„Úgy érzem, talán zentai lettem a díj által”

Pedagógusnak lenni felelősségteljes és igen felemelő feladat, a hivatásuk iránt valódi elkötelezettséggel rendelkező oktatók számára azonban egyáltalán nem egyszerű ez a szolgálat, hiszen kötelességüknek tekintik, hogy tudásukat, szeretetüket és elhivatottságukat átadják a felnövekvő generációk tagjainak, azoknak a fiataloknak, akik mindannyiunk jövőjét meghatározzák majd. Nincs ezzel másként dr. Katona Edit, a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és az újvidéki Magyar Tanszék tanára sem, aki több évtizede gyakorolja ennek szellemében hivatását – hangzott el a zentai községi képviselő-testület városnapi díszülésén, ahol a tanárnőt Pro Urbe díjjal tüntették ki. Dr. Katona Edittel az elismerés kapcsán a kezdetekről, a pedagógusi hivatás szépségeiről, valamint az elismerés jelentőségéről beszélgettünk.

• Felsőhegyről, első generációs értelmiségiként vezetett az útja a középiskolai, illetve az egyetemi katedráig. Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára? A szülei, a nagyszülei milyen értékrend mentén nevelték Önt?

– Földműves, ún. bosztányos családból származom, a szüleim konyhakertészettel foglalkoztak. Azokban az időkben még a semmiből indulva is el lehetett érni valamit, és a szüleimnek sikerült is egy tűrhető egzisztenciát teremteniük maguknak. A nagyapám, akit félve imádtunk, igen nagy hatással volt rám, ugyanis mindig igyekezett rendre nevelni bennünket. Azóta is bennem van, hogy azt, amit vállalok, teljesítsem is, egészen addig, hogy amit kiszedek a tányéromra, azt meg is kell ennem (ahogy a nagyapám asztalánál). Az identitásom kialakulásában is fontos szerepe volt, hiszen azt például soha nem kérdezte meg, hányas tanuló vagyok, sokkal inkább az érdekelte, tudom-e a Szózatot. A gyermekkorom nagy részét a nagyszüleimnél töltöttem, a nagy felsőhegyi házban, ahol ott volt az udvar, a szérű – amiről a gyermekek ma már nem is tudják, mit jelent –, a kert, és magát az élő magyar nyelvet is a faluban, a családom körében tanultam meg, akárcsak a környezettudatos életmódot. A nagyanyám olyan ebédeket főzött, amelyekkel a legkitűnőbb dietetikusok is elégedettek lehetnének, az a fajta asszony volt, aki ugyan hivatalosan nem dolgozott, mégis mindenhez értett, mindent megoldott, amit csak kellett. Anyám belém sulykolta, hogy tanuljak, ami azért volt különösen fontos számára, mert neki nem adatott meg. Megértettem, hogy a nőnek önállóságot, egzisztenciát kell szereznie. Azt hiszem, erre tanítom én is a lányokat az iskolában. Meg azt szeretném beléjük plántálni, hogy adjanak magukra, hogy egy nőnek mindig éreztetnie kell, hogy érték.

• Az iskolai éveket hogyan élte meg, mennyire voltak meghatározóak az oktatási intézményekben szerzett élmények és tapasztalatok az Ön számára?

– Mindig is szerettem iskolába járni, nem véletlen, hogy ma is szívesen lépem át az iskola küszöbét. Azt gondolom, hogy a tanítóknak igen nagy felelősségük van a gyermekek személyiségének alakításában. A tanítónőm egy ideig a nagymamámnál lakott, ő volt az óvónőm is, nem csoda, ha kötődtem hozzá. Ketta Évának hívták, és mindenben példaképként tekintettem rá. A felsőhegyi Csokonai Vitéz Mihály Általános Iskolában egyébként is kitűnő tanári kar dolgozott akkoriban, olyannyira, hogy évekkel később, amikor különféle előadásokat hallgattam a tehetséggondozásról, el sem tudtam képzelni, mi abban a különös, amit mondanak, hiszen számomra mindez teljesen természetes volt, az én iskolámban ugyanis már akkor is volt tehetséggondozás, amikor én oda jártam. Zárity Piroska kiváló szakköri foglalkozásokat tartott, különféle színielőadásokat is készítettünk, azt hiszem, akkoriban alakult ki a szerkesztett műsorok és színpadi produkciók iránti vonzódásom. Kaszás Károly óráira például a mai napig szívesen emlékszem. Az ő hatására egyébként sokáig foglalkoztatott az a gondolat, hogy kémiára iratkozzak, aztán mégis a gimnázium mellett döntöttem, édesanyám vitte is a pénzt Szent Antalnak, hogy ez sikerülhessen. A zentai gimnázium volt a másik kultikus hely az életemben. A kémia iránti érdeklődésem Máriás Vilmos előadásai hatására még inkább fokozódott, különösen a kötések ábrázolása volt érdekes számomra. Ott is kiváló önképzőkör működött, ahova mások mellett Bálint Béla és Tóth Tibor is besegített. Elsősorban maga az irodalom, a szó varázsa volt az, ami magával ragadott, így az érettségi dolgozatomat már Hemingwayből írtam Evetovics Máriánál. Persze felmerült bennem a színészi pálya lehetősége is, de apám azt mondta, hogy az nem nőnek való foglalkozás, így azután természetes út vezetett a Magyar Tanszékre. A magyar nyelv és irodalom érdekelt leginkább, de a zentai gimnáziumban szinte az egész tanári kar meghatározó volt számomra. Szívesen emlékszem Bálint Jánosra vagy a Fábri házaspárra, Fábri Gizella volt az, akit a végsőkig imádtam, rengeteget tanultam tőle, ittam minden szavát, és én is olyan enciklopédikus tudással rendelkező tanár szerettem volna lenni, mint ő. Aztán igen szép négy évet töltöttem Újvidéken, az egyetemen. Istenem, micsoda szabadság, öröm! Csak tanul az ember, színházba megy, olvas, az Ifjúsági Tribünre jár, kis irodalmi műsorokat készít… Pósa Márta barátnőm énekelt, Varga Attila zenélt, és felhangzott néhány vers is, ezáltal megtaláltuk az utat lélektől lélekig. Talán éppen ez az irodalmi műsorokhoz való kötődés az, ami állandó az életemben: a Csokonaitól, a gimnáziumtól, az egyetemen, a Kapocs Versmondó Körön át az utóbbi tizenhat évig a Bolyaiban. Most már kevesebb a figyelem a hallgatóságban, de én hiszek a szóban, a vizuális kultúra korában is.

• Azokat a példákat, amelyeket akár az általános iskolában, akár később a középiskolában vagy az egyetemen látott maga előtt, mennyiben tudta beépíteni a saját pedagógusi hivatásába, egyáltalán ma milyen elvek mentén fejti ki a tevékenységét?

– Azt hiszem, ez nem tudatosan működik. Az emberbe beépül mindaz, amit tapasztal, aztán önkéntelenül is felfedez önmagában egy-egy olyan gesztust, amely azokra a személyekre volt jellemző, akik sokat jelentettek számára. Például egyetemi tanárom, Papp György is mély nyomot hagyott bennem. Nagyon sokszor észreveszem magamon, hogy azt mondom, vagy úgy dolgozok fel valamit, ahogyan azt tőle tanultam az egyetemen. A pedagógusi munkámat kétségtelenül nagymértékben meghatározza a maximalizmusom, ami természetesen másként nyilvánul meg a középiskolában, és másként az egyetemen. A középiskolában a gyermeket ismeretre, viselkedésre egyaránt tanítjuk, ám sokkal kevésbé szigorú az ember, mint az egyetemen, ugyanis azt gondolom, hogy ha valaki magyartanár akar lenni, akkor annak bizonyos dolgokat igenis el kell sajátítania. A középiskolában viszont jobban vigyázni kell, hogy senkit ne bántsunk vagy sértsünk meg. Ha az egyetemen felmérést végzek, akkor igyekszem a hallgató minden hibájára felhívni a figyelmét. Ezt a középiskolában nem szabad megtenni, mert a diákok esetleg azt hihetik, hogy pikkel rájuk a tanár. Itt úgy kell haladnunk lépésről lépésre, hogy a diák öntudatlanul is előbbre juthasson. Az elvek ugyan változtak az évek során, de az élményközpontúság elsődleges fontosságú maradt számomra. Manapság már szívesen alkalmazzuk a drámapedagógia módszereit, ami nem véletlen, hiszen új módszerekkel kell dolgozni, a gyerekeknek a figyelme, a koncentrációs képessége nem ugyanolyan, mint amilyen régen volt. Újra kell tanulmányozni, hogy mit tudnak befogadni, és hogyan. Ez azzal is kapcsolatban áll, hogy miként szerzik az információikat. Nagyon sok mindent be szeretnének egyszerre fogadni, azután meg ki tudja, mi marad meg belőle. Persze a diákok is nagyon különbözőek, nem szabad általánosítani, hiszen van, ami az egyik osztályban működik, a másikban viszont nem. Ez sokszor komoly kihívás elé állítja a tanárt is. Az természetesen nem kétséges, hogy a játékok meg a rejtvények alkalmazása mindig is jó módszernek bizonyult. Általában szívesen foglalkozunk az átírásokkal is, ugyanakkor rendkívül fontos, hogy bármilyen módszert is választottunk, eljussunk a szövegig, az irodalmi alkotás lényegéig, amit tanítani akarunk, arról ugyanis sok esetben már-már megfeledkezünk. Általában arra törekszem, hogy ne csak a diákok tanuljanak tőlem, hanem én is tőlük, ezért például minden évben elolvasok egy-egy olyan újabb könyvet, amit ők szeretnek. Előfordul ugyan, hogy nem találkozik az ízlésünk, az esetek többségében azonban magam is úgy érzem, hogy érdekes olvasmányt javasoltak, és közös ismeret- és élményanyagra támaszkodhatok az óratervezésnél. A legtöbbet manapság mégis az unokáimtól tanulok, a világ felfedezéséről, az anyanyelvről, a létezés öröméről.

• A mindennapok során mi az, ami motiválja, mi az, ami ennyi év után sem engedi belefáradni a pedagógusi hivatás nehézségeibe és állandó kihívásaiba?

– Amikor az ember látja azt az energiát meg életkedvet, amivel a diákjai rendelkeznek, akkor az természetesen átragad rá is. A mai napig elbűvöl, amikor egy kis faluból származó, ártatlan, őszinte tekintetű gyermek megold egy nyelvi játékot, amelynek a megoldását a többiek nem is sejtik, vagy éppen feltesz egy olyan kérdést egy irodalmi művel kapcsolatban, amely bennem korábban még soha sem merült fel. Szeretem a szellemi munkát, és csodálom az emberi szellemet. Ez egy kimeríthetetlen örömforrás. Az a hit és naivitás, illetve az az őszinteség, amellyel a fiatalok még rendelkeznek, valóban nagyon sokat tud adni a tanárnak. Az ember idővel bölcsebbé válik, és mint tudjuk, a bölcsesség nem feltétlenül jár csupa pozitív érzelmekkel. A bölcsességgel az is együtt jár, hogy elkezdünk lemondani bizonyos dolgokról. Ők azonban még nem mondanak le semmiről, mindent meg akarnak valósítani, a mi dolgunk, hogy segítsük őket a szárnyalásban.

• A diákok visszajelzései mellett az elmúlt évek során több rangos szakmai elismerésben is részesült, idén pedig Zenta község önkormányzata a város napja alkalmából Pro Urbe díjjal tüntette ki. Hogyan élte meg ezt az elismerést?

– A közösség elismerését meg kell becsülni. Ha egy magyartanárt kitüntetnek, akkor az azt jelenti, hogy az adott közösség, jelen esetben a város, fontosnak tartja magát az anyanyelvet is. Úgy érzem, talán zentai lettem a díj által. Annak idején ugyanis nagyon szerettem volna elhelyezkedni a Zentai Gimnáziumban, ami soha nem sikerült. Az embernek azonban el kell fogadnia bizonyos dolgokat az életben, és el kell jutnia az ottliki gondolatig, miszerint minden jól van úgy, ahogyan van. Nem vettek fel a Zentai Gimnáziumba, ám néhány évvel később létrejött egy másik gimnázium, a Bolyai, ahova már hívtak tanítani. Mi ez, ha nem csoda? Ilyet talán még kitalálni sem lehetett volna! Élvezem, ahogy az új ismereteimet beépíthetem az oktatásba közép- és nem középiskolai fokon. A díjat úgy fogom fel, hogy talán azt jelzi, valami összeért az életemben. Az ember azonban természetesen nem a díjakért, nem az elismerésekért dolgozik. Még akkor sem, ha gyakran azzal mérik a sikert, hogy az egyik vagy a másik iskolából öt-hat diák milyen kiváló eredményeket ért el, számomra azonban ennél jóval fontosabb az, hogy mindenki haladt-e előre egy kicsit. Nekem az a siker, ha látom, hogy az óráimról örömmel vagy elégedettséggel vonulnak ki a diákok, vagy ha mindenkit egy kicsit előre tudok vinni, akár csak egy tyúklépésnyivel is, mert úgy gondolom, hogy az számít igazán, mit tudunk adni magunkból másoknak, a diákjainknak, a hallgatóinknak, a közösségnek, vagy egyszerűen csak a körülöttünk élőknek.