Egy hónapja díszítik művészi alkotások a Szabadka főterén immár hatodik éve épülő színházépületet körülvevő kerítést, és ezek egyikét a minap immár másodszor is összefirkálták. Mekkora szenzáció volt, amikor június közepén jeles képzőművészek, lelkes amatőrök, általános és középiskolás diákok arra áldozták a hétvégéjüket, hogy az ütött-kopott, ronda szürke palánkot színessé, egy valódi szabadtéri képzőművészeti galériává varázsolják! Azóta a járókelők lelassítanak a palánk mellett, meg-megállnak, hogy gyönyörködjenek a fantáziadús alkotásokban, és szinte észre sem veszik a mögötte égre meredező, depresszív hangulatot árasztó szürke betonfalakat.
Fotó: Molnár Edvárd
A turisták élvezettel fényképezik, a minap pedig tanúja voltam, amikor egy csöppnyi kislány az egyik festményt uraló kék női arcot simogatta, cirógatta gyöngéden. Csak a vandálok nem tudnak belenyugodni a művészi alkotásoknak ebbe a kavalkádjába a város szívében. Mondani sem kell, erősen politikai indíttatású vandalizmusról van szó, Az egyik, a korzó felöli részen levő kerítésrészt díszítő vers zavarja őket, amelynek Vajdaság arculata a címe. Még szinte meg sem száradt a festék, máris egy egyén fényes nappal áthúzta az őt zavaró Vajdaság szót, és a neki sokkal jobban tetsző Szerbia kifejezéssel helyettesítette, sőt áthúzogatta az őt sértő horvát kifejezéseket is. Durván szidalmazta a ,,,magánakcióját'' megakadályozni szándékozó újságírónőt. Rendőr vetett véget a kínos jelenetnek. Várjuk a folytatást, az igazságszolgáltatás hogyan jár majd el a férfi ellen. A szerző kijavította az okozott kárt, ám most a minap a négy csiholó (Samo sloga srbina spasava) került a vers címe mellé, és most biztos, ami biztos alapon kék festékkel módszeresen át is festették ismeretlenek az őket zavaró verssorokat. Ez a két rongálás, amely a város szívét csúfító félig kész betonmonstrumot elfedő palánkon történt, nemcsak azokat dühíti fel, keseríti el, akik a régi színházépület bontása, az új színház felépítése mellett kardoskodtak, hanem azokat is ugyanúgy, akik ellenezték ezt. Ám ők, akik továbbra is feleslegesnek ítélik meg a már visszavonhatatlanul megtörtént bontást, kultúrbotránynak tartják, hogy már évek óta hol döcögősen halad, hol évekre teljesen leáll az építkezés, egészen máshogy adnak hangot elégedetlenségüknek: írásaikkal, nyilatkozataikkal, civil szervezeti megmozdulásokkal... Mindenkinek joga van kifejezni kulturált módon a véleményét, nemtetszését, ha máshol nem, blogban vagy a Facebookon. Nem a művészi alkotáson kell bosszút állni, nem ilyen brutálisan kell véleményt, politikai nézeteket kifejezni, mint ezek a vandálok teszik.
Egy többnemzetiségű városban az ilyesmi enyhén szólva is nyugtalanságot kelt, közfelháborodást vált ki, mint ahogyan az is, hogy a napokban a zsidó temetőben harminckilenc síremléket döntögettek le, rongáltak meg, a hírek szerint kiskorú elkövetők.
A vandálok bizony köztünk élnek, az utcánkban, a szomszédságunkban. Nemrégiben olvashattuk, hogy Szabadka városnak a köztéri padok, a játszóterek, a jelzőtáblák és sok-sok egyéb megrongálása, a sahtok ellopása, tehát a rengeteg, talán egyesek szemében apróságnak tűnő károkozás tizenötmillió dinárjába kerül évente. Ebből két kétszáz-háromszáz méteres utcát lehetne kiaszfaltozni, sőt mennyi minden egyébre lehetne még fordítani ezt a pénzt!
A Szent Teréz templom előtti varázslatos téren nemrégiben a gyönyörű kerámiacsobogót törték össze, a közelmúltban elhűlve tapasztaltam, hogy az egyik padot betonkockástól tépték ki a helyéből, hogy két méterrel arrább vigyék. A szomszédos padon is képtelenség volt ülni, mert két deszkáját lecsupálták, el is vitték. Csak remélni merem, hogy nem éjszakai verekedésre, bajvívásra használták. E terecske mellett, egészen a fogászati poliklinikáig gyönyörű rózsabokrokkal szegélyezett kis sétány húzódik – tizenéves korunkban itt ücsörögtünk a padok valamelyikén, és „világmegváltó” dolgokról beszélgettünk, ám a minap piacról hazafelé menet meghökkenve tapasztaltam, hogy nincsenek padok. Csak remélni merem, hogy nagyjavításon vannak. Bár azon sem csodálkoznék, ha az illetékesek feladták volna a vandálok elleni reménytelen küzdelmet.
A sugárút közepén húzódó, zöld növényekkel övezett sétány padjai már átestek a nagyjavításon, ám ha megnézzük őket, legalább kilencven százalékuk össze van firkálva. Némelyiken fehér festékkel rövid szavak, betűk, kriksz-krakszok éktelenkednek, a többin pedig a zsebkések, szögek nyomát nem tudta a festékréteg sem elfedni. Ha a sugárút két oldalán lévő tömbházakat nézzük, azt tapasztaljuk, hogy a mindent összefirkáló vandálok mindegyiken otthagyták a kézjegyüket, egytől egyig elcsúfították ezeket az épületeket.
Tíz évvel ezelőtt végigjártam Szabadka belvárosát, és meg is írtam a számomra sokkoló tapasztalatot: a belvárosban egyetlen épület sem volt – kivéve a városházát – amelyen legalább egy-két szó, egy-két firka ne éktelenkedett volna. Azóta a legszűkebb belváros több épülete renováláson esett át, a Politechnikai Iskola szobafestő szakos diákjai is átfestették egyik-másik épületen a vandálok firkálásait, tehát valamelyest jobb a helyzet, de ha a város szívétől száz-kétszáz méternyire eltávolodunk, van mit látnunk! Nap mint nap újabb firkálások, rongálások szemtanúi vagy épp szenvedő alanyai vagyunk. A tizenötmillió dináros kárbecslés nem tartalmazza azokat a rongálásokat, amelyeket a magánházakon követnek el. Azt, amikor a drága pénzen frissen befestetett családi házakra pingálnak szurkolói jelszavakat (BMSU) , szerelmi vallomásokat (Volim te), politikai üzeneteket (Kosovo je Srbija) ismeretlenek az éj leple alatt. A háziak reggel a hajukat tépik, átkozódnak kétségbeesésükben, és megpróbálják átfesteni az üzenetet, de a nyoma ott marad. Néhány éve minden szombaton reggelre virradóra a környékünkön összegyűrt vagy letépett közlekedési jelzőtáblák, földig hajlított szemetesek, az üres házak bezúzott ablakai, redőnyei tanúskodtak arról, hogy vandál hordák tértek haza éjszakai mulatozásukból. Egy reggelre a nagyposta előtti telefonfülke üvegjét is összetörték, bezúzták a mobiltelefonokat árusító üzlet kirakatát... Azzal szoktuk mentegetni őket, hogy nem tudnak az erejükkel, energiájukkal mit kezdeni, baj van a családi és iskolai neveléssel, így fejezik ki a lázadásukat, az elkeseredésüket amiatt, hogy nagyon bizonytalan jövő, munkanélküliség, szegénység vár rájuk. Lehet, hogy sokan nem értenek velem egyet, de mindinkább abban hiszek, hogy a mostaninál jóval hatékonyabban le kell fülelni az elkövetőket, és példamutatóan, másokat is elriasztó módon kemény büntetésben, nyilvános megszégyenítésben kell részesíteni őket. Hogy megtanulják, hogyan kell egy a kultúrájára, kulturális hagyományaira büszke városban élni. Mert, úgy látszik, a szép szó nem használ.
