A Sárgaház 1941 és 1944 között a magyar különleges rendőrség, 1944 őszétől pedig a jugoszláv államvédelmi igazgatóság székhelye volt (Gergely Árpád felvétele)
A magyarellenes partizán megtorlások hetvenötödik évfordulója alkalmából a következő napokban számos megemlékezésre kerül sor szerte a Vajdaságban. A szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar, az egykori Sárgaház folyosóján pedig már leleplezték azt az emléktáblát, amely az 1944/45-ben, ebben az épületben megkínzott és kivégzett ártatlan áldozatoknak állít emléket. A táblát Szabadka Város Kegyeleti Bizottsága állította a Keskenyúton Délvidéki tragédiánk 1944/1945 Alapítvány támogatásával. De mi is történt 1944 őszén a Délvidéken? Miről volt hírhedt a szabadkai Sárgaház? Ezekre a kérdésekre keresi a választ jelen írásunk.
A majdani Vajdaságba (amelyet hivatalosan 1945 július 30-án és 31-én definiálnak) 1944 őszén vonultak be a partizán csapatokból létrehozott Jugoszláv Hadsereg egységei, és kegyetlen vérengzést hajtottak végre főleg az itt élő magyarság és németség körében. A megtorlásoknak több tíz ezren estek áldozatául. Számuk ma sem ismert pontosan. A 75 évvel ezelőtt történtek főbb eseményeit és lefolyását dr. Mészáros Zoltán történész, a Szabadkai Történelmi Levéltár főlevéltárosa ismertette lapunk számára, de mielőtt ezt megtette volna arra kereste a választ, hogy egyáltalán hogyan következhettek be ilyen szörnyűségek vidékünkön.
– A XIX. század második felében a társadalmakban az eltömegesedés figyelhető meg, vagyis létrejönnek a nagyvárosok azok minden előnyével és hátrányával. Ezzel együtt, Friedrich Nietzsche szavaival élve, „Isten meghalt”, vagyis a morál, mint közös nevező megkérdőjeleződött, és egyfajta elaljasodás kezdődött Európában. A nagyhatalmak még inspirálták is saját lakosságuk körében ezt a folyamatot, amely végül az I. világháborúban csúcsosodott ki. A háborúnak egy igazságtalan és tarthatatlan békerendszer vetett véget, amelybe bele volt kódolva egy újabb világégés. Így a II. világháború még nagyobb indulatokat szabadított el, melynek következtében az emberélet értéktelenné vált. Ismeretes, hogy a németek teljes népeket (Holokauszt), népcsoportokat akartak kiirtani. A szovjetek pedig nem spóroltak az emberélettel. Katonai akcióik tervezése közben, nem figyeltek oda arra, hogy minél kevesebb veszteségeket szenvedjenek el. Nyilván azok a katonák, akik végigharcoltak egy ilyen háborút, nem bántak kesztyűs kézzel a civil lakossággal, ez igaz a partizánokból alakuló Jugoszláv Hadseregre is, amelynek a zöme a Vajdaságtól távoli, tehát a Vajdaságot nem ismerő és értő emberekből állt – adott egy lehetséges magyarázatot a történész, majd ezután rátért a magyarellenes megtorlások lefolyásának ismertetésére.
– Tito 1944. október 16-án Vis szigetéről repülővel Versecre érkezett, és ott rendezte be főhadiszállását. Másnap, október 17-én kihirdették a katonai közigazgatást, amely 1945. február 15-éig maradt érvényben. A katonai közigazgatást hivatalosan azzal magyarázták, hogy közel volt a frontvonal, és szilárdan ellenőrzésük alatt akarták tartani a megszállt/felszabadított területeket, és Belgrád ostroma is ekkor zajlik.
Dr. Mészáros Zoltán történész, levéltáros (Patyi Szilárd felvétele)
De mi is történt ekkor a Vajdaságban? A vérengzések lefolyása forgatókönyvszerű és sablonos. Ezekre a területekre, egy-egy városba, településre általában a szovjet csapatok érkeztek meg előbb, majd nagyon gyorsan tovább is mentek. Néhol a szovjetekkel együtt érkeztek meg a partizánok is, néhol pedig a partizánok egy-két nap, sőt vannak olyan helységek is, ahol egy hét késéssel vonultak be. Topolya például egy ilyen település. Miután a partizánok megérkeztek, megalakították a helyi népfelszabadító bizottságot, amely átvette a teljes hatalmat a település felett. Vannak olyan információink, hogy néhol még az összes rádiót, kerékpárt is begyűjtötték. Aztán amikor megszilárdult az új hatalmi struktúra, minden településen bevezették a kijárási tilalmat, ezután egy-két nap alatt összeszedték az embereket. Egyrészt sokszor a helyi informátoraik „súgtak” nekik, ill. egyesek bejelentést tettek, ezen kívül az egyik alapja az volt, ha a településen megtalálták valamilyen fasisztának minősített szervezet taglistátját. Például megtalálták a Turáni Vadászok, leventék tagjainak listáját, vagy például azoknak a szerencsétleneknek a listáját, akik beléptek a Nyilaskeresztes Pártba. Tudni kell, hogy a nyilasok kampányt folytattak Bácskában is, és azt ígérték, hogy ha győznek, akkor földet adnak az embereknek. Faluhelyen a föld pedig igen erős hívószó volt. A partizánok ezután az új hatalom, a falu vagy a város kiemelkedő középületében, például a városházákban, rendezkedtek be. De akad kivétel. Temerinben a mázsaházat foglalták el. Ezeken a helyeken elkezdődött az emberek kihallgatása. A kihallgatást pedig nagyon szélesen kell értelmezni. Volt, hogy egyeseket a szó klasszikus értelmében tényleg csak kihallgattak, volt, akit megvertek, sőt brutálisan bántalmaztak, és volt, akit bent tartottak. Akit bent tartottak, azokat általában egy hajnalon, napfelkelte előtt kivitték és lelőtték. Ezt sokszor olyan sietősen tették, például volt, hogy valakinek a fülét lőtték el, vagy ha volt az illetőn egy medál, azt találták el. Egyesek a lövések után bezuhantak a kiásott gödörbe, és úgy tettek mintha halottak lennének, majd kiásták magukat, és így élték túl a vérengzést – magyarázta Mészáros Zoltán.
Szabadkán a Sárgaház volt az az épület, amelyben, a rendelkezésükre álló listák alapján összegyűjtött embereket kihallgatta az újonnan alakuló hatalmat szolgáló állambiztonság. Ennek a szép épületnek hosszú történelme van. Természetesen eredeti rendeltetése nem az volt, hogy kínzások és kivégzések helyszíne legyen. Az épület történetét dr. Bogner István, Szabadka Város Kegyeleti Bizottságának elnöke ismertette lapunknak.
– Az egykori Sárgaház 1880 és 1883 között épült fel. Akkoriban egy banknak adott otthont. A szabadkai polgárok számára fogalommá vált az épület. A város büszkesége volt. Egy híres épület. Azonban Szabadkát sem kerülték el a történelem viharai, nem tudta elkerülni a háború borzalmait. 1941 áprilisában városunkba is bevonultak a magyar csapatok, és négy évre ismét visszatért Magyarországhoz. A bevonulás után a Sárgaházban helyezték el a magyar különleges rendőrséget. A különleges rendőrség feladata volt, hogy leszámoljon, mindazokkal, akiket a rendszer ellenségeinek véltek. A végrehajtó szerv pedig általában a Magyar Királyi Csendőrség volt. A magyar csendőröket sokan dicsérik, mondván kemény kézzel, de rendet teremtettek ebben a városban. El kell azonban ismerni és be kell vallani, hogy voltak túlkapások, méghozzá nagyon kemény túlkapások. Emiatt a híres Sárgaházból hírhedt épület vált, mert ide hurcolták az embereket és nagyon keményen bántak velük. Sokakat megkínoztak, és ki is végeztek – mondta Bogner István.
A Sárgaház bejárati folyosójának bal oldalán 1967. július 4-én egy szerb és magyar nyelvű emléktáblát is állítottak az 1941 és 1944 között megkínzottak és kivégzettek emlékére. Azonban a kegyetlenkedések a Sárgaházban nem értek véget a magyar csapatok távozásával, ugyanis a különleges rendőrség helyét az épületben átvette a jugoszláv államvédelmi igazgatóság.
– 1944 őszén Szabadkán átvonultak a szovjet csapatok, majd megérkeztek a partizánok is. Édesanyám mesélte, hogy arra figyelmeztették a szovjet katonák, hogy vigyázzanak, mert jönnek a partizánok, és sok kegyetlenkedés fog történni. Az emberek elhurcolását, már a katonai közigazgatás kihirdetésének napján elkezdték. Ez azt bizonyítja, hogy a partizánok előre elkészített listákkal rendelkeztek. Tavankútról például elvittek huszonkét embert. Honnan tudta volna például egy Boszniából érkezett partizán, hogy kihez kell menni? Az elfogott embereket a Sárgaházba vitték. Épp olyan kegyetlenül bántak az elhurcoltakkal, mint 1941 és 1944 között a csendőrök. A Kegyeleti Bizottság elnökeként számos túlélő és hozzátartozó fordult hozzám, akik elmesélték milyen válogatott kegyetlenkedések történtek a Sárgaházban. Úgy gondolom azonban, hogy kegyeleti okokból ezekről a kegyetlenkedésekről nem illik beszélni. Inkább beszéljünk a tényekről. Tény, hogy ők csak azért mert magyarok voltak, vagy csak azért mert a szomszéd valami miatt haragudott rá, elvitték, kivégezték, majd utólag megírták a vádiratot és az ítéletet. Most, hogy a levéltári anyagok hozzáférhetőek, ezt bizonyítani is tudjuk – nyilatkozta a bizottság elnöke.
Dr. Bogner István, a Kegyeleti Bizottság elnöke (Patyi Szilárd felvétele)
Bogner István személyesen is érintett a megtorlásokban. Édesapját, aki Szabadka közéletének jeles személyisége volt, két héttel születése előtt kivégezték. Dr. Bogner József magyar-német-filozófia szakos tanárként tanított a gimnáziumban. 1942-ben meghívás alapján országgyűlési képviselő lett. Emellett a Délvidéki Magyarság című újság fő- és felelős szerkesztője is volt. Főleg az újságban megjelent írásai miatt tartották vétkesnek.
– Édesapámat 1944. október 17-én éjszaka vitték el. Tehát pár órával az után, hogy Tito kihirdette a katonai közigazgatást már jöttek érte a partizánok és elvitték. A halálos ítéletének az indoklásában az áll, hogy az írásaiban félrevezette a „szabadságszerető népeket”, és a Vörös Hadsereget keleti barbárságnak nevezte. Ez volt a fő bűne. A nép ellenségének nyilvánították, és ezért pedig golyó általi halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Csak negyven évvel a halála után kaptam először anyakönyvi kivonatot arról, hogy tulajdonképpen mikor is végezték ki. Ez 1945. április 25-én történt. Hozzá kell tenni, hogy a Szabad Vajdaság című újság 1945. május 9-ei száma közölt egy rövid hírt azzal, hogy dr. Bogner Józsefet golyó általi halálra ítélték. Ez is azt bizonyítja, hogy az áldozatokat előbb elhurcolták, és csak utána hoztak utólag ítéletet – mesélte Bogner István.
Az emléktáblát Bogner István és Cseresnyésné Kiss Magdolna leplezte le (Patyi Szilárd felvétele)
Míg a Sárgaházban az 1941 és 1944 között történteket emléktábla hirdette, az 1944/45-ös eseményekről évtizedekig beszélni sem lehetett. Bogner István hangsúlyozta, hogy az emléktábla elhelyezéséhez szükség volt a ma tapasztalható jó szerb–magyar kapcsolatok kialakulásnak is. A Kegyeleti Bizottság ez év január 15-én megtartott ülésén hozott határozatot arról, hogy megindítja az eljárást az emléktábla elhelyezéséről.
– Az emléktábla elhelyezéséhez először is a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar dékánjának, dr. Josip Ivanovićnak a jóváhagyása kellett, majd a szabadkai Községközi Műemlékvédelmi Intézeté, amelynek igazgatója dr. Shilling Léda, valamint a szabadkai szoborbizottság elnökének, mgr. Hulló Istvánnak, és a Szabadkai Végrehajtó Bizottság engedélyére volt szükségünk. Mivel nem kültéri emléktábláról volt szó a művelődésügyi minisztérium engedélyére végül nem volt szükség. Felmerült azonban a kérdés, hogy ki fogja mindezt finanszírozni. Szerencsére Cseresnyésné Kiss Magdolna, a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944/45 Alapítvány kuratóriumi elnöke, ismerte a mi terveinket és gondjainkat, és azt mondta, hogy az alapítvány állja a költségeket – mondta Bogner István.
Az emléktáblát, ahogy lapunk is beszámolt róla, október 17-én, a katonai közigazgatás bevezetésének 75. évfordulóján, Bogner István és Cseresnyésné Kiss Magdolna leplezte le, amely pont az 1967-ben állított emléktáblával áll szemben.
