A „szeretve bíráló” Fekete J. József neve, hangja, írásai három évtizede jelen vannak a vajdasági nyomtatott és elektronikus médiumokban, gazdag pedagógusi, rádiós szerkesztői, kritikusi, szépirodalmi, művelődésszervezői, újságírói pálya áll a háta mögött. Eddigi munkássága elismeréseként a Magyar Művészeti Akadémia tagjává választották (2005), számos irodalmi díjat tudhat magáénak, és a Napleány (2011) mellé az idén új sajtós elismerésben részesült, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete őt választotta az év újságírójává írott sajtó kategóriában. Filmes hasonlattal élve a vajdasági magyar újságírói Oscar mellé megkapta a vajdasági magyar újságírói Arany Glóbuszt is, irodalmi munkásságáért pedig ugyancsak a napokban József Attila-díjjal tüntették ki.
A népmesék tanúsága szerint a valódi vitéz ismérve, hogy parazsat habzsoló kanca tején nevelkedett. Több évtizedes újságírói tapasztalattal, szakmai elismerésekkel a hátad mögött személyedben vérbeli újságírót ismerhettek meg az olvasók. Esetedben mi volt a „kancatej”, amelynek köszönhetően felvértezetten indulhattál útnak?
Fotó: Molnár Edvárd
– Vértezetem soha nem volt, ma sincs, csak fölhúzott sisakrostélyom. Voltaképpen amiatt lettem újságíró, mert megutáltam az iskolában, ahol tanítottam, azokat a számomra fölös, zömmel adminisztratív föladatokat, amelyek nem az oktatással voltak kapcsolatosak. Megkeresett a hajdani Tájékoztatási Központ főszerkesztője, Aleksandar Štefatić, hogy menjek át a Zombori Rádiót működtető, a Somborske novinet és a Pokret ifjúsági lapot megjelentető zombori kiadóhoz. Nyomban igent mondtam, noha újságírói gyakorlatom nem volt, azt is hittem, hogy lektori munkakörben számítanak rám. Korábban dolgoztam az Új Symposion szerkesztőbizottságában, erről Kartag Nándor akkori munkarészleg-vezető adott tanúsítványt, meg kezdő egyetemista éveimben többször írtam a helyi Dunatáj lapnak, Pastyik László a Hungarológiai Közleményekben jelentetett meg tőlem írást, ennyi volt a tarsolyomban. A fölvételit követően kiderült, mindenes feladat vár rám, írás, fordítás, hangos riportozás, hírolvasás, szerkesztés. Hat hónap múltával megtettek felelős szerkesztővé, ezt a státusomat megtartottam 27 éven át a Zombori Rádióban, amelynek voltam főszerkesztője, műsorigazgatója, igazgatója is. A szakmát magamnak kellett elsajátítanom, illetve az általad említett vértezetet egyedül kovácsoltam, olyan remek újságíró kollégák mellett, mint Tóth László, akitől a műsorszervezés terén is sokat ellestem, aztán Virág István, Pribilla Mátyás, Hajnal Árpád, Kővári Árpád, Zámbó Illés, a Dunatáj gárdája és a megkerülhetetlen Herceg János.
Keszég Károly a Végvári panoptikum című kötetben azt írta a rólad készült karikatúra kíséretéül, hogy északnyugaton, ahonnan még a vadludak is délebbre vándoroltak, behúzódtál a vackodba, s onnan fertőtleníted a kábult magányában fontosnak tűnő Irodalmi életet… Mit jelent számodra ez a vacok, ahonnan – a Magyar Szóban nap mint nap megjelenő írásaid tanúbizonyságaként – mint egy magaslesről, pompásan belátható Nyugat-Bácska?
– A Nyugat-Bácskában születettek közül sokak számára ez a régió és központja, Zombor, maga az otthon, a haza, és ha nem hangzik patetikusan, maga az élet. Hosszan sorolhatnám, de álljon csak itt dr. Silling István, dr. Káich Katalin, Vasagyi Mária és ismét Herceg János neve, ők ugyanígy vélekedtek. Szeretem ezt a várost, mert táplál, szellemileg otthont ad, és itt jön újra képbe a fölhúzott sisakrostély: szembe merek nézni a régió centrumával, ami sajnos magyarságunk perifériájára szorult, a múltban gyökerező szellemi burok – a glaukómával szemben – nem hályogozza szemem, így szembe tudok nézni fogyatékosságaival, hibáival, morális buktatóival, és tapasztalataimat el is merem mondani, le merem írni. Odi et amo – gyűlölöm és szeretem, írta egykoron Catullus, e gondolatot én a szeretve bírálom értelemben tettem magamévá, harmadszor említem: Herceg János írásainak nyomán. Azt, hogy belátom a térséget, csupán az indokolja, hogy 56 éve itt élek, ebből több mint három és fél évtizede íróként, újságíróként nézek szembe a történésekkel. Meg naponta járom a zöldségpiacot – mindenkinek ajánlatos tapasztalat!
A Sikoly folyóiratnak adott interjúdban tavaly arról beszéltél, hogy számos irodalmi entitásod pompásan megfér egymás mellett, alkalmanként bele is lesnek egymás munkájába. Mi a helyzet az író, az irodalomtörténész, a kritikus, a publicista és a Zsebszínház-elnök Fekete J. Józseffel? Ők hogyan osztják be a nap huszonnégy óráját, hogy mindegyikük érvényesülhessen?
Fotó: Molnár Edvárd
– Ha valaki fölhúzott sisakrostéllyal született, nem törődik az érvényesüléssel. Tudós irodalomtörténész kollégám, a Békéscsabán élő Elek Tibor két vastag kötetben is igyekezett kitapogatni az irodalmi érvényesülés keretformáinak dimenzióit, de ezek a dimenziók folyton változnak. Csak egyetlen aspektus: amikor átjöttem a tanügyből az újságírásba, háromszoros, de inkább négyszeres fizetést kaptam kezdőként, igaz, felelős beosztásban. Csakhogy a pedagógus nem felelős beosztású személy lenne? Na, máris nyílik a zsebemben a székely lázmérő, a Nappal és Holddal díszített csontnyeles bicska, ezt újra meg kellene írni, de vissza a kérdésedhez: ha a pénz lenne a mérvadó, már rég visszamentem volna a tanügybe, mert most az anyagiak tekintetében fordított a helyzet. Gondolom, hogy az érvényesülés helyett inkább az érdekel, hogy a bennem működő perszónák miként jutnak szóhoz. Szívósság és kitartás kell hozzá, tudni kell mikor felkelni és lefeküdni, a kettő közti időt tartalmasan eltölteni. Švejk mondta Hašek regényében, a feladatokat el kell végezni, különben csak szaporodnak. Vagy valahogy így. Drága emlékű Deák Ferenc barátom figyelmeztetett gyakorta, hogy két végéről égetem a gyertyát, mármint az életemét. Úgy érzem, csak így teljes, ha megteszem mindazt, amihez kedvem van. Ébredéstől nyugovóig itt állok/ülök remetelakomban, ahová beszüremlik a világ, amire úgy reagálok, ahogy éppen megérintenek az események. Újságíróként, színház vezetőjeként, kritikusként, irodalomtörténészként, magánemberként. A Lemúria-köteteim kapcsán sokakban az a képzet támadt, hogy az elmondott történetek merő képzelgések, fantáziák, kitalációk. Pedig a szövegek minden mondatának betonba ágyazott valóságalapja van. Csak ezeket a mondatokat nem lehetett napilapban, legalábbis nem az ott adott rovatok valamelyikében megírni.
A díjátadást megelőző laudációban Léphaft Pál úgy fogalmazott, hogy a zsurnaliszta utóéletében, leírt szavaiban él, és aki írásában nem hal meg egy kicsit, az másnap csak félrecsúszott nonpareille lesz. Több ezer „kicsiny halállal” a hátad mögött hogyan viszonyulsz a másnapokhoz?
– Kereken 27 évig töltöttem szöveggel a Zombori Rádió műsorát, az utóbbi másfél évtizedben másodmagammal. Ez a gyakorlat és tapasztalat törölte belőlem a Léphaft Pali által olyan plasztikusan megfogalmazott „újságírói másnap” élményét. A rádióban nincs másnap, az adott percben elhangzott szó megmásíthatatlan – gondolok itt az élő adások vitéz újságíróira –, az írott szöveg fölött bár egy ideig lehet gondolkodni, pontosítani, csinosítani. Ezért igyekszem olyan írásokat kiadni a kezem alól, amit mikrofon előtt is bátran elmondanék. Kapaszkodj meg: tanítványaimnak – mert neveltem újságírókat is – mindig azt hajtogattam, olvassák vissza a lektorált szövegüket, meg, ha nagyobb volt a baj, olvassák föl hangosan, mert akkor kibújik a szög a zsákból, tudatosulnak a hibák, ebből tanulhatnak, én viszont eddig soha egyetlen cikkemet, publikációmat, könyvemet nem olvastam el megjelenésüket követően, rádióműsoraimat nem hallgattam vissza. Nem a mindentudó beképzeltségéből fakadón, hanem mert erre valóban nincsen időm, és az alkotónak, így az újságírónak is joga van bakizni. Persze nem túl nagyot.
