Bihaćon még sohasem voltam, és talán soha sem láttam volna meg ezt a csodaszép Una-parti városkát, ha nem özönlötték volna el a menekültek, és engem a menekültekkel kapcsolatos téma nem foglalkoztatott volna. A hírekben időnként hallhattuk, hogy Bosznia-Hercegovina ezen részén, itt, Bihaćon és Velika Kladušán, több ezer menekült van. A balkáni útvonalon érkeztek ide, szinte mindannyian Szerbián keresztül, kevesebben Montenegrón és Koszovón át. Sok gondjuk van velük a rendfenntartó szerveknek, a polgárok is tiltakoztak már ellenük, mégsem tudnak érdemében mit kezdeni velük. Egyre többen érkeznek, számuk egyre duzzad.
A városban minden utcában, a sétálóban is látni menekülteket(Tóth Roland felvétele)
Vasárnap késő délután érkezünk a városba. A belgrádi–zágrábi autópályáról letérve az Una folyó mentén haladunk. Kanyargós az út. Vasárnap lévén gyér a forgalom. A falvakban, kisvárosokban, amelyeken áthaladunk, sehol senki. Mintha kihaltak lennének. Vasárnap van, pihennek az emberek, meg horgásznak a folyó partján, mondom útitársamnak, Rolinak, aki kettős szerepben van velem. Ő a sofőr, és egyben a fotósom is.
Szépen veszi a hegyi kanyarokat, élvezet az utazás. Az Una kacérkodik szépségével, hol felvillantja, hol elrejti előlünk. A fák koronái itt-ott már jelzik, hogy küszöbön az ősz, de még a nap ereje érezhető.
Már Bihać bejáratánál meglátunk egy öt-hat fős menekült-csoportot. Az út mentén ácsorognak, beszélgetnek. Mintha buszra várnának, vagy csak erre tévedtek volna? Roli máris nyúl a gépéhez. Intek neki, hogy hagyja, keressük meg előbb a szállásunkat, lesz még alkalom a fotózásra.
A szokványos külvárosból, ahol házak, kis üzemek, boltok, benzinkutak sorakoznak, befutunk a belvárosba. Megdöbbent a szépségével, a zúgó folyójával, a hatalmas templomtornyával, az óriási parkjával. Első látásra a szívembe zártam ezt a várost.
Bejelentkezés(Tóth Roland felvétele)
A menekültek nem ezért érkeznek ide. Ők mindebből semmit sem látnak, mindez nem érdekli őket, mondja másnap Amira Hadžimehmedović, a BIRA menekültközpont egyik munkatársa, biztosa. A tábor az IOM (International Organization for Migration – Nemzetközi Migrációs Szervezet) irányítása alatt áll. Amira itt dolgozik, kérésünkre, hogy bekukkanthassunk a táborba, ő áll szolgálatunkra. Ő vezet végig minket a hatalmas gyárcsarnokon. Rolival közli, hogy az emberek engedélye nélkül nem fényképezheti őket. Tudomásul is vesszük, Roli is bólintott, majd teszi a dolgát. Senki sem szólt rá, senki sem tiltakozott a fotózás miatt, mondta később. Jómagam Amirával beszélgetek.
– Nem érdekli őket, hogy hol vannak. Nem látják, milyen gyönyörű az Una, a város szépségét sem élvezik, őket csak az érdekli, hogy innen hogyan jussanak tovább, Olaszországba, Ausztriába, Svájcba, Németországba...
Ezekben a futballpálya nagyságú csarnokokban valamikor a Gorenje cég világítótesteket, lámpákat gyártott. Több ezren dolgozhattak itt. Most menekültek élnek kis konténerekben. Azokban alszanak, itt esznek, itt tisztálkodnak, itt, a csarnok üresen kongó részeiben szórakoznak, labdáznak, pingpongoznak, sakkoznak, vagy csak egyszerűen ülnek, beszélgetnek és nyomkodják mobiltelefonjukat. Mert mobiltelefonja mindenkinek van. Enélkül teljesen bénák volnának, megszűnne számukra a világ, elvesznének.
Egy konténer-lakásban ketten alszanak(Tóth Roland felvétele)
– Ezerötszázan vannak itt. Most nem tűnik annyinak, sokan kint vannak a városban. Bármikor kimehetnek. Szerbiában rendezettebb a helyzet, tudom, hogy ott este tíz óráig mindenkinek vissza kell térni a szálláshelyre, különben elveszítik a jogukat, hogy ott tartózkodhassanak, de itt, Boszniában más a helyzet. Itt semmi sem rendezett. Az állam nemigen törődik azzal, hogy mi van velük, itt nincsen rend. Mi próbálunk valamiféle rendet tartani közöttük, de arra nincs jogunk, hogy egy pillanatra is bezárjuk a kapukat. Látták, hogy most is sokan várakoznak odakinn. Sajnos nem engedhetjük őket addig be, amíg üresedés nem lesz. Többen is elférnének ezerötszáznál, volt, hogy kétezren is voltak, de ebben a létszámban állapodtunk meg, és ehhez kell tartani magunkat. Harminchét alkalmazott törődik velük, és jó néhány nemzetközi civil szervezet. Mi megvesszük az élelmiszert, a Vöröskereszt emberei azt elkészítik, de sokat segít az UNICEF, az UNHCR, a DRC (Danish Refugee Council – Dán Menekültügyi Tanács), a Save the Children, a CWS (Churc Word Service). Nehogy kifelejtsek valakit.
– Hogyan tud harminchét ember éjjel-nappal felügyelni ezerötszázra? Látom, mind fiatal férfiak, tele életerővel...
– Igen, legtöbben ők vannak. Több mint a fele pakisztáni, de érkeztek Afganisztánból, Bangladesből, Iránból, Irakból is. Amikor megjönnek, regisztráljuk őket, mindenki kap egy személyazonossági lapot, fényképpel. A kapun ki-be menet ezt fel kell mutatniuk az őrnek.
Félbeszakítja mondandóját, és rászól az egyik gyerekre, akinek füstölgő cigaretta van a kezében, hogy idebent nem szabad dohányozni. A fiú szót fogad, eloltja a cigarettát, majd kisiet az udvarra, hogy egy másikra gyújtson.
– Nagyon félek a tűztől. Mégis csak ez egy gyár volt, minden olajos, könnyen megtörténhet a baleset. Hol is álltam meg? Igen, hogyan tudjuk ellátni ennyien ezt a rengeteg embert. Csakis úgy, hogy kiválóan megszervezzük a munkát. Ha még egyszer ennyien volnánk, akkor is nehéz volna, de megoldjuk. A nappali váltásban tíz fő dolgozik, az éjjeliben pedig négyen. És így mindennap. Persze pihenünk is közben, vannak szabadnapjaink, én is éppen ma tértem haza a kéthetes szabadságomról.
Ők még a befogadóközponton kívül vannak, szabad helyre várnak(Tóth Roland felvétele)
– Csak fiatal férfiakat látok...
– Vannak családosok is, de ők jóval kevesebben. Egy évvel ezelőtt még többen voltak. És van sok kiskorú is, akik idősebb barátaikkal, ismerőseikkel érkeztek. A családosoknak külön részt biztosítottunk a csarnokokban, a kiskorúaknak szintén.
Amikor a kiskorúak csarnokán haladunk át, odaszól Rolinak, hogy itt nem fényképezhet. A konténerek külső falai gyerekrajzokkal vannak kiaggatva. Labdáznak, némelyikük sakkozik. Az egyik asztalnál nagy a ricsaj, ott egymás erejét próbálják ki, kézlenyomással. Egy fiatal, szőke nő szurkol velük együtt. Ő a gondnokuk.
– A családok egy-két napot tartózkodnak itt, csak addig, amíg nem végezzük el a regisztrációt, majd áthelyezzük őket másik két táborunk egyikébe, a Borićiba, amelyik valamikor diákotthon volt, nem működött, most felújítottuk, és ott nagyon jó körülmények között lehetnek, vagy a Sedrába. A magányosok itt vannak, és a kiskorúak is, akikkel a helyi szociális központ is törődik. De a helyi egészségházzal is kiváló a kapcsolatunk. Szükség esetén kijárnak. Legtöbbjük végtagjaira, lábára panaszkodik. A sok gyaloglás kikezdi a talpat, a lábfejet. De előfordulnak komolyabb betegségek is, hasmenés, tüdőgyulladás, hepatitisz is. Járvánnyal még nem volt dolgunk, erre különösen odafigyelünk, nehogy valamiféle járvány üsse fel a fejét, mert az nemcsak nekik, hanem a helyi lakosságnak is árthat. Mindezt hogyan győzzük? Nehezen, de csináljuk. Mert tudnak ezek az emberek is örülni, mosolyogni, és azt hiszem, hogy nem is felejtik el soha, hogy szenvedésük útján itt méltóképpen bántak velük. Szabadságom idején Olaszországban is jártam. Az utcán szembe jött velem egy család. Menekültek voltak, és mosolyogtak rám. Visszamosolyogtam. Úgy tűnt, hogy ismerjük egymást, biztosan nekik is úgy tűnt. De lehet, hogy ismertük is egymást, lehet, hogy ők is a BIRA-ban voltak, mielőtt sikerült volna kijutniuk Olaszországba. Ki tudja?
