A generációk úgy illeszkednek egymáshoz, mint gyöngyszemek a gyöngysoron – olvastam a napokban egy pszichológus nyilatkozatában. A transzgenerációs elmélet kutatója e szépen megfogalmazott mondata csengett a fülemben, amíg a következő történetet megírtam.
A nagyszülők sokszor panaszkodnak a fiatalok érzéketlenségére, arra, hogy unokáik, dédunokáik nem viseltetnek kellő tisztelettel irántuk. Ezért is volt különös érzés számomra, amikor Lőrik Andrea, a fiatal topolyai fodrásznő csillogó szemmel mesélte, hogy milyen meglepetést készített nagymamája születésnapjára, és Magda mama viszonzásul milyen szép élménybeszámolót írt az együtt töltött közös órákról. Mert ez egy nagy feladat: a nagyszülőknek – az unalmas zokni, sál, édesség hármasán túl –, ajándékot találni szülinapra, karácsonyra.
Andrea igazi élménnyel lepte meg szeretett nagyiját: egy szép napot töltöttek kettesben Belcsényben (Beočin), melyet a nagymama teljes egészében papírra vetett, hogy ne halványuljanak el az emlékek, megmaradjon az utókornak, mekkora örömet szerzett neki az unokája.
Mint megtudtam, Magda mama nagyszülei, szülei a szerémségi Belcsényben éltek, a nagypapa, Markó Rudolf, pécsi származású bányászmérnök a cementgyárban dolgozott, a mama, Lancner Mária, osztrák származású úri hölgy volt. A kis Magdi boldog gyermekéveket töltött a nagyszülőkkel és édesanyjával Belcsényben, az édesapját a munkája Daruvárra vezényelte, az ottani halgazdaság vezetője volt. A második világháború végén azonban úgy döntöttek, hogy északabbra költöznek mindannyian. S mivel Magda nagyi édesapja Topolyáról származott, ebben a bácskai kisvárosban vásároltak házat (a tornácos sarokház a mai napig a család tulajdonában áll ). Az első években vissza-visszajártak Szerémségbe, de azután az élet úgy hozta, hogy a nagymama hosszú évtizedekig nem volt a szülőhelyén, és unokájával való beszélgetések során sokszor szóba került, hogy vágyódik gondtalan gyerekkora színhelyére.
Egy jeles napon azonban – a nagymama születésnapján –, egy titokban előkészített utazás által a régi kívánság és álom vált valóra.
Az ezt megelőző családi ebéden Andi díszes borítékban nyújtotta át a következő sorokat: „Az életben a pillanatok és a szép emlékek azok a dolgok, amik örökre megmaradnak, belevésve az ember emlékeibe! Az idén az én szülinapi ajándékom, azt szeretném, hogy egy ilyen örök emlék maradjon számodra! Ezért két nap múlva, a szülinapod napján, várlak a ház előtt reggel 8 órakor. Irány a te szülőhelyed!”
S mivel az ajándék utazás minden pillanatát papírra vetette a megajándékozott nagymama, egy hosszabb idézet következik az ő érzékletes leírásából:
„Csodálatos érzés lett úrrá rajtam és izgatottan vártam indulásunk napját. Andikám pontosan 8 órakor beparkolt a ház ajtaja előtt. Kényelmesen helyet foglaltam az autóban és elindultunk a kitűzött célunk felé.
Az izgatottság kezdett úrrá lenni rajtam, amikor Újvidékhez közeledve megjelentek a Fruška gora kontúrjai és a távolban, a magasra emelkedő cementgyár fehér füstje. Újvidéket elhagyva átértünk Kamenicára és innentől kezdve szinte felsorakoztak a célhoz vezető helységek nevei: Ledinci, Rakovac és Beočin. Beérve Rakovicára, stopot intett két rendőr. Egy férfi és egy fiatal rendőrlány. A rendőr mosolyogva megkérdezte, honnan jövünk és hová megyünk? Mire Andikám, szintén mosolyogva válaszolt: – Moja baka danas ima rođendan i želja joj je da nakon 40–50 godina poseti svoje rodno mesto i rodnu kuću!
Erre a rendőrök barátságosan elköszöntek és kellemes szép napot kívántak. Mi pedig folytattuk utunkat. A szívem már a torkomban kalimpált, amikor feltárult előttem a Beočin útitábla. A falu bejáratánál már sok újdonság fogadott. Elsőként a felújított pravoszláv templom állt, a kiépítéséhez annak idején az egész családom adakozott. Megálltunk és megtekintettük, bent gyertyát gyújtottunk. Kijövet körüljártuk a parkosított, padokkal és szobrokkal ellátott templom udvart. Majd folytattuk utunkat, és nagy meglepetésemre egy újjonnan kiépülő városrész fogadott. Megkértem Andit, hogy most már lassítson, mert attól tartottam, talán meg sem találom, meg sem ismerem a szülőházamat.
Közeledve a központ felé, egyszer csak elém tárult a kívánt épület.
Megálltunk, kiszálltunk és elindultunk felé. Én remegő lábakkal lépegettem. Igaz az épület látványa – a kinézése nagyon megkopott megviselt, de nekem így is egy drága kincsnek bizonyult.
Odaértünk a megrongált kovácsoltvassal díszített bejárati ajtóhoz, ami a lépcsőházba vezetett. És én újra járhattam a lépcsőket, foghattam a korlátot, melyek az első emeletre vittek.
Megálltam a lakásajtónk előtt és szomorúan kellett tudomást venni arról, hogy ide már bemenni nem fogok! Egy nagy lakat lógott a mi egykori ajtónkon. Mégis körülnéztünk az emeleti téren. Elmeséltem, hogy hol és milyen volt a teraszunk tele-tele virággal, amiről az én nagymamám gondoskodott. Még a padlásfeljáratot is megtekintettük, ahol gyerekkoromban egy aranyos kiscicával játszottam. Egyszerre elém tárult a szép gyermekkorom. Éreztem, hogy Andi tekintete állandóan kísér, figyeli a hatást és átéli velem a helyzet varázsát.
Kissé csalódva elindultunk lefelé a lépcsőkön, még a korlátot is szorosan megragadtam, hisz az is egykor az enyém, csak az enyém volt! Leérve és kiérve az utcára úgy gondoltam majd innen lentről megmutogatom Andinak, melyik ablak, melyik szobához tartozott. Melyik is volt az a szoba, ahol én megszülettem. Így nézelődve, egyszer csak észrevettem, hogy az egykori nappali szobánkban virágcserepek vannak és a redőny is fel van húzva. Ujjongva megszólaltam, hogy itt mégis lakik valaki!
Andi biztatására, újra felmentünk az egykori lakásunk elé. Ekkor tűnt csak fel, hogy a mi nagy lakásunk meg van felezve, és az egyik felén egy benyúló, új ajtó van beépítve. Mama, kopogjunk be, ha már itt vagyunk! – mondta Andi.
Előbb megtorpantam a biztatáson és eltűnődtem azon, vajon ki és hogyan fog nekem az a valaki ajtót nyitni. Hogyan fogad majd ha elmondom, hogy milyen szándékkal csöngettem, kopogtam be? De Andikám jelenléte és biztatása olyan erőt és bátorságot adott, hogy a következő pillanatban már nyomtam is a csengőt és kopogtam az ajtón.
Hát nem volt mindegy, amikor bentről egy idős, erőtlen hang szólalt meg. De már kattant is a zár, kinyílott az ajtó és egy kedves arcú idős nénike jelent meg. Váratlanul kedvesen fogadott bennünket. Így már most én is bátrabban mondtam el látogatásunk okát és célját. Mire ő beinvitált a lakásba és kedvesen felkínálta a lehetőséget, hogy csak nyugodtan jól nézzek szét és idézzem csak fel az itt és ebben a lakásban eltöltött vidám és boldog gyermekkoromat. Mintha ő is egyszerre megérezte és átélte volna velem ezt a csodálatos érzést. Leültetett, kávéval kínált és kellemesen elbeszélgettünk.”
Kiderült, hogy az igazoltató rendőrlány a néni unokája volt. A nap további része is tele volt meglepetésekkel.
– Leérve az utcára, elsétáltunk a központig, megmutattam Andinak a cementgyári főbejáratot, ahol az én Rudi nagypapám dolgozott, a régi hotelt, az akkoriban egyetlen nagyobb üzletet az úgynevezett Konzum-ot, a régi iskolát, ahova az anyukám járt. Majd elindultunk visszafelé, hazafelé. Ekkor jutott eszembe, hogy van még valami látnivaló: annak idején igen híres és nevezetes kastély, az úgynevezett Spitzer-villa. Oda is értünk a már előzőleg említett templom körüli parkhoz, ahonnan az út bevezetett a kastélyhoz. Sétánkat mindvégig verőfényes napsütés kísérte.
Sajnos odaérve egy nagy romhalmaz tárult elénk. Omladozó falak, betört vitrázsos ablakok, lógó-leszakadt bejárati ajtó, megrongált és hiányos lépcsőház.
Egy pillanatra megálltunk a szomorú látvány előtt. Majd elindultunk körbejárni az egész épületet: fent, lent, kívül, belül. Ekkor mintha a lelki szemeink és a képzeletünk elé tárult volna a régmúlt idő, a valamikori szépen tündöklő kastély. Elképzeltük a bálokat, a nagy vendégfogadásokat, a pazar vacsorákat… A nagy romhalmazból mi csak a szépet akartuk látni, főleg elképzelni. Néhány fényképet is készítettünk, majd magunk mögött hagyva a valamikori tündöklő Spitzer-villát tovább indultunk. A távolból zeneszó hallatszott. Közelebb érve a már említett emlékparkhoz, a zene mind hangosabban szólt, emberek kezdtek gyülekezni a hősök szobrai körül, a katonaság díszöltözékben koszorúkkal, zászlókkal és virággal. Elkezdődött az ünnepség, és ekkor derült ki, hogy mindez a beocsini napok tiszteletére, megünneplésére rendezték meg, aminek mi ketten is részesei voltunk (picit beképzeltem magamnak hogy ez egy kicsit nekem is szól). Közben elfogyasztottuk az uzsonnánkat, megittuk a kávénkat.
A sok élménnyel eltelve az ünnepség végén mi is hazafelé vettük utunkat. Lelassítva hajtottunk Rakovac felé, remélve, hogy a rendőrpárt észre vesszük. Sajnálatunkra ők már nem ügyeleteskedtek. Így nem tudtuk elmondani az élményünket.
Folytattuk utunkat Kamenica felé. Beérve Péterváradra, még a várat is körülsétáltuk. Andika felkereste az esküvőjük fényképezési színhelyeit, és mi ketten is lefényképezkedtünk a nevezetes péterváradi toronyóránál.
Még egyszer a várról visszatekintettem a szülővárosomra, a távolban füstölgő gyárkéményre, majd búcsút intve végleg haza indultunk.
Még ma is világosan és sok szeretettel emlékezem vissza erre a szép kirándulásra, amikor is az események láncszerűen követték egymást, minden úgy sikerült, ahogy azt az én drága unokám eltervezte. Csodaszép emlék, ami mindörökre megmarad! – mesélte Kapor Magda.
