„Lenyűgöző három év volt ez”

A távozó montenegrói nagykövet búcsúfogadásán mutattak be Kyle Scott amerikai nagykövetnek, aki szintén mandátuma végén járt. Amikor meglátta a névjegykártyámat, így szólt:

– Szép jó estét, asszonyom! – gyönyörű magyaros kiejtéssel. Ámultam. Nyomban, hadarva magyarul kezdtem beszélni a 75 éves Magyar Szóról, mire mosolyogva megállított:

– Azért ennyire nem tudok magyarul – majd szerbül beszélgettünk tovább, s ebből a véletlenszerű találkozóból született ez az exkluzív, egyedi, egyéni és személyes interjú a Magyar Szónak, ami a szabadkai Galéria Szálló elnöki rezidenciájának üléstermében készült szerb és magyar nyelven beszélgetve.

Nagykövet úr, így a mandátuma végén, ha összegezni kellene, milyen érzései és benyomásai vannak Szerbiáról?

– Régóta dolgozom a diplomáciában, ez a kilencedik mandátumom. Minden alkalommal,  amikor távozom, vegyes érzelmek uralkodnak el rajtam. Izgatottság és nyugtalanság a jövőm miatt, és szomorúság, hogy búcsút kell intenem ennek a csodálatos országnak, ahol három évet tölthettem, és számos jó barátot szerezhettem. A kettősség, az öröm és a bánat munkál bennem.

Sokáig, különösen Jugoszlávia idején Amerikát az új világnak nevezték itt errefelé. Vajon amikor ide került Szerbiába egy új, más világot fedezett fel?

– Mi Amerikában még mindig az új világ vagyunk. Számtalanszor hallottam itt, hogy errefelé már aranyvillával étkeztek, amikor az én szülőhazámat még senki sem ismerte. Mondhatom, hogy Szerbia nekem új világ volt, egy új mandátum, egy új ország, amelyet nem ismertem éppen a legjobban, de alkalmam nyílt a sok újdonság befogadására, megismerésére. Mindaz, ami önöknek természetes, rám az újdonság erejével hatott. Ez a mi munkánknak az egyik legszebb része, hogy folyamatosan alkalom kínálkozik arra, hogy valami újat ismerjünk meg, szokásokat, embereket, politikát, történelmet, országot.

A mandátuma végére a Szerbiáról alkotott képe valamelyest változott?

– Reális elképzelésekkel érkeztem ide. Természetesen jól felkészültem történelemből, mondjuk a középiskolás történelem könyvből tanultam, hogy tudjam az önök szemével szemlélni az itteni helyzetet. Nyitott szemmel jártam. Befogadó voltam. Sok újdonsággal, érdekességgel találkoztam, olyannal is, ami sokkal szomorúbb, mint amilyennek hittem. A három és fél év alatt rengeteget megtudtam Szerbiáról. Lenyűgöző időszak volt ez nemcsak számomra, hanem a családom számára is.

Úgy érzi, hogy a jövőben néha-néha visszalátogat még ide?

– Természetesen. El fogunk jönni, el kell hogy teljen egy kis idő, hogy az egész leülepedjen bennünk. De biztos, hogy a családommal együtt újból ellátogatok majd Szerbiába.

Volt-e alkalma Belgrádon kívül megismerni a vidéket is, különösképpen gondolok itt Vajdaságra?

– Az első pillanattól kezdve ahhoz tartottam magam, hogy én nemcsak Belgrádban szeretnék az amerikai nagykövet lenni, hanem egész Szerbiában. Nincs az országban olyan legalább 100 000 lakosú város, ahol ne tettem volna látogatást. Sokszor megfordultam Vajdaságban. Nemcsak azért, mert közel van Belgrádhoz, hanem azért is, mert szeretem ezt az osztrák–magyar hangulatot, ami önöknél érezhető. Jártam Újvidéken, Szabadkán, Nagybecskereken, Nagykikidán, Zomborban, Apatinban,  Bánátban több helyen. Mindenhol megfordultam, ahol amerikai cégek vannak Vajdaságban, mert nekünk jó kapcsolatunk van önökkel. Leginkább az az életforma nyerte el a tetszésem, amit önöknél tapasztaltam, kicsit lassúbb tempójú élet, az emberek még nyitottabbak, mint máshol, és nagyon barátságosak.

Találkozott-e vajdasági magyarokkal?

– Természetesen volt alkalmam a vajdasági magyar politikai és közéleti vezetőkkel találkozni, a parlamenti képviselőkkel, és azt tapasztaltam, hogy a szerbiai magyar kisebbség egyformán jó viszonyt ápol Szerbiával és az anyaországgal, Magyarországgal. Meggyőződésem, hogy a magyar kisebbség a legsikeresebben integrálódott kisebbség az összes közül, akiket megismertem Szerbiában.

Milyen benyomást tettünk önre?

– Csodálatos emberek, akik elkötelezetten ápolják a kultúrájukat, nyelvüket, ennek érdekében jó kapcsolatot ápolnak Magyarországgal és Budapesttel, de ugyanakkor Szerbia lojális állampolgárai. Ez különösen fontos, mert a magyar kisebbség példaként szolgálhat, hogy hogyan integrálódhat egy kisebbség a szülőföldjén lojális polgárként, de megőrizve az identitását. Ezt nagyon fontos dolognak tartom. Szerbia szempontjából lényeges, mert sok szerb él Szerbia határain kívül, akiknek példaként szolgálhatna az, hogy hogyan kell viszonyulniuk az országhoz, amelyben élnek, és az identitásuk megőrzéséhez. Erre a magyarok példája kiváló.

A magyar nemzet is átélte a trianoni traumát. Jövőre lesz a 100 éves évforduló.

– Igen. Hosszú időre volt szükség, míg a magyarok az említett traumán túltették magukat, és képesek voltak tovább lépni. De megtették. Ezért is mondom, hogy a magyar példa nagyszerű mutatója az integrálódásnak és annak, hogy megőrizzék a népek az identitásukat, de nézzenek és haladjanak előre. Tudatosodott önökben, hogy hol élnek, és az, hogy meg kell hogy maradjanak Szerbia polgárainak, de magyarnak. Ez egy sikertörténet. Mindenki láthatja.

Beszél magyarul. Nehéz megtanulni a nyelvünket? (Eddig szerb nyelven folytattuk a társalgást, de ezen kérdést hallva a nagykövet úr átváltott magyar nyelvre.)

– Magyarul tudok beszélni, megpróbálok magyarul válaszolni a kérdésére. Dolgoztam négy évet Budapesten, azaz Magyarországon, és amikor ott éltem, beszéltem magyarul. Sokat felejtettem azóta. A magyar nyelv nagyon nehéz. A nyelvtan bonyolult. A szókincs egyedülálló és gazdag, ezért nagyon összetett, és nehéz beszélni, ha nem gyakoroljuk. Nekem nem volt alkalmam gyakorolni a nyelvet, 15 év nagy idő, ezért nem könnyű most magyarul beszélnem. De még egy kicsit tudok, megy még mindig.

Köszönöm szépen. A magyar kultúráról mi a véleménye? – kérdeztem magyarul.

– Én szerbül folytatnám, mert így könnyebb. Bámulatos a magyar kultúra, és az emberek büszkék a kultúrájukra, a hagyományaikra, a viseletükre, ami meglátszik azon, hogy Magyarország milyen kapcsolatot tart a határon túli magyarsággal itt Szerbiában is például. Négy évet töltöttem Budapesten. Ez a diplomáciai éveim legszebbike volt. Ezt a véleményt a családom, a gyermekeim is osztják. Fiatalok voltak még a fiaim. Szerettek Budapesten, különösen a fagylaltot imádták. Megtanultak magyarul számolni és egyebeket. Imádtak sétálni a Margit-szigeten. Szívesen emlékszünk erre az időszakra.

A Magyar Szóról, a vajdasági magyarság egyetlen és az idén 75 éves fennállását ünneplő napilapjáról hallott-e?

– Hogyne hallottam volna. Sajnos, nem olvasom a lapjukat, mert annyira nem tudok magyarul, de nagy szeretettel gratulálok a 75 évhez. Hosszú időszak ez, és igazán nagy szó, hogy háromnegyed évszázadig fenn tudott maradni egy kisebbségi napilap itt önöknél Szerbiában. Tudom, hogy az újságoknál nehéz a helyzet. Nem könnyű túlélni a nehézségeket, az új kor hozta változásokat és nyomást, de önöknek ez sikerült. Gratulálok. Tudom, hogy mennyire fontos az embereknek az, hogy a regionális, lokális és a környezetüket érintő kérdésekről tájékozódjanak. Szerbiát járva azt tapasztaltam, hogy eziránt a legnagyobb az érdeklődés. Ezért nagyszerű, hogy a vajdasági magyar közösségnek van saját napilapja, amiből nemcsak tájékozódhatnak, hanem ápolhatják is az anyanyelvüket. Az, hogy a lapban nagyobb figyelmet szentelnek azoknak a kérdéseknek, amelyek a magyar közösséget érintik, bizony nagyon nagy szó. Ezért meggyőződésem, hogy a Magyar Szó meghatározó a szerbiai magyar közösség életében. Sok szerencsét kívánok önöknek és még legalább 75 év sikeres munkát!

A nagykövetnek van-e szabadideje, amikor a hobbijának élhet?

– Nincsen. Legalábbis nem annyi, amennyit szeretnék. A nejemmel együtt rajongunk a kultúráért, szeretünk színházba, koncertre és moziba járni. Most azért vagyok itt a Galéria Szállóban, mert előző este a palicsi filmfesztiválon az Ajvar című film bemutatóját néztem meg. Hobbimnak nevezhetném a biciklizést, aminek Szerbiában nem tudtam hódolni. Már csak a kíséret miatt is gondot jelentett volna, de szeretek teniszezni is. Volt alkalmam néhányszor Palicson és máshol is játszani.

Bizonyára a sportrendezvényeket is figyelemmel kíséri?

– Hogyne. Novak Đokovićot szerettem volna látni  két éve, amikor Nišben a Davis Kupa volt. Elmentem, de sajnos éppen akkor sérült volt. De ismerem Györe Lászlót is, aki magyar. Kísérem a teniszt, a labdarúgást kevésbé, mert önöknél az nagyon veszélyes. Nem mindegy, hogy ki melyik csapatnak szurkol, mert akkor a másik ellenségesen viszonyul hozzá. Ezért a futballt csak távolról figyelem, viszont a kosárlabdát annál inkább követem. Szerbia elismert kosárlabda-nemzet, ugyanez mondható el a vízilabdára is, amit szintén szívesen nézek, és persze az amerikai sportokat, mint a baseballt.

További tervei a diplomáciában?

– Radikális változtatásra készülök. E mandátumom lejárta és 40 éves diplomáciai szolgálat után nyugdíjba vonulok. Hiszem azt, hogy a karrierem legszebb lezárása volt, hogy itt Szerbiában voltam nagykövet. Visszatérek Amerikába. A gyermekeim már felnőttek. Szükségük van ránk. Sokáig távol voltunk egymástól. S a feleségemmel úgy gondoljuk, hogy elég fiatalok vagyunk még ahhoz, hogy a nyugdíjaztatás után utazzunk, világot lássunk, felkeressünk olyan tájakat, ahova eddig nem sikerült eljutnunk. Jobbára Európában teljesítettem szolgálatot. Voltam Oroszországban, Magyarországon, Horvátországban, Olaszországban, Ausztriában, Szerbiában, most már olyan helyekre szeretnék elmenni, ahol eddig nem jártam.

Az eredeti szakmája német nyelv és irodalom tanár. Az életrajzából kiviláglik, hogy nagyon sok nyelvet beszél.

– Valóban német nyelvből diplomáztam, de a külügyben dolgoztam kezdettől fogva. Az angolon kívül hét nyelvet beszélek még. Német, orosz, olasz, francia, szerb-horvát és a két legnehezebben elsajátított nyelvet a hébert és a magyart.

A spanyolon kívül minden világnyelven beszél.

– Érdekes, éppen most kezdtem spanyolul tanulni, mert Amerikába visszatérve úgy hiszem szükség lesz rá, az angol után a leggyakrabban beszélt nyelv a spanyol.

A diplomáciai szolgálata során hol volt a legérdekesebb?

– Ez egy nagyon nehéz kérdés. Mindenhol izgalmas volt. Egyébként minden attól függ, hogy milyen időszakban van ott az ember. Nagyon szerettünk Magyarországon élni, részben azért, mert a gyerekeknek az iskoláztatása nagyszerűen megoldott volt. Ez egy érdekes időszak volt Magyarország történetében az 1990-es évek második felében, az európai uniós csatlakozást megelőző periódus idején. Magyarország akkor lépett be a NATO-ba és hamarosan az Európai Unióba is. Érdekes volt Moszkvában is dolgozni, ámbár munkám szempontjából nagyon nehéz. Izraelben különös volt, hogy ez az ország a válság határán lebeg. Dolgoztam az európai uniós misszióban is, amit nagyon fontosnak tartok és egy összetett, komoly feladatnak. A karrieremet Horvátországban kezdtem, ahol szintén olyan nyitottak és barátságosak, vendégszeretőek voltak az emberek, mint itt Szerbiában. És ne feledkezzek meg Olaszországról sem, ahol a dallamos nyelv, az életmód, az ételek, a történelmi emlékek mind elvarázsoltak bennünket. Minden helyen, ahol jártam, jól éreztük magunkat, és büszkén mondhatom, hogy a karrierem során mindez számomra megadatott.

Milyen szolgálatot teljesíteni a kisebb és milyen a nagyobb országokban?

– Nagyobb országban egy szintén nagyhatalmi államnál szolgálatot teljesítő amerikai diplomata, mondhatom, hogy kis halnak számít. A kisebb országokban a diplomatákat fontosabbnak tartják, ezért magasabb szinten nyílik lehetőség kapcsolattartásra. Mondhatom, hogy a legmagasabb szinten, a politika, a kultúra, a gazdaság terén tárgyalhatunk, ami a nagyobb országoknál nem jellemző. Én kedvelem, mindkettőt. Mindig jó érzéssel tölt el az a tudat, hogy a szolgálhatok bárhol, Washington szempontjából az egyaránt lényeges. Az az érzésem volt, hogy a kisebb országokban mégis több lehetőség kínálkozott arra, hogy valami maradandót tegyek.

A családja itt volt önnel Szerbiában?

– Csak a nejem. A két fiam, mivel már mindkettő felnőtt és befejezték tanulmányaikat, otthon voltak. A kisebbik fiam egy nyarat itt töltött, és persze jöttek hozzánk látogatóba. Ez volt az egyik olyan mandátumom, amit a gyermekeink nélkül tölthettünk, ami bizonyos szabadságot adott, hogy utazzunk, vagy minden este valamilyen rendezvényre járjunk, pl. a palicsi fesztiválra. Nem kellett arra gondolni, hogy a gyerekeknek másnap iskolába kell menni. Persze hiányoztak is. Noha telefonon, interneten tartottuk a kapcsolatot, de az mégsem olyan.

Tetszett önöknek a szerb konyha?

– Bizony. Kedvencünk a vegyes grill volt, hiszen a gyermekeink húskedvelők és mi is. De csodálatos itt a gyümölcs és a zöldségféle is. Nagyon minőségi, friss és egész más íze van, mint otthon. Amerika nagy kontinens, azért hogy az egész országot el tudják látni, korán leszedik a gyümölcsöt, zöldségfélét, még mielőtt megérik. Annak más az íze, mint az itteni terméknek. Nagyon szeretek piacra járni, tettem is amikor csak lehetett. Különösen kedvelem a kistermelők áruit, de a kézműves boltokat is szívesen nézegetem. Ha konkrétan kíváncsi rá, hogy mit szeretek fogyasztani, nekem a leskovaci sült a kedvencem, a bárányért annyira nem rajongok, de minden ízlés kérdése. A feleségem imádja. Szeretem ennek a vidéknek is az ételeit, a halászlét, a halpaprikást és a pörköltet.

Ez már a magyar konyha. Azt is megízlelhette?

– Természetesen a gulyást, a sertéspörköltet, a mákos rétest és a különböző magyaros tortákat, desszerteket, mind finom. Sajnos, rajongok az édességekért, aminek meg is lett a következménye, öt-tíz kilót fel is szedtem. Most kezdtem diétázni, méghozzá úgy, hogy kihagyom a kenyeret, pedig a kenyér önöknél páratlan.

Szokott-e a konyhában sürgölődni?

– Ha főzök, amerikai specialitásokat készítek. Nálunk a családban az a szokás, hogy a férfiak grilleznek a hölgyek pedig a konyhában serénykednek. Szeretek mexikói különlegességeket készíteni, és főzni is tudok, de itt nem nagyon volt rá alkalmam, de ha nyugdíjba vonulok, majd lesz.

Hogyan telik a nagykövet egy szokványos napja?

– Ilyen nem létezik. Minden nap másmilyen. Gyakran utazok, ami szerencsére azzal jár, hogy embereket ismerek meg. Elviszem hozzájuk az országom üzenetét, persze a legmagasabb szinten tárgyalásokat folytatok az önök kormányával, elnökével, miniszterekkel. Viszont a nagykövet egy vállalat vezető is, hiszen a követségünkön 350-en dolgoznak, egy nagy irodát működtettünk menedzsmenttel, költségvetéssel, mindennel amivel ez jár. Mégis többet vagyok úton a követségen kívül.

Mit tudna javasolni azoknak a fiataloknak, akik a diplomáciát szeretnék választani hivatásul?

– Azt, hogy mindenképpen egy pillanatig sem töprengve induljanak el ezen az úton. Jómagam 40 éve foglalkozom vele, mai napig nem tudom elhinni, hogy engem ezért még fizetnek is. Annyira érdekes, szórakoztató, felemelő a munkám és olyan nagy örömmel csinálom, hogy még most is lelkes vagyok. Akik érdeklődnek a külpolitika, a nyelvek és a különböző kultúrát iránt, azoknak tökéletes választás a diplomácia. Én imádom ezt a munkát. Amikor előadást tartok a fiataloknak, azt szoktam javasolni, hogy találjanak olyan munkát, amit szeretnek, és aztán majd rálelnek arra a módra, hogy miként tudjanak kellő jövedelmet teremteni. Nagyon fontos, hogy az ember mit dolgozik, mert az életének egyharmadát munkával tölti. Nap mint nap el kell járnia a munkahelyre és elvégezni a feladatot. Aki ezt kedvetlenül teszi és nem szereti, annak pokol lesz az élete. Aki viszont nem, az szerencsés lesz és boldog és a jövedelem is előbb-utóbb megjön. Látom magán, hogy ön is kedveli azt, amivel foglalkozik – mosolyodik el a nagykövet úr.

Mi a legfontosabb a diplomáciában? A tolerancia, a türelem vagy a nyelvtudás?

– Ez mind, de a leglényegesebb a mások iránti érzékenység, a szenzibilitás. Az, hogy mások szemével tudjuk szemlélni a dolgokat és megértsük azt, hogy ők miről, hogyan gondolkodnak. Persze úgy kell ezt tenni, hogy folyamatosan képviselnünk kell azt az országot, véleményt és politikát, ahonnan jöttünk. Ha ezt sikerül elegyíteni, akkor tökéletes munkát végeztünk. Lényeg az, hogy megértsük, miként gondolkodnak az emberek. Én alaposan felkészültem, mielőtt Szerbiába érkeztem volna, de talán mégis az lepett meg inkább, hogy milyen fontos ebben az országban az embereknek a történelem. Nem számítottam arra, hogy a történelem terhe ilyen súllyal nehezedik Szerbiában a népre. Azt is tapasztaltam, hogy a népek áldozatvállalása, az eszmék mennyire fontosak ezen a vidéken. Nem állíthatom, hogy csak Szerbiában, hanem az egész régióban. Az embernek meg kell érteni azt, hogy saját országát akkor tudja legjobban képviselni az adott helyen, ha a legjobb módon együttműködik azzal az országgal, ahol van.

Ha újra kezdené, ugyanezt a hivatást választaná?

– Egyetlen másodpercet sem haboznék, ha újra 23 éves lennék és jönne a felkérés, két kézzel kapnék e szolgálat után. Csodálatos volt az eltelt 40 esztendő, a karrierem. Azt azért el kell ismernem, hogy a családomnak talán nem volt ennyire tökéletes. A feleségemnek biztos nehéz volt, hiszen egy képzett, tanult dáma, aki kénytelen volt feladni a munkáját, és engem kísérni egyik szolgálati helyről a másikra, s olyasmivel foglalkozni, ami nem az ő szakmája. Persze a gyermekeinkről is neki kellett gondot viselni, hogy megtalálja a megfelelő iskolát, hogy jó oktatásban részesüljenek. Valamint folyamatosan újabb nyelvet kellett elsajátítania, hogy tudjon az adott országban kommunikálni. A gyerekeinknek sem lehetett könnyű, háromévente máshová költözni. S jóformán ennyi idő alatt  kellett az adott nyelvet megfelelő szinten elsajátítani. Hozzá kellett szokni az új helyzethez és körülményekhez. Jómagam katonatiszti családból származom. Mi is kétévente költözködtünk gyermekkoromban, de Amerikán belül, ahol nem kellett új nyelvet, kultúrát és egyebet tanulni, ennyivel könnyebb volt nekem.

Megtudhatjuk, hogy hívják a feleségét és a gyermekeit?

– Miért ne? A feleségem Nevenka, zágrábi, francia és angol szakos tanár. A fiaimnak pedig olyan keresztnevet választottunk, ami angolul is, horvátul is és szerbül is honos. Így az idősebb fiam Márk, azaz Márkó, a fiatalabbik pedig Krisztián. A fiatalabbik érdeklődik a nemzetközi politika iránt, szeretne a diplomáciában dolgozni. Jelenleg 23 évesen a State Departmentben, az amerikai vízumosztályon dolgozik. Az idősebb fiam biológus.

Szerbiából milyen élményekkel és emlékekkel távozik?

– A lehető legjobb emlékeket hordom magamban Szerbiából. A nép vendégszerető, az ország gyönyörű, az itteni élet szintén. Nem dolgoznak túl sokat, van idő kávézásra, éjszakai életre. Ittlétem idején sikerült a két ország közötti viszonyt javítani, biztosabb alapokra helyezni. Bennünket, amerikaikat a történelmi múlt nem fékez. Mi készen állunk arra, hogy előre haladjunk. Abba nem vagyunk biztosak, hogy Szerbiában is így történik. A történelem terhe nagy súlyként nehezedik az itt élőkre. Naponta találkozunk elkeseredettséggel, szinte folytonos visszatekintéssel, visszafordulással, ami nemcsak a régiót, hanem Szerbiát is folyton visszahúzza. Viszont az ország kormányának és elnökének folyamatos a fáradozása, hogy Szerbia a jövő felé forduljon, hogy eredményeket érjen el, és nekem meggyőződésem, hogy ez meg fogja hozni a maga gyümölcsét. Mostanában ünnepeltük a Holdra szállásnak az 50. évfordulóját. Én azt mondom, ha képesek voltunk anno arra, hogy 8 év alatt megteremtettük a feltételeket a Holdra szállásra, akkor amikor, valljuk be, abban az időben még csak űrprogramunk sem volt, és ez nyolc év alatt megvalósult, s a Holdra léphetett az ember, akkor miért ne lehetne itt egy évtized alatt megtenni azt, hogy előre lépjen Szerbia, és csatlakozzon az Európai Unióhoz. Ha most visszapillantok Magyarországra, abban az időben voltam ott, amikor az ország az Európai Unió kapujában állt. Jártam Szegeden, s ha visszagondolok arra, hogy akkor hogy nézett ki az a város, és most ennyi év után milyen, hát összehasonlíthatatlan. Ez volt Magyarország sikertörténete és állítom azt, hogy ha Szerbia képes vállalni az elhivatottságot és minden mást, ami a csatlakozási folyamattal jár, ami szépen halad, akkor célba ér.

Bízunk benne, hogy erre nem kell túl sokat várni.

– Én is ebben hiszek, hogy nem sokat kell várni rá. Megértem a türelmetlenségüket. Az országot át kell transzformálni, és odaadásra van szükség.