Éhbérért, embertelen körülmények között

– A felügyelőség és a bíróságok lassúsága miatt sokszor marad el a kárpótlás  –  Milica Lupšort, a nagybecskereki Roza női foglalkoztatottak jogait védelmező egyesület vezetőjét kérdeztük a témáról.

Egy dél-szerbiai pékségben egy nő három éven át dolgozott havi ötezer dináros fizetésért és napi egy vekni kenyérért. Amikor nem adta el az összes kenyeret, azt a veknit sem vehette el magának. A munkáltatók rendre megszegik a törvényt, nem tartják be a minimálbérre vonatkozó előírásokat, be sem jelentik azokat, akiket alkalmaznak. A nők különösen hátrányos helyzetben vannak, mert esetükben még több a visszaélés, s olyan munkafeladatokkal bízzák meg őket, amelyeket sokszor mások már el sem lennének hajlandók végezni, sorolt fel beszélgetésünk során néhány egyszerű, de sajnos mindennapi példát Milica Lupšor, a nagybecskereki Roza női foglalkoztatottak jogait védelmező egyesület vezetője. Mielőtt tovább mentünk volna, milyen példákkal találkoztak még tevékenységük során, rákérdeztünk arra is, mikor és miért döntöttek a téma iránt elkötelezett személyek egy új egyesületnek a létrehozásáról.

– A Roza egyesületet 2015 júliusában hoztuk létre a nagybecskereki Egyenjogúság szervezet nőtagjaival. Az Egyenjogúság azért jött annak idején létre, hogy harcot folytasson a privatizációk rossz következményei ellen, a munkahelyek felszámolása, a mind nagyobb mértékben megmutatkozó túlórázás, a bizonytalan fizetések, a rossz munkakörülmények ellen… Négy év alatt rá kellett jönnünk arra, hogy nagyobb önállóságra lenne szükségünk nekünk, akik a női szekció részét képeztük, részben amiatt is, hogy a hozzánk forduló nők nagyobb biztonságban érezzék magukat, bátrabbak el merjék mondani, milyen viszontagságok között kellett dolgozniuk. Úgy döntöttünk, hogy egy különálló egyesületet alapítunk, mely a nők munkásjogaira fog fókuszálni. A Rozában csak olyanok dolgoznak, akik maguk is megtapasztalták a munkahelyi visszaéléseknek valamilyen formáját. Rá kellett jönnünk arra, hogy külön-külön semmit sem tudunk elérni, egy nő egyedül nem tudja felvenni a harcot, szolidárisaknak kell lennünk egymással, össze kell tartanunk, segítenünk kell egymást és azokat, akik bajba jutottak, csak így harcolhatjuk ki a normális munkafeltételeket, s azt, hogy normális munkáért normális bér is járjon. A hozzánk fordult női foglalkoztatottak történetei alapján kiadtuk a Megszólalnak a nők című könyvet, az idén pedig bemutatót is tartottunk Együtt a tisztességes munkáért elnevezéssel. Szeretnénk minél több helyre eljutni Szerbia-szerte, hogy másokat is felbátorítsunk: merjenek szólni, mondják el saját esetüket, megpróbáltatásaikat. Az is célunk, hogy hasonló akcióra buzdítsuk a nőket, másutt is jöjjenek létre a miénkhez hasonló érdekvédelmi szervezetek. A nyilvánosság figyelme nagyon fontos: tudniuk kell az embereknek, min mentek egyesek keresztül a munkahelyükön.

Miért döntöttek e név mellett?

– A híres Rosa Luxemburg politikai gondolkodó, női forradalmár miatt választottuk a Roza nevet. Arra kell emlékeznünk, hogy fel lehet venni a harcot minden rossz ellen, de sajnos arra is emlékeztet e név, hogy egy évszázaddal léptünk vissza, ami az itthoni foglalkoztatás körülményeit illeti.

Mely jogsérelmek számítanak a leggyakoribbnak a munkahelyeken manapság?

– Meggyőződésem, hogy a jelenlegi munkatörvény igen rossz, de még azt sem tartják be. Csak néhány példát fogok mondani. A munkások többsége nem is tudja, hogy a minimálbér arra jó, hogy védje a munkáltatót nehéz anyagi helyzet idején, s legfeljebb hat hónapon át lehet alkalmazni. A munkaadók ezzel alaposan visszaélnek, s mindig minimálbért fizetnek, vagy még annyit sem. Egy üzletláncban a foglalkoztatottak kilencven százaléka nő, s a bérükből minden évben néhány hónapon át levonják a romlott zöldség és gyümölcs értékét. Egy textilipari üzemben a nők havi 11 ezer dinárért dolgoznak normára. Szinte nyílt titok, hogy a kioszkokban 15–19 ezer dináros bérért dolgoznak az alkalmazottak. Visszaélnek a munkaadók az ideiglenes munkaszerződésekkel, melyeket szintén csak bizonyos ideig lenne szabad a törvény szerint alkalmazni, olyankor, amikor megnövekedett igény mutatkozik munkaerő iránt az év bizonyos időszakában. Sokan azonban éveken át dolgoztatják az embereket ilyen szerződésekkel, csak azért, hogy ne kelljen állandósítani a szerződéseiket. Egyre nagyobb mértékben mutatkozik meg a munkahelyeken a nők elleni mobbing és diszkrimináció. A legnagyobb baj az, hogy ezeket nehéz bizonyítani, s a munkásnők jelentős része azt sem tudja, miről van szó, milyen úton kellene elindulni.

Hol jelentkezik a legtöbb probléma?

– A leggyakoribbak a visszaélések azokban a külföldi beruházások eredményeként létrejött ipari létesítményekben, üzemekben, amelyekben robotmunkát várnak el az alkalmazottaktól, nincs joguk szakszervezetbe szerveződni, mert azonnal felmondást kapnak, a különféle vegyszerek miatt és az előírások betartásának elhanyagolása miatt egészségügyi gondjaik is lehetnek. Ugyanazon a munkahelyen egy nő gyakran alacsonyabb bért kap, mint férfitársai. Nem viszik őket orvosi vizsgálatra, pedig állandóan vegyi anyagoknak, mérgező anyagoknak vannak kitéve, például ragasztóval dolgoznak. Elvégeztetik velük a férfimunkát is, de amikor takarítani kell, az kizárólag női munkának számít. Nem fizetik a túlórákat, feketén foglalkoztatják őket. Egy belgrádi elárusítónő nemrégiben például arra jött rá, hogy a munkaszerződéssel együtt aláíratták vele a felmondást is, így, amikor megbetegedett, kiderült, hogy az egészségbiztosítást és a munkaéveket sem fizette a munkaadó, amikor pedig feljelentést akart tenni, arra hivatkoztak, hogy már régen felmondott… 

Már az állásinterjúk alkalmával kezdetét veszi a megkülönböztetés, amikor rákérdeznek a hölgy magánéletére, arra, hogy van-e gyereke, esetleg tervez-e hamarosan szülni. Volt olyan üzem, melyben a nőknek orvosi igazolást kellett hozniuk, ha naponta több mint két alkalommal el akartak menni a mosdóba. Máshol meg a légkondicionálót nem akarta a munkaadó nyáron bekapcsolni, hogy takarékoskodjon az árammal, így negyven fok feletti hőmérsékletben kellett dolgozni. Télen a fűtésre sajnálta, így mindenki kabátban végezte a munkáját. Sok helyütt hiányoznak a védőfelszerelések, a nőknek maguknak kellett megvásárolniuk a kesztyűt, védőmaszkokat. Egy állami cégben úgy döntöttek, hogy elbocsátanak egy negyven év körüli nőt, mert már „túl öreg” ahhoz, hogy a tolóablak mögött dolgozzon – megjegyzem, előzőleg tizenhét éven keresztül a legkülönfélébb szerződésekkel foglalkoztatták ugyancsak törvényellenes módon: először egyetemista szervezeten keresztül, majd ideiglenes munkaszerződések révén, végül ügynökségek által.

– A nők ellen gyakrabban követnek el szexuális zaklatásokat is. Mindezek a gondok szinte már természetesnek számítanak, s ha valaki elpanaszolja ezeket, azt a választ kapja, hogy „hallgasson, lehetne rosszabb is”, „ha ő nem akar dolgozni, akad más, aki akar”… Az idényjellegű munkáról már nem is beszélek, melynek esetében a törvény elismeri a szóbeli megegyezést is, ami semmilyen védelmet sem nyújt az embernek, s a negyven fokon, napon elvégezett munka közben aztán senki nem is szólhat semmit, ha mindössze 30 percen át tarthat a pihenő!

Megoldást jelenthetnek-e a feljelentések, a felügyelőségek?

– Magával a rendszerrel van baj, az illetékes minisztérium nem is törekszik arra, hogy rávegye a munkáltatókat, tartsák be legalább az érvényben lévő rossz előírásokat. Arra sem törekszik, hogy növelje a felügyelőségeknek a jelenlétét. Az inspekciókkal egyébként is nagy gond van, mert a meghallgatások során joga van jelen lenni a vállalat illetékesének is. Mondja már meg nekem valaki, melyik nő meri őszintén elmondani, min ment keresztül, ha szemben ott ül vele a közvetlen főnöke, netán a cégigazgató?! Másfelől a felügyelők száma nem is elegendő ahhoz, hogy megfelelő időközönként látogassanak el mindenhova, vagy reagáljanak időben a panaszokra.

Mernek-e egyáltalán lépni a sértettek?

– Nagyon sokan tartanak a felmondástól, s inkább hallgatnak. Meg aztán teljesen elfogadott, természetes dolog, hogy a munkaadónak minden joga megvan, kötelezettsége pedig szinte semmi. Teljes apátia uralkodik a rossz körülmények között foglalkoztatott nők és férfiak körében, a főnökség sokszor az „oszd meg és uralkodj” elvét alkalmazza, egymás ellen fordítja munkások csoportjait kiváltságokat ígérve, így akadályozva meg az egységet és szolidaritást közöttük. Megtehetik, mert még mindig többen szeretnének dolgozni, mint amennyi munkahely van. Olyan ez, mintha egy nagy halastóban lennénk mi, foglalkoztatottak, s a munkaadó kedvére dobálja vissza a nem megfelelő zsákmánynak számító halakat és válogat a többi munkára váró között.

Sikerült-e bíróságra vinni, ítéletet kapni egyes visszaélések esetében?

– Kevés nő dönt a pereskedés mellett a hosszadalmas, háromtól nyolc éven át tartó folyamat miatt. Környezetük sem támogatja a legtöbbször az efféle lépéseket. Ennek ellenére van jó példa is. Egy leskovaci nő a nemrégiben a Fellebbviteli Bíróság döntése szerint is mobbingnak volt kitéve munkahelyén. A folyamat hosszú volt, de a családja kiállt mellette, nem adta fel a harcot. Egy prokupljei gyár elbocsátott munkásai is a bírósághoz fordultak, s az ítélet szerint a munkáltatónak mindenkit újra fel kellett vennie. Az ilyenek azonban, sajnos, továbbra is ritka, elenyésző számú esetnek számítanak. Többször fordulnak elő a peren kívüli megegyezések esetei, a pórul járt munkásnők ugyanis szinte bármilyen kárpótlást hajlandók elfogadni.

Van-e mégis némi előrelépés a női foglalkoztatottak jogainak érvényesítése terén?

– Ahhoz, hogy előrelépést könyveljünk el, az államnak is akarnia kellene ezt az előrelépést, jelenleg azonban ez nem mondható el. Évről évre egyre több korábban kiharcolt jogot ásnak alá, szorosabb együttműködésre lenne szükség a szakszervezetek, a civil szféra, az érdekvédelmi szervezetek között. Szorosabb kapcsolatot kellene kialakítani a foglalkoztatásügyi minisztériummal és a felügyelőségekkel is. El kell érnünk azt, hogy a visszaélések valamiféle ritka jelenségnek számítsanak, ne a mindennapokba mélyen belevésett, állandóan jelen lévő és természetesnek számító körülménynek. Az előrelépés egyelőre abban érhető tetten, hogy egyre többen jönnek rá: ezen a helyzeten változtatni kell.