„Büszke vagyok arra, amit csinálok”

Tizenöt éve a Magyar Szó újságírója kolléganőnk, Homolya Horváth Ágnes, akit a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének elnöksége idén írott sajtó kategóriában az Év Újságírója díjjal tüntetett ki. Nem tagadja, nagyon jókor jött az életében az elismerés, hiszen bár nagyon szereti a hivatását, és annak minden egyes percét élvezi, vannak pillanatok az életében, amikor felteszi magának a kérdést, vajon jó úton jár-e, és a díj ilyen szempontból is igen fontos megerősítést jelentett számára. Kétgyermekes édesanyaként ugyan több szervezést igényel, hogy fenntartsa az életében azt a rugalmasságot, ami az újságírói hivatás gyakorlásához kell, a családjára azonban mindig mindenben számíthat. Tizenöt év után is töretlen lelkesedéssel veti bele magát az újabbnál újabb témákba, és mint mondja, ma is büszke arra, amit csinál.

Hogyan élted meg azt, hogy a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete elnöksége idén neked ítélte az Év Újságírója díjat?

– Nagyon felemelő érzés volt számomra nemcsak maga az ünnepség, hanem már az a pillanat is, amikor a szerkesztőségben közölték velem, hogy nekem ítélték ezt az igen rangos elismerést. Olyannyira nem számítottam rá, hogy azonnal el is sírtam magam, és igazán jólesett az is, hogy a kollégáim kivétel nélkül együtt örültek velem. Ez az euforikus állapot azután még napokon át tartott, szinte röpködtem örömömben. A díjátadóig eltelt időszakban nagyon sokan gratuláltak, amitől teljesen feltöltődtem. Magára az ünnepségre nagyon készültem, megkértem édesanyámat, hogy varrjon nekem egy új ruhát, mert úgy éreztem, hogy ez egy olyan pillanat az életemben, amely méltó arra, hogy megkülönböztetett figyelmet szenteljek neki. Fantasztikus érzés volt ott állni a színpadon, átvenni a díjat és arról beszélni, hogy miért jó nekem a Magyar Szóban, miért szeretek újságíró lenni. Ahogyan az ünnepségen is elmondtam, éppen tizenöt éve vagyok a Magyar Szó újságírója, és fogalmam sincs arról, hogy miként röppent el ez a másfél évtized. Úgy gondolom, hogy csak akkor telhet el ilyen gyorsan és ilyen nyomtalanul ennyi idő, ha az ember jól érzi magát ott, ahol van. Ebből azt a következtetést vontam le magamnak, hogy én nagyon jól érzem magam a Magyar Szóban és nagyon szeretem azt, amit csinálok, hiszen ha nem így lenne, akkor valószínűleg, minden nap, minden egyes riport vagy interjú nyűg lenne számomra. Erről azonban szerencsére szó sincs, hiszen ma is mindennap örömmel megyek be a munkahelyemre, a Magyar Szó zentai szerkesztőségébe.

Különleges pillanat volt, amikor a díjátadón Kabók Erika, lapunk főszerkesztő-helyettese méltatta a pályafutásodat, azt azonban valószínűleg kevesen tudják, miért jelentett olyan sokat számodra ez a momentum.

– Igen, valóban nagyon megérintettek Erika szavai, akire nagyon felnézek, hiszen kiváló újságírónak és szerkesztőnek tartom, és akitől rengeteget tanultam az elmúlt évek során, éppen ezért nagyon jólesett, hogy éppen ő méltatta az eddigi munkásságomat. Azok a mondatok, amelyeket elmondott, valóban a lelkemig hatoltak. El sem hittem, hogy azok a csodálatos gondolatok rám vonatkozóan hangzanak el. Az pedig külön megható volt számomra, hogy Erika felolvasott egy részletet az egyik írásomból, amelyben éppen egy olyan emlékemet írtam le, amely édesapámhoz kötődik. Ez azért volt különösen megható számomra, mert a díjátadót március 16-án tartották, és éppen egy nappal korábban, március 15-én volt húsz éve annak, hogy édesapám elhunyt. Az évforduló napján voltam is nála, a temetőben, és elújságoltam neki, hogy megkaptam ezt a díjat. Bár ő nem tudta, nem is tudhatta, hogy újságíró lettem, hiszen akkor, amikor távozott közülünk, még nem volt ennek semmilyen előjele, mégis úgy éreztem, hogy nagyon büszke rám. Ezért hatódtam meg annyira azon, hogy Erika éppen ezt a részletet emelte ki az elmúlt évek során született sok száz írásomból, ráadásul mindezt anélkül, hogy ismerte volna a mögötte meghúzódó történetet.

Egy-egy díj, szakmai elismerés mindig kiváló lehetőséget kínál a visszatekintésre és az előretekintésre is. Hogyan emlékszel a pályafutásod kezdeteire?

– Nagyjából tizennyolc éves lehettem, amikor elmentem egy illetőhöz, aki személyre szabott horoszkópokat készített, és tisztán emlékszem, mennyire ledöbbentem, amikor azt mondta, hogy nekem írói vénám van. Néztem rá, mint borjú az új kapura, fogalmam sem volt, miről beszél, hiszen addig nem mutatkoztam különösebben tehetségesnek ezen a téren. Aztán néhány évvel később bebizonyosodott, hogy igaza volt. Másodéves lehettem az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken, amikor nagyon nem volt pénzünk, ezért úgy döntöttem, keresek valamilyen munkát, hogy abból – ha nem is teljesen, legalább részben – fedezni tudjam a kiadásaimat. Az egyik zentai ismerősöm arra biztatott, hogy mivel tanszékes vagyok, feltehetően tudok írni, ezért menjek el a Családi Kör szerkesztőségébe, és ott egészen biztosan ajánlanak majd valamilyen állást. Bementem, megmondtam, ki küldött, majd azonnal hozzátettem, hogy bármit elvállalok, de írni nem tudok. Ma is emlékszem arra a megrökönyödésre, amit a főszerkesztő asszony arcán láttam, aki végül felajánlotta, hogy számoljam a tárgysorsjáték szelvényeit. Miután néhány hétig ezzel foglalatoskodtam, egyszer csak Buda Hajnalka és Kartag Nándor, akik rendszeresen bejártak a szerkesztőségbe híreket fordítani, felvetették, hogy miért nem próbálom ki magam a televíziózásban is, hiszen éppen fiatalítani szeretnének, ezért nagy szükségük lenne kommunikatív, rátermett fiatalokra. Ezen olyannyira felbátorodtam, hogy valóban bementem az Újvidéki Televízió szerkesztőségébe, és ezzel el is indult a tévés pályafutásom, amely azután közel négy éven át tartott. Az egyetemi tanulmányaim ideje alatt rendszeresen bejártam a szerkesztőségbe, részt vettem különféle műsorok készítésében, és közben rengeteget tanultam, amiért ma is rendkívül hálás vagyok az egykori kollégáknak. Amikor mindent lehallgattam, szerettem volna hazajönni, mivel a tévében akkoriban viszonylag kevés tiszteletdíjat tudtak fizetni a külsős munkatársaknak, és abból az összegből Újvidéken nem tudtam volna fenntartani magam. Akkor futottam össze Laták Istvánnal, aki már akkor is a Magyar Szó sportrovatának a vezetője volt, és felajánlotta, hogy csatlakozzak a sportrovat csapatához. Mondtam neki, hogy szívesen igent mondanék, de én egyáltalán nem értek a sporthoz, amire az volt a válasza, hogy nem baj, majd belejövök. Ezt követően másfél évig dolgoztunk együtt, de végül bebizonyosodott, hogy nekem volt igazam, hiszen nekem tényleg nem ment a sport. Azután azonban átkerültem a Tiszavidék rovatra, ahol végérvényesen megtaláltam önmagam.

Kiket tartasz igazán nagy mestereidnek, akik segítették a szakmai fejlődésedet, és akiknek sokat köszönhetsz?

– Az egyik olyan személy, akinek nagyon sokat köszönhetek, Sinkovits Péter. Nagyon sokat tanultam tőle. Amikor együtt dolgoztunk, szinte mindennap volt valami, amire rámutatott, ráadásul ezt olyan különleges finomsággal tudta megtenni, hogy soha egyetlen pillanatig sem éreztem úgy, hogy esetleg leteremtene, mégis ma is  emlékszem minden egyes szavára. Nagyon hálás vagyok neki azért a rengeteg türelemért és támogatásért, amit kaptam tőle, és mindezt meg is köszöntem neki, amikor gratulált a díjhoz. De említhetném Fodor Istvánt és Gruik Ibolyát is, akikkel éveken át egy irodában dolgozhattam, sőt Ibolyával ma is együtt dolgozhatok. Tőlük is hihetetlenül sokat tanultam. Ibolya nagyon jól tud kérdezni, ezért esetenként még a mai napig is megbeszéljük, hogy milyen kérdéseket kell feltennünk valakinek ahhoz, hogy igazán jó válaszokat kaphassunk, olyanokat, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy valóban a dolgok mögé láthassunk.

Újságíróként nap mint nap számos kihívással találja szembe magát az ember. Számodra melyek azok a pillanatok, amelyekben a leginkább meg tudod találni önmagad, amelyekben a leginkább örömödet leled?

– Azokat a feladatokat szeretem, amelyek arra épülnek, hogy elmegyek egy személyhez, egy családhoz, egy szervezethez vagy éppenséggel egy csoporthoz, és róluk írok valami olyasmit, ami nagy érdeklődésre tarthat számot az olvasóink körében. Beleérve azt is, ha valaki megvalósította az álmait, ha nagyon jó a saját hivatásában, ha különleges hobbit űz, ha kigyógyult valamilyen betegségből és számos egyéb dolgot is. Szeretem megtudni például azt, hogy mi mozgatja az embereket, mik a céljaik, hogyan találják fel magukat az életben, miként tudnak kilábalni egy-egy krízishelyzetből, egy-egy nehezebb időszakból. Az ilyen témák azok, amelyek nemcsak újságíróként, hanem emberként is a leginkább képesek magukkal ragadni, amelyek a leginkább képesek megmozgatni. Ilyen esetekben, ha csak tehetem, igyekszem személyes kapcsolatot kialakítani az interjúalanyaimmal, és általában azt szeretem a legjobban, ha a saját otthonukban, a saját környezetükben tudom őket felkeresni, akkor ugyanis nagyon sok olyan pluszinformációt is megtudok róluk, amelyek személyesebbé és élményszerűbbé teszik a róluk készülő írást. Belelátok abba, milyen a háza, milyen légkör uralkodik nála, hogyan játszanak a gyermekei, kinek mi a szerepe a családban, és azután ezekből is megpróbálok visszaadni valamit. Ezért szeretem például a riport műfaját, mert az teret ad minderre. Úgy érzem, nekem általában könnyen megnyílnak az emberek. Soha nem találkoztam zárt kapukkal, ritkán történt meg velem, hogy valaki visszautasította azt, hogy interjút készítsek vele, de aki mégis ezt tette, annak minden esetben nyomós oka volt rá. Az emberek általában szeretik látni, visszaolvasni magukat az újságban, és mivel azt szeretnék, hogy a legjobb oldalukat mutassuk be, ezért igyekeznek minden olyan dolgot elmondani, ami fontos számukra. Éppen ezért magam is mindig úgy jövök el egy interjúról, hogy megint tanultam valami újat, megint kaptam valamit, ami által magam is fejlődhetek, ami által magam is több lehetek.

Biztos sokan megkérdezték már tőled: Hogyan fogalmaznád meg, mit jelent számodra az újságírói hivatás?

– Be kell vallanom, mindenütt nagyon szeretem hangoztatni azt, hogy újságíró vagyok. Így is mutatkozom be, bár ezt itt, Zentán valószínűleg nagyon sokan eleve tudják rólam. Büszke vagyok arra, amit csinálok, mert szerintem ez egy nagyon szép hivatás. Úgy érzem, sokan felnéznek az újságírókra, pontosan azért, mert úgy érzik, ők ezt nem tudnák olyan szinten művelni, ahogyan mi műveljük. Az újságírást egy rendkívül pörgős, ugyanakkor igen nagy alázatosságot és rugalmasságot igénylő hivatásnak tartom, amely semmiképpen sem való azoknak, akik mindenáron előre meghatározott napirend szerint szeretnék élni az életüket, hiszen egy újságíró számára igenis természetesnek kell lennie annak, hogy akár az esti órákban, akár hétvégenként is dolgoznia kell, máskülönben egészen biztosan nem fogja tudni örömmel és lelkesen végezni a munkáját. Nekem ezzel sosem volt problémám. Persze, szervezés szempontjából jóval könnyebb volt, amíg nem születtek meg a lányaink, viszont most sem panaszkodhatok, hiszen a férjem és édesanyám nagyon sokat segítenek abban, hogy a munkahelyemen is megfelelően tudjak teljesíteni. Ma már gyakran előfordul, hogy a lányaimat is magammal viszem egy-egy olyan eseményre, amelyekről úgy gondolom, hogy esetleg ők is örömüket lelhetik benne, és általában nagyon élvezik is ezeket a pillanatokat, amelyek révén maguk is számos különleges élménnyel gazdagodhatnak, olyanokkal, amelyek észrevétlenül is beépülnek az életükbe és hozzájárulnak a személyiségük fejlődéséhez is.

Az elismerés kapcsán készült interjúkban több ízben is utaltál arra, hogy nagyon jókor, talán a lehető legjobbkor érkezett ez a díj az életedben. Miért érzed így?

– Azért, mert ennyi év után az emberben óhatatlanul is felmerül a kérdés, hogy vajon tényleg jó úton jár-e, vajon tényleg azzal foglalkozik-e, amivel foglalkoznia kell. Sok esetben éppen az anyagiak azok, amelyek elbizonytalaníthatják, mert – valljuk be őszintén –, az újságírásnál vannak jóval jobban fizető szakmák is. Aztán, amikor elkezd azon gondolkodni, hogy vajon mi mással foglalkozhatna, rájön, hogy muszáj szeretnie a munkáját, muszáj, hogy élvezze azt, amit csinál, hiszen ha ez nem adatik meg számára, akkor megreked a pénzhajhászás szintjén. Az, hogy megkaptam ezt a díjat, fontos megerősítést jelentett számomra arra vonatkozóan, hogy jó úton vagyok, és a jövőben is azzal kell foglalkoznom, amivel foglalkozom. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy egy-egy ilyen elismerésnek igen nagy súlya és felelőssége is van, hiszen arra kötelezi az embert, hogy mindig olyan szinten teljesítsen, amit az olvasói és a pályatársai elvárnak tőle. De úgy érzem, az én esetemben ezek találkoznak az önmagam irányába támasztott elvárásokkal. Éppen ezért korábban inkább csak ösztönösen igyekeztem odafigyelni erre, mostantól viszont már tudatosan is odafigyelnek majd erre. A Magyar Szó zentai szerkesztőségében minden adott ahhoz, hogy az ember jól érezze magát és kiteljesedjen. Korábban talán nem foglalkoztunk ennyit azzal, hogy összekovácsoljuk, és egyben tartsuk a zentai szerkesztőséget, most viszont talán többen szeretnénk azt, hogy egy olyan közösségben dolgozhassunk, ahol jól érezzük magunkat. Ehhez nélkülözhetetlen, hogy ne csak dolgozni járjunk be, hanem beszélgessünk is egymással, megosszuk egymással az élményeinket, a gondolatainkat és azokat a dolgokat, amelyek foglalkoztatnak bennünket. Úgy érzem, hogy jó úton haladunk, nagyon jó és összetartó közösséggé váltunk, és remélem, hogy ez a jövőben is így marad!