.
A politikai és gazdasági érdekek már évszázadok óta gonosz árnyékként követik a vallásokat. Ebből a szemszögből a vallásszabadság csupán egy utópia, de mindent figyelembe véve, nem is az a lényegi kérdés, hogy van-e, vagy mennyire valósul meg a vallásszabadság, hanem, hogy felelősségteljesen tudunk-e élni bármely bennünket megillető szabadsággal. Azon tűnődőm, hogy sem a törvények, sem az Isten adta szabadságunkkal nem tudunk élni. Egyszerűen nem nőttünk fel hozzájuk.
