Merjünk nagyok lenni! A zsinati folyamat egyik nagyon is észlelhető velejárója az emberi kapcsolatok mennyiségi és minőségi növekedése. Egyre többen kerülünk egymással kapcsolatba és ez a kapcsolat egyre mélyül. A munkadokumentumok közös olvasása és megbeszélése megmozgatja egyházmegyénk tagjait, legyenek világiak, papok, szerzetesek vagy a két kollégiumban lakó fiatalok. A témák pedig mélyre mennek.
Nagyon sok pozitív visszajelzés érkezik, ami örömmel tölt el bennünket. Érezzük, hogy ha nem is számban, de lélekben növekszünk. Emberi kapcsolataink és istenkapcsolatunk lassan-lassan finomul.
Sok fejtörést is okoz persze a zsinat, minden szinten. Egyik ilyen fejtörésre okot adó kérdés, amely a pozitív visszajelzéseket, az örömöt általában félhangon követni szokta, körülbelül így hangzik: „Igen, a zsinati folyamat nagyon jó, szépen összeköti a híveket, papokat, szerzeteseket a püspökkel, és fordított irányban is, de mire befejezzük ezt a folyamatot, kinek fogjuk ezeket az eredményeket bemutatni, kivel fogjuk a jövőnket formálni és megvalósítani?”
Jogos kérdés. Mögötte ott van az az aggodalom, ami a tájainkról történő és szűnni nem akaró elvándorlás látványa, ami talán egyházmegyénk szórvány közösségeiben jobban észrevehető, mint a katolikusok által sűrűbben lakott területeken.
Amikor ezeket a jogos kérdéseket hallom, szinte reflexszerűen eszembe jut egy másik kérdés: hogyan viselkedett Jézus, amikor szembenézett tanítványainak „drasztikusan” kicsi számával?
Két eseményt szeretnék kiragadni Jézus életéből, amelyek segítenek megsejteni Jézus reakcióját olyan helyzetekben, amelyek talán kicsit hasonlítanak a mi „elvándorlás-jelenségünkhöz”.
János Evangéliumának hatodik fejezetében ezt olvassuk (48., 51., 60., 66.): „Én vagyok az élet kenyere. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért. Tanítványai közül, akik ezeket hallották, többen azt mondták: Kemény beszéd. Ki hallgatja? Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele.”
Ez biztosan nehéz megpróbáltatást jelentett Jézus számára, de nem adta fel a működését, hanem tovább ment, tanított, tovább foglalkozott azokkal, akik vele maradtak. Számban megcsappantak, de Jézus nem vett vissza. Tartotta a tempót, nem vette vissza „fél gázra”, sőt még inkább „rálépett a gázra”, újabb igazságokat osztott meg a tanítványaival, nem kerülte el a vitákat az írástudókkal és a farizeusokkal.
Jézus viszonyulása mutatja, mit kell tennünk. Az egyre kisebbedő nyájunk láttán nem dőlhetünk hátra, és nem kapcsolhatjuk egyházmegyénk életét „takaréklángra”. Ez a helyzet nem vezethet oda, hogy most kevesebbet fogunk tenni. Szó sincs róla! Mi éppolyan lelkesedéssel hirdetjük az Evangéliumot, mint előtte, éppúgy szervezünk programokat, mint előtte. Egyházmegyénk minden egyes tagja megérdemli a teljes odaadást, a hozzáfordulást, a szeretetet, a figyelmességet és a gyengédséget, ahogy ezt Ferenc pápa is nagyon sokszor említi. A szeretet forradalma, melyet Ferenc pápa meghirdetett, nem ismeri a takaréklángot és a kifogásokat.
Egy másik eset, amikor láthatjuk Jézus reakcióját a tanítványok megcsappanó számát látva, éppen a nagyhét eseményeiben láthattuk. Jeruzsálembe való bevonulásakor, amit virágvasárnap ünnepeltünk, nagy tömeg éltette Jézust, királlyá akarták őt tenni. Három nappal később aztán mindenki szó szerint elhagyta Jézust. Márknál olvassuk, hogy (14,43., 45., 46., 50.): „odaért Júdás, egy a tizenkettő közül, s vele karddal és doronggal felfegyverezve egy csapat, amelyet a főpapok, írástudók és vének küldtek ki. Odaérve Júdás rögtön Jézushoz lépett: ’Mester!’ – szólt és megcsókolta. Erre rátették kezüket és elfogták. Erre mindenki magára hagyta és elmenekült.”
Jézus ebben a helyzetben sem adta fel. Kitartott az életútján, küldetését beteljesítette, meghalt értünk a keresztfán és feltámadt.
Mit jelent számunkra Jézus életében ez a mozzanat? Mindenekelőtt azt, hogy a feltámadás fényében kell tekintünk minden nehézségre, szenvedésre és számunkra fejtörést okozó kihívásra. Vannak dolgok, amelyeken nem tudunk változtatni. Az azonban, hogy hogyan viszonyulunk kialakult helyzetünkhöz, az a mi kezünkben van. Belekeseredünk, vagy Jézushoz hasonlóan kitartunk a feltámadásig.
Aki elmegy, elmegy. Isten áldása kísérje és segítse őket. Senki nem megy ok nélkül, de hisszük azt, hogy megfontoltan és felelősségteljesen hozta a döntését. Aki azonban itt marad, maradjon teljesen itt, száz százalékban és ne karba tett kézzel. Maradjunk aktívak, tevékenyek. Maradjunk kapcsolatban, mert csak így tudunk tovább növekedni.
Tudjuk, hogy Jézus életében sem a csalódások lettek a meghatározó pillanatok, hanem a mennyei Atyához és az emberekhez való hűsége, szeretete és odaadása, és ennek a hozzáállásnak a legszebb eredménye és befejező eseménye: a feltámadás. A feltámadás minden csalódást beragyog örömteli fényével és helyre teszi azt, ami érthetetlen, ami hiábavalónak tűnik. A látszólag „elfecsérelt” munkát, az elmondott szavakat, a megosztott gondolatokat bearanyozta és örök jelentőséggel tölti be ma is. Most is. Itt a mi Bánátunkban is.
Engedjük, hogy a feltámadás beragyogja életünket, és megérintsen minket ott, ahol a legmélyebb sebeink vannak. A Feltámadott velünk van akkor, amikor csalódunk, és akkor, amikor valami sikerül és folyamatosan rá akar bennünket vezetni arra, hogy nem a halálé, hanem minden körülmény között az életé, a szereteté az utolsó szó.
A feltámadás örömét nem lehet kitörölni az életünkből, keresztényként nem felejthetjük el. Azonban nyitva kell tartanunk a szemeinket, a szívünket, minden érzékünket, hogy meglássuk azt a mindennapokban újra és újra. Engedjük, hogy Jézus nyomában járva a feltámadás a mi életünk része is legyen.
Ezt kívánom mindenkinek a Szent napok ünneplése alatt!
Feltámadt Krisztus! Alleluja!
