A nyugalom oázisa

Gyermekkoromban mindig csodálkozva néztem, hogy péntekenként mennyi autó jön Bezdánba Zombor felől. Főként Szabadkáról, de Újvidékről is. Tömött sorokban közlekedtek, szinte látni sem lehetett a végét. Kérdeztem is édesapámat, hogy ugyan mit csinálnak falunkban, hova mennek. Baracskára, Korlátosra, Darázsi-fokra és a csatornára az üdülőházaikba, válaszolt kérdésemre. Eltűnődtem, és sehogy sem értettem, hogy miért utaznak ilyen messze otthonaiktól. Hogy is érthettem, hiszen számomra egy kéznyújtásnyira volt a természet eme szeglete, a buja erdőket körülölelő vizek világa. Ami számomra mindennapos volt, másnak kész csoda. Pihenni jönnek fiam, mondta apám. Szundítani egyet a szomorúfűzfák hűse alatt.

Az említett helyeken valóságos üdülőfalvak voltak, több száz kis házikóval, kiépített infrastruktúrával. Hétvégén szinte mindegyik házikóban volt valaki, mégsem volt nyüzsgés. Az emberek békésen beszélgettek, halászlevet főztek, sütögettek, fürdőztek. Ezek közül is a baracskai üdülőtelep varázsolt el a leginkább, a tekintélyt parancsoló Duna és a baracskai holtág mentén tarkálló, óriási fák között megbúvó, magasra emelt házikókkal. Valóságos mikrokozmosz.

A kilencvenes évek végén és az azt követő években valahogy megfogyatkoztak az emberek. Ma már a tizedét sem látni azoknak a hosszú kocsisoroknak, amik a hétvégi háziakba igyekeznének. S bár szemmel láthatóan a Baracskán is egyre több az elhagyatott házikó, az élet mégsem állt meg, hiszen aki egyszer beleszeretett a nyugalom eme oázisába, az nehezen hagyja el azt. Így van ezzel az újvidéki Bácsi Sándor is, aki családjával hosszú évtizedek óta jár ki pihenni a baracskai fák árnyékába. Csónakját javítgatva meséli, hogy régen az üdülőtelepet közösségi összetartás jellemezte, mindenki ismert mindenkit, nemcsak köszöntek egymásnak, hanem segítettek a munkában vagy akár az ebéd készítésében, mindenki vigyázott a másikra, lopás pedig szinte elképzelhetetlen volt.

- A Baracskának van egy varázsa. Függetlenül attól, hogy a Duna szeszélyes és többször árvízveszéllyel nézünk szembe, ha kijövünk, tulajdonképpen hazajövünk. Itt még a levegő is más, külön mikroklímája van a helynek. A régről ismert szomszédokat látni pedig külön öröm – mondta Sándor.

Mint megjegyezte, aki itt épített hétvégi házat, az számolt azzal, hogy árvíz is jön. Árvíz után kitakarít az ember, és éli tovább az életét. Ez a természet rendje, és a természet, a nyugalom bőven kárpótolja az embert. A bungalók között csónakázni pedig külön élmény. A nyugalom szigete viszont az utóbbi időben kicsit megváltozott. Sok új bungalótulajdonos van, már nem ugyanúgy néznek az emberre, és madárcsicsergés helyett gyakran hallani hajnalig ordító zenét, amely talán majáliskor a legelviselhetetlenebb. Holott régen sokkal természetközelibb volt a hely, rókák, mókusok és őzek mindennapi vendégek voltak a kis házak közelében. Volt egy szarvas is, Cézár, aki előszeretettel legelészte le a hétvégi házak virágait, ám ez senkit sem zavart, tudtuk meg Sándortól.

A bezdáni Filipović Željko már több mint 20 éve jár ki a Baracskára pihenni. Mint megjegyezte, korábban sokszor jártak ki, mostanság azonban picit ritkábban. Ennek oka egyrészt az árvíz, bár sokkal zavaróbb a sok szúnyog. Régebben többször permetezték őket.

- Megöregedtünk. Számunkra már sok és nehéz munkát jelent árvízveszélykor a bútorok felcipelése az emeleti szobába. Van, hogy egyáltalán nincs árvíz, de van, hogy egy évben háromszor is van – mondta Željko.

Szavai szerint az üdülőtelep hangulatát erősen rontja, hogy sok olyan bungalótulajdonos van, aki kevés időt vagy semmenyit sem fordít a hétvégi háza karbantartására.

- Hiába szedem össze saját portámon a szemetet, amikor a szél átfújja a szomszédéról. Az idők során a kis házak tönkrementek, elértéktelenedtek, s mivel áron alul a tulajdonosok nem akarják eladni őket, itt éktelenkednek. Bántja az ember szemét, nyugalmát - panaszolta.

Kálmán Imre Zomborban él, Renivel már 15 éve járnak ki a Baracskára. A nyolcvanas évek közepén gyerekként sokat járt ki ide a Duna partjára, először csak horgászni, de csakhamar beleszeretett a Baracska hangulatába, az esti sütögetésekbe, baráti beszélgetésekbe, a folyó menti reggelek nyugalmába.

- A Baracska kitűnő helyszín, hogy elszakadjunk a mindennapok gondjaitól. A Duna tükrében figyelni a naplementét, pótolhatatlan élmény – mondta Imre.

Szavai szerint nem ugyanaz a hangulat, mint egykor, a Baracskán ugyanis egy generációváltás történt, tíz éve az emberek valóban pihenni, barátkozni mentek ki, manapság viszont sokan csak szórakozni, inni járnak ide.

- Húsz évvel ezelőtt kijött hat-hét család, és mindennap megvendégelték egymást. Ma nálam, holnap nálad és így tovább. Ekkor többen jártak ki, ám korántsem volt ekkora rendetlenség. Az emberek szégyellték, ha szemét vagy nagy fű volt az udvarukban. Az üdülőtelep bejáratánál konténer volt, oda vitte mindenki szemetét, ma pedig egyesek vagy a szomszédba, vagy a Dunába dobják – mesélte Imre.

Szavai szerint ekkor az üdülőtelep infrastrukturálisan is fejlettebb volt, hiszen a csárdák mellett három üzlet is dolgozott. Mostanság pedig csak a bezdáni pék jár ki egy autóval. A legbosszantóbb azonban az árvíz, de mindezt meg lehet szokni, hiszen mint Renivel megjegyezték, már nehezen képzelnék el az életüket a nyugalom oázisa, a Baracska nélkül.