Game

– Tessék, kóstolja meg! – kínál valamit egy hatalmas tálból egy magát pakisztáninak vallott fiatalember. A sátruk előtt bámészkodtam, néhány szót váltottam velük angolul. Ők sem tudnak rendesen, én sem, így jól megértettük egymást. Mindegyikük mondta a nevét, de nem tartottam fontosnak megjegyezni, mert mind Muhamed vagy Ali, meg aztán nem tudni, hogy a valódi nevüket mondták-e. Dokumentumok nélkül érkeznek a Balkánra, és ha valahol bejegyeztetik magukat, hazudhatják azt is, hogy honnan jöttek és hogyan hívják őket. Ő Badar Alinak nevezi magát. Később megtaláltam az interneten, hogy van egy ilyen nevű népszerű pakisztáni énekes, Badar Ali Khan. Lehet, hogy tőle kölcsönözte a nevét?

A tálra mutat, de miután látja, hogy szabadkozom, kivesz belőle egy maroknyit. Először valamiféle panírozott húsnak képzelem, de amikor beleharapok, érzem, hogy tészta. És csípős.

– Mi mindent erősen szeretünk enni – mondja. Közönséges tészta, olajban kisütve. Először belehempergetik valamilyen csípős fűszerbe. Társa azt mondja, hogy pakola, legalábbis így értem, de lehet, hogy a fémlapon sült vékony tésztára gondol.

– Csilis – nevet Ali, amikor látja rajtam, hogy kissé sziszegek. Felemelt hüvelykujjal mutatom, hogy tetszik. Ő is felemeli az ujját.

Hasonló, mint a mi csörögénk, csak sós. Mondhatom, jóízű. Itt sütötték a sátor elé kifeszített ponyva alatt. Minden sátor előtt van ilyen, négyen, öten itt töltik szinte az egész napjukat. Beszélgetnek, sütnek, főznek, tervezgetik a game-et.

– Az elmúlt két hétben háromszor voltam game-en – mondja alkalmi ismerősöm – egyszer sem sikerült, de nem adom fel. Olaszországba szeretnék eljutni, onnan meg ki tudja hová. Dolgozni akarok, letelepedni valamelyik európai országban. Németországban vagy Franciaországban. A barátaim közül már vannak odakint, biztosan nekem is sikerülni fog.

A társaságból mindenki Olaszországot említi első úti céljaként. A game pedig az illegális határátlépést jelenti. Nekik ez egyfajta játék. Eléggé veszélyes játék, de ebben a korban – huszonévesen – még játéknak is fel lehet fogni.

– Egyszerre többen indulnak el, kisebb-nagyobb csoportokban a horvát határ irányába, a Bajevac-hegyen át. Ezt Elmin Zulić, a Vöröskereszt fiatal önkéntese mondja. Rolinak szól, ne fényképezze cigarettával, nem ildomos. De lehet attól tart, hogy a szülei majd összeszidják, ha meglátják valahol a fotót. Még pelyhes állúnak találom, lehet, hogy otthon valóban „rémuralomban” tartják.

– Jöjjön, megmutatok egy térképet.

Egy sátorhoz vezet, arra van kitűzve egy nagy térkép a környékről, az erdőkről, a hegyekről. Bizonyos helyek pirossal vannak bejelölve, angolul és arabul pedig azt írja rajta, hogy a piros színű részeken még taposóaknák is találhatók. A múlt század kilencvenes évek háborújából maradtak ott. – Látja, itt, ezen a fennsíkon, a határtól néhány kilométerre gyülekeznek az emberek.

Idáig maguk vagy helybeliek segítségével jutnak el. Kis pénzért odavezetik őket. A fennsíkról kisebb csoportokban próbálkoznak átjutni a horvátokhoz. Egy-egy ilyen próbálkozás négy napig tart. Akinek nem sikerül átjutnia, vagy visszaküldik a horvátok, vagy visszagyalogolnak a táborba, majd rövid pihenő után újra nekivágnak. Most sokan próbálkoznak, még kihasználják a szép időt, mert a téli hónapokban nem mennek sehova. A városban, a környező falvakban tanyáznak. Akinek szerencséje van, az helyet kaphat valamelyik befogadó központban. Itt azt hiszem, nem szívesen maradnak, megfagynának a sátrakban. Hogy hol fogják elhelyezni ezt a rengeteg embert, azt nem tudom.

Sétálok még egyet. Hét ágra süt a nap, mindenki szorgoskodik, látszólag jókedvűen. Rolit keresem, de eltűnt. Amikor végre megjelenik, dicsekszik, hogy sok jó fotót készített.

– Majdnem megkéseltek – mondja kissé rémülten. A kinti fotózást nem tiltotta senki, de egy helyen a sátor belsejét is le akartam fényképezni, mire az egyikük rám szólt, és egy nagy késsel, ami éppen a keze ügyében volt, felém hadonászott. Valamit kiabált is, de nem értettem. Fülem-farkam behúztam és elkotródtam.

(Egy napra rá, amikor már indultunk haza, a Vučjakon összeverekedtek a migránsok, és egyikük halálos késsebeket ejtett a társán.)

Egy helyen nagyobb csoport verődött össze. Fürdőzők. Félmeztelenre vetkőznek és a ciszternából eresztik magukra a vizet. Nem lökdösődnek, türelmesen várják a sorukat.

Egy sátor előtt is sokan vannak. Két sátor elé asztalt helyeztek, rajta temérdek üdítő hever rendezetlenül. Hátul, a pulton cukor, olaj, különböző édességek sorakoznak. Ez a tábor boltja. Maguk a menekültek tartják. Két ember kinyújtott tésztát süt egy pléhlapon. Egyikük fél kézen forgatja, feldobja, mint a pizzamesterek a vendéglőkben a turisták kedvéért. Ilyet több sátor előtt is látok. Ez a pakisztáni kenyér. Lisztből, sóból, vízből készül, és élesztő is van benne. Kézzel palacsinta vékonyságra nyújtják, majd a forró lapon mindkét felét kisütik. A tésztába ízlés szerint fokhagymát vagy más fűszereket is kevernek.

– Árulják – mondja vöröskeresztes emberem. A boltot ők maguk töltik fel, de mi is segítünk nekik. Több sátor előtt is készítenek ételeket, nemcsak maguknak, hanem azt is eladják. Nem mindenki főz. Naponta kétszer hozunk élelmiszert, főttet is, szárazat is, gyümölcsöt, ivóvizet. Orvosi ellátást is nyújtunk, ott, abban a sátorban, a bejáratnál. Az esetek többségében lábsérüléseket kezelünk, de előfordulnak más betegségek is, ragályosak is, amit már nem itt kezelünk, hanem a városi kórházban. Különben hét nagy sátrat állítottunk fel, mind százöt négyzetméteres. Ágyak is vannak bennük. Ide költöztetjük át őket, amikor az eső kimossa, eláztatja a sátraikat. Azokat – van belőlük nyolcvan és tizenhat négyzetméteres is – testvérszervezetünk, a Vörös Félhold adta.

Benézek a sátrak közé. Valódi kis utcák. Lehet, hogy még nevet is adtak nekik. Földesek. Nagy sár lehet, amikor rájuk szakad az ég.

– Néhány nappal ezelőtt nagy eső volt. A tábor egy részén el is mosta a földet a szemétről. Gyorsan hozattunk zúzott követ, azzal takartuk le. Különben a szemét az egyik legnagyobb gondunk. Nemcsak az, ami a föld alatt van, hanem amit ők termelnek. Nem győzzük elhordatni. Gond az is, hogy nincs áram. A telefonokat egy kis áramfejlesztőről töltik. Fizetnek érte, egy helybeli hozta ide. Aki csak teheti, pénzt húz ezektől a szerencsétlenektől. Sokan segítenek ruházat, lábbeli, élelmiszer és különböző adományok terén. Ezt a Vöröskeresztnek adják, mi pedig szétosztjuk.

Érdeklődöm, az embercsempészek mit kérnek azért, hogy átvezessék őket a határon?

– Attól függ, kinek mennyire futja. Én még nem láttam, amikor fizettek volna. Van saját csatornájuk. De hallottam, hogy akinek sok pénze van, annak fejenként 3000 eurót kell fizetnie azért, hogy Boszniából valamelyik európai országba biztosan kijuthasson. Akinek nincs ennyi pénze, az a kisebb embercsempészekre van bízva. A helyiek például Bosanski Petrovacról, azaz a Kanton határtól Bihaćig – ez mintegy 50–60 kilométer – 50 eurót kérnek el. Leginkább taxisok hozzák őket. De 100–300 eurót is elkérnek tőlük, ha a horvát határon vezetik át őket. Ez azonban bizonytalan, sokukat megfogják és visszatoloncolják. Akinek pedig semmi pénze sincs, önmagára, találékonyságára van utalva. Ők társaiktól kapnak információkat, többen saját utat keresnek...

A két rendőr ugyanolyan unott képpel ül a padon, mint amilyennel az érkezésünkkor is. A hétvégi házak környékén továbbra is nagy a sürgés. Fűnyíró zúgása hallatszik a távolból.