A „gyerek" felnövése (egész léte) során kétféle alapvető szeretetformát kap meg és sajátít el; ezek a minták egész életében végigkísérik. Mindkettő elengedhetetlen a boldogsághoz, de bármelyik hiánya hosszú távon lelki, érzelmi és akár fizikai károsodásokhoz vezethet.
Az apai szeretet általában feltételhez kötött, a szigorúbb, a keményebb. Az apai szeretetből tanulja meg az ember, hogyan kell talpon állni a nagyvilágban. Hogyan kell megfelelni a külső környezet elvárásainak, megtenni azt, amit önszántából kevéssé vagy egyáltalán nem szeretne az ember. Összeszorított fogakkal, megállás nélkül vért-verejtéket izzadva tovább menni az úton, amelyen már az első lépés is fájdalmas volt. Az apai szeretet tanít meg arra, hogyan kell egyedül lenni.
Az anyai szeretet ezzel szemben feltételek, elvárások nélküli, odaadó, megengedő. Az anyának a gyereke a legszebb akkor is, ha ezt a véleményt senki kívülálló nem osztja, mert az anya – a szó legszorosabb értelmében – saját magát látja gyerekében. Az anyai szeretet védőburkot képez, nyugalmat sugároz, törődik és elhiteti, hogy minden rendben volt, van és lesz, ha a burok sértetlen marad. Az anyai szeretet tanít meg arra, hogyan kell mással, másokkal lenni.
A „gyerek"-nek kulcsfontosságú létpillanata, amikor mindkét szeretetet felismeri, megérti, és megtanulja a helyén kezelni. Amikor megérti, hogy az apa nem öncélúan szigorú, az anya pedig nem öncélúan kisajátító, és egyikük sem akar örökös kiskorúságot gyerekének.
„Az anyák megünneplésének története az ókori Görögországba nyúlik vissza. Akkoriban tavaszi ünnepségeket tartottak Rheának, az istenek anyjának, vele együtt az édesanyák tiszteletére. A történelem során később is voltak olyan ünnepek, amikor az anyákat is felköszöntötték.
Angliában az 1600-as években az ünnep keresztény vallási színezetet is kapott. Akkoriban a húsvétot követő negyedik vasárnapon, az anyák vasárnapján tartották az édesanyák ünnepét. Az Egyesült Államokban először 1872-ben ünnepelték meg Bostonban az anyák napját.
Magyarországon 1925-ben a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt tartotta az első ünnepet, a májusi Mária-tisztelet hagyományaival összekapcsolva. Magyarországra az ünnep ötletét Petri Pálné, egy államtitkár felesége hozta Amerikából, a legelső Anyák Napi ünnepséget 1925. március 8-án a MÁV gépgyár foglalkoztatójában, munkásgyerekeknek tartották. A gondolatot a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt vezetői karolták fel, akik megtették az előkészületeket az Anyák napja országos bevezetésére. 1928-ban már miniszteri rendelet sorolta a hivatalos iskolai ünnepélyek közé az Anyák napját."
A magyar kultúrterületen május első vasárnapján ünneplik az anyák napját.
Külső szemlélőként úgy látom, a mai fiatal nők egyre nehezebben, illetve egyre később mernek anyává válni. A teljes társadalom szerkezete átalakult, a többirányú – gazdasági, közösségi, média – nyomás egyszerűen ellentétes irányba csatornázza be az energiáikat. Az önmegvalósítás eszményét nehéz egyeztetni az anyaszereppel, pontosabban: az anyaság gyakorlati megvalósítása a legnagyobb kihívás.
A pörgő világban a nőnek szinte teljesen azonos akadályokkal kell megküzdenie, mint a férfinak, a gátfutás egyre növekvő iramát pedig mindenki, férfi és nő egyaránt, „egyedül" bírja legjobban. A nőnek két székre kellene ülnie egyszerre, s az esetek túlnyomó részében a karrier a biztos cél, a gyerek, a család pedig – legalábbis jó ideig – a másodlagos és esetleges.
Az úgynevezett kapcsolat – akár házasság! – nemritkán csupán a fogyasztói kosár egyik, igaz, kiemelten fontos elemévé válik. S a nők nehéz helyzete alapjaiban határozza meg a férfiakét. (Mindez környezet- és kultúrafüggő is. Nagyvárosi közegben a fent említett tendencia erősebb jelenléte a jellemzőbb, kisebb közösségekben a hagyományosabb modell még erősebbnek mondható. Ám a tendenciának az egész társadalmunkat átalakító hatása van.)
Nem véletlen, hogy a huszonegyedik század elejének népszerű „szakkifejezése" a mamahotel, az a jelenség, amikor a társadalmi tudat, közmegegyezés szerint már felnőtt, elvileg önálló korú ember – férfi vagy nő egyaránt – gyerek marad, vagyis nem kezd saját életének megvalósításába, kiépítésébe. Napjaink fiatalságának egyik legveszélyesebb rejtett buktatójáról beszélünk, amely állapot meghaladása egyben a legnagyobb kihívás, látva a kényelemközpontú világtrendet.
A mamahotel jelenséget véleményem szerint nem lehet kizárólag gazdasági feltételekre visszavezetni. Az önmegvalósítással törvényszerűen kéz a kézben járó elidegenedés fonákja, a ló túloldala, amikor olyannyira nem tervezünk új életet, hogy a rohanásba belefeledkezve tényleg nem indulunk el külön úton, és saját tinédzserkorunkba ragadunk.
A kor hangulatának, szellemének velejárója még a szerepek összemosódása. Az említett külső szükségszerűségek ugyan jórészt magyarázzák, sőt, elengedhetetlenné teszik ezt a folyamatot, ugyanakkor nem gondolom, hogy feltétlenül jó társadalmi irányról van szó.
