Mécsesek pislákoló fénye bújik meg a színpompás virágerdőbe burkolózó rideg kőtáblák szegletében, talpunk alatt zizegnek az elsárgult, száraz falevelek, sült gesztenye illata száll a levegőben. Mindenfelé emberek. Ismerősök, ismeretlenek. Egyesek megtisztult lélekkel lépdelnek a sírkertekben, vidám vagy keserédes történetekkel idézve fel halottaik emlékét. Mások idegesen, kapkodva rohannak végig a sírok között. Feszültség ül ki az arcukra, késésben vannak. Most is, ugyanúgy, mint mindig. Megint mások fájdalmas tekintettel merednek maguk elé. Könnyeikkel küszködve, alig hallhatóan mormolják milliomodik imájukat elhunyt szeretteik lelki üdvéért és saját megnyugvásukért.
Fotó: Gergely Árpád
Mindannyian másként éljük meg a mindenszentek ünnepét, a halottak napját, az elhunyt szeretteinkre való emlékezést. Vannak olyan életszakaszok, amelyekben a szépséget, a meghittséget látjuk bennük. Vannak, amelyekben a kötelezőséget, a konvenciókat. Vannak, amelyekben a keserűséget, a fájdalmat. Elvonatkoztatni nem tudunk, nem is akarunk tőlük. Életünk részét képezik, ugyanúgy, ahogyan a halállal, az elmúlással való szembenézés embert próbáló folyamata is.
Ilyenkor, november első napjaiban ugyanis – szeretnénk, vagy sem – szembesülnünk kell a halállal, az elmúlással. Vannak, akik azt mondják, fontos, hogy legyen legalább egy vagy két nap az évben, amikor nyíltan foglalkozunk ezekkel a kérdésekkel, amelyek – valljuk be – napjainkban is tabunak számítanak valamennyiünk életében. Nem beszélünk róluk. Félünk tőlük. Nem tudjuk őket jól kezelni, nincs rá megfelelő problémamegoldó mechanizmusunk. Nem tudjuk, az-e a kevésbé fájdalmas, ha átadjuk magunkat az érzéseinknek, vagy az, ha tagadni próbáljuk a jelenlétüket. Akadnak, akik azt hangsúlyozzák, a halállal való szembenézés minőségesebbé is tudja tenni az életünket.Ez rámutat arra, hogy az életünk véges, ezért meg kell próbálnunk tartalmasabbá tenni a mindennapjainkat, meg kell próbálnunk alkotni, fejlődni, nyomot hagyni magunk után. Addig, amíg még nem késő.
Mindehhez persze túl kell lépnünk a gyász gyötrő fájdalommal átitatott időszakán, amelyre – bármennyi tapasztalattal is rendelkezünk ezen a téren – soha nem tudunk kellőképpen felkészülni, hiszen a fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor elveszítünk valakit, aki igazán közel áll hozzánk, aki igazán fontos számunkra, újra meg újra belénk mar. A legváratlanabb helyzetekben, a legváratlanabb pillanatokban. Amikor felsejlik előttünk elhunyt szeretteink mosolya vagy aggódó tekintete, amikor felvillan a gondolatainkban egy-egy közösen megélt emlékkép vagy történetfoszlány, amikor eljut hozzánk egy-egy róluk szóló mondat vagy gondolat, amikor kezünkbe kerül egy-egy hozzájuk kötődő tárgy vagy éppen ruhadarab.
Aztán megtörten döbbenünk rá, hogy – bármennyire is szeretnénk – már nem tudjuk megölelni őket. Helyettük már csak a kissé megsárgult fényképüket szoríthatjuk magunkhoz. Azt, amelyet a legjobban szeretünk, amelyről nap mint nap mosolyogva néznek vissza ránk. Nem örülhetünk, nem ünnepelhetünk együtt velük, nem oszthatjuk meg velük a gondolatainkat, nem mondhatjuk el nekik, mi bánt bennünket, nem kérhetünk tőlük tanácsot vagy iránymutatást, amikor nehéz helyzetek, komoly döntések elé állít bennünket az élet. Nem kérdezhetjük meg tőlük, vajon mit gondolnak, jó úton járunk-e, méltók vagyunk-e mindarra, amit tőlük kaptunk, ahogyan azt sem, büszkék-e ránk azért, amit elértünk, amit másokért teszünk. És könnybe lábad a szemünk, összeszorul a szívünk, valahányszor azt halljuk: „Odafentről mosolyog rád!”, vagy azt: „Odafenn nagyon büszke rád!”. Még akkor is, ha gyakran úgy érezzük, nem is az az igazán fontos, hogy odafentről figyelnek-e minket, hanem az, hogy odabenn örökké velünk legyenek.
Nem tudhatjuk, létezik-e olyan helyzet szeretteink elvesztése kapcsán, amelyben megnyugodva dőlhetünk hátra, azt érezvén, minden tőlünk telhetőt megtettünk. Mert bármennyire sokat is tettünk, minduntalan ott motoszkál bennünk a kérdés: „Mi lett volna, ha…?” Aztán fájdalmas felismeréssel kell rádöbbennünk, semmi értelme. Sem az önmarcangolásnak, sem a bűnbakkeresésnek. Mert a lényegen már úgysem változtathatunk. Azokat, akik elmentek, már úgysem hozhatjuk vissza. Pedig sokszor érezzük úgy, bármit megadnánk azért, hogy még egyszer utoljára megölelhessük őket és megköszönhessük nekik mindazt, amit éveken át nem vagy csak nagyon ritkán köszöntünk meg. De már nem lehet. Így marad a mérhetetlen hála meg a tengernyi kimondatlan köszönet. Azért, amiért voltak nekünk, amiért szebbé tették az életünket.
Aztán valahogy mindig arra jutunk, hogy bármerre is indulunk tovább az utunkon, a reményünket csakis abban lelhetjük meg, hogy egyszer talán majd újra találkozhatunk velük. Velük, akik elmondhatatlanul fontosak voltak nekünk, akiket feltétel nélkül szerettünk. Velük, akik már nem lehetnek velünk. Addig pedig maradnak a bágyadtan pislákoló mécsesek, a sárguló fényképek, a halványuló közös emlékek és – ami talán a legfontosabb – mindaz, ami bennünk él tovább belőlük, hiszen:
„Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.
Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.
Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.”
(Juhász Gyula: Consolatio)
