Kétezer-hétben nyílt meg Banja Koviljačán a szerbiai Menekültügyi Hivatal vadonatúj épülete, ahol az országba érkező, zömmel politikai menedékjogot kérő külföldi állampolgárok kaptak helyet. Ázsiai, afrikai és más kontinensek országaiból érkeztek, és amikor a megnyitó után ott jártam, az alig nyolcvan férőhelyes, ifjúsági vagy munkásüdülőnek is beillő épület tele volt.
A befogadóközpont kívülről (Dávid Csilla felvétele)
– Most is tele van, sőt időnként jóval többen lakják a kelleténél – mondja Robert Lesmajster, aki a kezdetek óta a központ vezetője. – Intézményünk részben megőrizte eredeti rendeltetését, ám a körülmények megváltoztak a 2015-ös óriási menekülthullám után. Noha ma már nem érkeznek annyian, mint abban az évben, és időközben a Menekültügyi Hivatal még tizenöt befogadóközpontot is nyitott, valamennyire továbbra is szükség van, ugyanis mintegy 4500-an tartózkodnak folyamatosan az országban. Amikor még kimondottan a menedékjogot kérők számára biztosítottunk ellátást, a bennlakók közül többen már sok éve Szerbiában tartózkodtak. Most is van nálunk egy ember, aki tíz éve él itt.
Miközben rendezi dokumentumait, megtanult szerbül. Donáció útján kaptunk egy számítógépet, azt rábíztuk, a menekült asszonyok számára, akik a kis varrodánkban dolgoznak, mintákat másol le az internetről. Van egy fodrász szalonunk, az ott tanuló nőknek is ötleteket gyűjt a világhálóról. Igyekszünk az itt lakók idejét tartalmasan megtölteni. A gyerekek iskolába járnak, óvodát is működtetünk, a felnőttek számára az IOM (International Organization for Migration) munkatársai különböző előadásokat tartanak, az emberkereskedelemről, a gyerekek, a nők bántalmazásáról, de többek között arról is tájékoztatják a menekülteket, hogyan juthatnak vissza szülőhazájukba. Mert erre is volt már példa, és ebben az IOM segítséget nyújt.
Robert Lesmajster (Dávid Csilla felvétele)
Tiszteletben tartva a magánszférát, a szobákat nem nézzük meg, de a központ vezetője elmondja, hogy valamennyiben van mosdó, a családok egy szobában kapnak helyet, a magányosok esetében pedig nagyon ügyelnek arra, hogy még véletlenül se kerüljenek egy szobába nemzeti vagy vallási téren egymást nem tűrő személyek.
– A bennlakók feladata a takarítás, miénk az ellenőrzés. Ezzel semmi gond sincs. Szigorú rendet tartunk, és ezt tiszteletben is tartják. Minden este 10 órakor zárjuk az ajtót. Aki tudja, hogy eddig nem fog visszatérni, mert elutazik valahová, Belgrádba ügyes-bajos dolgait intézni, esetleg meglátogatja ismerősét egy másik táborban, akkor jeleznie kell, hogy mikor ér vissza. Hetvenkét órát távol maradhat. Ha ez alatt az idő alatt nem ér vissza, úgy vesszük, hogy már nem is fog. Ezt jelezzük a központi hivatalnak, és ha szükség adódik, újabb menekültet küldenek ide.
ABLAK A VILÁGRA
Innen, ahol állunk, rálátni a Drina folyóra. A túloldal már Bosznia, egészen pontosan a Boszniai Szerb Köztársaság. Amerre csak nézek, hegyek emelkednek, a Drina közelében kisebb-nagyobb települések, házak tetői piroslanak, és három minaretet is megszámolok. Robert Lesmajster a folyó felé mutatva mondja, hogy a központból is voltak, akik már próbálkoztak átjutni rajta. Néha sikerül is, sem a szerb, sem a bosnyák hatóságok nem fogták el őket, és a sebes folyó is kegyes volt hozzájuk.
– Néhány nap elteltével Bihaćról jelentkeztek a még itt maradt társuknak, de volt, aki Párizsból küldött szelfit. Vannak azonban bennlakók, akik már hosszabb ideje várnak arra, hogy legális úton tovább juthassanak. Várják sorukat. Innen a szabadkai központba kerülnek, ahonnan két-három hónap múlva a horgosi vagy a kelebiai tranzitzónánál legálisan átléphetik a magyar határt. Lassú folyamat, de biztonságosabb az illegális határátlépésnél, különösen ennél itt. A sebes Drina már több áldozatot is követelt.
Atena és Sana Mirjana tanítónővel (Dávid Csilla felvétele)
Mielőtt a Drina menti menekültek felkutatására indulnánk, Robert két kislányt és egy asszonyt mutat be.
– Malikzai Sana és Khorrami Atena bennlakó kisiskolások. Hosszabb ideje élnek itt, Szerbül is jól beszélnek. Velük Mirjana Mihók tanítónő foglalkozik.
A Mihók név hallatára magyarul akarok hozzá szólni, de megelőz.
– Férjem után vagyok Mihók. Ő magyar, kikindai születésű, de már régóta élünk Loznicán. Jómagam is, de két gyerekünk is tanulgatunk tőle magyarul, de ez a két kislány sokkal rövidebb idő alatt megtanult szerbül. Olyannyira, hogy a kisiskolások nemrég meghirdetett országos versíró pályázatán első és második díjat kaptak.
Rövid versikék, végighallgatom Sanát és Atenát. Mindkét vers arról szól, hogy kinézve az ablakon mit látnak. Ablakom a világra, ez volt a feladott téma. Sana és Aténa szép tájat lát, jó embereket, és bíznak abban, hogy ezt látják majd akkor is, ha vándorútjuk végére érnek. Ez nyugalommal, boldogsággal tölti el őket, fogalmaznak a versben. Ennél azonban sokkal szebb kilátásra vágynak, és bíznak is abban, hogy egyszer majd meg is kapják. Arra a kilátásra, amit szülőházuk ablaka nyújt.
Sana Afganisztánban született, Atena Iránban. Mindkét vers Szerbiában…
NAPSUGARAS FOLYÓ
Az újságban olvastam, hogy nemrég menekültek törték rá a Drina-parti hétvégi házának ajtaját egy idős asszonyra. Csapatunknak azt javaslom, keressük meg a házat, a nénit, próbáljunk a menekültek nyomába jutni.
Első állomásunk, ahol érdeklődünk, egy gyönyörű turisztika központ. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy paradicsom. A folyó partján fekvő több mint hét hektárnyi területen faházikók, vendéglő, múzeum, sőt egy kis templom várja az idelátogatókat. Lovak sétálnak körülöttünk, a távolban a réten szamarakat látunk. Rendezett játszótér, sportpályák, egyszóval minden, ami az itt pihenni vágyó ember idejét lekötheti. Mellesleg a Sunčana reka – mert így hívják a helyet –, az idei belgrádi idegenforgalmi kiállításon rangos elismerést kapott.
De térjek vissza a menekültekhez. Aleksandar Jovanović pincértől, akit Mirković Zoran tulajdonos megtévesztően Jóskának hív, megtudom, hogy a környéken naponta lehetett menekülteket látni.
– Ide nem tértek be ugyan, de a főút mentén, a Drina-parton kisebb-nagyobb csoportok gyakran felbukkantak. Belgrádból és Šidből érkeztek autóbuszokon, ritkábban taxival. Az esti órákban utaztak Loznicára. Az autóbusz-állomáson mindig várt rájuk valaki, vagy valamelyik társuk, vagy helybeli, aki levezette őket a folyóig. Két helyen keltek át rajta, az egyik a közelünkben van, a másik kissé feljebb, Mali Zvornik felé, a vasúti hídnál. Most is érkeznek, de sokkal kevesebben, mint tavaly nyáron és ősszel. Feltehetőleg más útvonalat választottak, mert olvasom, hogy továbbra is érkeznek a menekültek Boszniába. Várható, hogy a melegebb idő beálltával többen lesznek itt is.
A Banja Koviljačai befogadóközpont előcsarnoka (Dávid Csilla felvétele)
EGY CSÓNAK TÍZEZER DINÁR
Mali Zvornik felé vesszük az irányt. A Drina völgyében haladunk. A hegyoldal fehérlik a szilvafák virágaitól. Több helyen is megállunk, érdeklődünk, nézelődünk, de menekültek sehol sincsenek. Gornja Koviljačán is megfordulunk. Sehol senki, később megtudom, hogy az említett néni ideiglenesen elköltözött.
– Mintegy húszan lehettek, taxikkal érkeztek Gornja Koviljačára.
Ezt a szomszédos Brasina falu egyik boltjában mondja egy fiatalember. Boltos és kilétéről csak annyit árul el, hogy Markónak hívják. A bolttal szemben a Drina-parti főút mentén egy teherállomáson vasúti vagonok sorakoznak. Szénnel vannak megrakva. Itt, ott embereket is látok, valószínűleg rakodómunkások.
– Az eset kapcsán azt tudom, hogy a néni aludt, amikor a menekültek rátörték az ajtót. Azonnal hívta a rendőrséget, mire a menekültek elfutottak. Hármukat sikerült a rendőröknek elcsípni. Ők mondták el, hogy a taxisnak fizettek 300 eurót azért, hogy elhozta őket ide Loznicáról, de úgy alkudtak meg, hogy ebben az árban szállást is biztosít a számukra. Amikor mindannyian már itt voltak, a taxis rámutatott arra a házra és elment. Itt több hétvégi ház is van, amelyek ilyenkor üresen állnak, bármelyikre rámutathatott volna. Vesztükre ebben ott volt a lakó. Nem bántották, elszöktek, és nem hallottam, hogy a rendőrök megfogták volna a csaló taxist. Ilyen és ehhez hasonló esetek gyakran előfordulnak. A boltban sokat mesélnek az itt lakók is, de a menekültek is. Aki erre jár, mind itt vásárol. Elmesélik, hogy a vagonokon megbújva próbálkoznak az illegális határátkeléssel. Szerintem sokuknak sikerül is, ugyanis itt sem, de odaát sem ellenőrzik szigorúan a határt.
A hétvégi házak zöme ilyenkor üresen áll (Dávid Csilla felvétele)
Híd a Drinán (Dávid Csilla felvétele)
Egy kis segítséggel, amit az itteni és a boszniai helybeliektől kapnak, aránylag könnyen átjuthatnak a Drinán és tovább is mehetnek. A napokban hallottam, hogy megvesznek egy csónakot 10 ezer dinárért, valahogy áteveznek vele a túlsó partra, ott hagyják, és mennek tovább. Aki eladta a csónakot, átmegy érte, vagy megbeszéli a boszniai társával, hogy hozza vissza. Most sebes a Drina, de amikor elzárják a vízgyűjtőnél a zsilipeket, akkor jelentősen lelassul. Ezt szinte naponta megteszik a nyári hónapokban, többek között azért, hogy fürdőzésre is alkalmas legyen. Ilyenkor néhol akár át is lehet gázolni a folyó medrét.
NEM SZERETJÜK ŐKET
Nem mintha hiányolnám, sofőröm Roli pedig végkép nem, de több órás ott-létünk során járőrkocsival nem találkoztunk. Kicsit furcsállom, tekintettel arra, hogy határsávban fut az út. És a Mali Zvornik-i határátkelő sincs innen messze.
A Stena vendéglő teraszáról rálátunk a vasúti hídra. Híd a Drinán. Itt is a pincért faggatom. Idős ember. Kezdetben kissé zárkózott volt, de miután látja, hogy nem felügyelő vagyok, és kimondottan a menekültek érdekelnek, megnyílik.
– Ezen a hídon tehervonatok közlekednek. A menekültek megbújnak a Boszniába tartó szerelvényeken, de gyakran gyalog mennek át rajta. A hidat nemigen ellenőrzi senki, időnként megfordul a közelében egy-egy járőrkocsi, az minden. Most is látunk menekülteket, de sokkal kevesebben vannak, mint néhány hónappal ezelőtt. A lakosok nem szeretik őket, mert feltörték az üres házakat, loptak is, most pedig attól tartanak, hogy a kerti veteményekben, később a gyümölcsösökben tesznek kárt. Megértjük mi a nyomorukat, hiszen nemrég még sokan közülünk is földönfutó volt, de jó volna, ha már nem kellene attól rettegnünk, hogy mikor lepnek el bennünket ismét tömegesen.
A hídon át egy üres szerelvény érkezik Boszniából. Lassan halad, akár fel is kapaszkodhatnánk rá. De minek, mi itthon vagyunk.
