Ahol a kutyák is családtagok

Lelkesen ugrálnak a csodaszép huskyk, amikor megpillantanak a kapuban. Csak a legidősebb figyel tekintélyt parancsoló nyugalommal. Ő az, aki nem hátrál akkor sem, amikor gazdája az udvar másik végéből szólítgatja. Hatan vannak, Lana, Quinny, Ed, Sookie, Zoya és Iva. A három legidősebb már „nyugdíjas”, mivel elmúltak tízévesek, így már nem versenyeznek. Mindezt persze már később tudom meg, amikor gazdáik, Domonkos László és Karl Ágnes kedvesen az otthonukba invitálnak, miközben gőzölgő kávéval meg zamatos, házi készítésű meggyszörppel kínálnak. Szakmájuk szerint mindketten programtervező matematikusok, Ágnes jelenleg saját vállalkozásában dolgozik, László pedig a helyi általános iskolában tanít matematikát és informatikát.

Sleddog Sport. Ez a neve annak a sportágnak, amelyet űznek, és amelynek már klubot is alapítottak Törökkanizsán. Az elsőt és az egyetlent az országban. Ám mielőtt még az ezen elhatározásuk mögött meghúzódó céljaikról faggatnám őket, a kutyákhoz fűződő határtalan szeretetük és mérhetetlen ragaszkodásuk háttere felől érdeklődöm.

– Én fertőztem meg Lacit ezzel az egésszel – mondja nevetve Ágnes.

– Nekünk is mindig volt kutyánk, előfordult, hogy kisebb termetű, volt, vagy nagyobb, a szibériai huskyval azonban valóban Ágin keresztül ismerkedtem meg – vág közbe mintegy kiegészítésképpen László, majd ismét Ágnes folytatja.

– Én eleinte elsősorban kiállításokra jártam, és tenyészteni szerettem volna ezt a fajtát, mivel már akkor is nagyon szerettem és mind a mai napig nagyon szeretem a szibériai huskyt. Laci pedig hétéves kora óta focizott. Amikor Budapestre kerültünk, ez kiesett az életéből, a kutyával viszont mozogni kellett, hiszen ha a szibériai husky nem mozog, akkor szétássa az udvart, mindent szétszed, elszökik, elmegy vadászni és még sorolhatnám. Éppen ezért, egyik alkalommal, amikor Laci futni indult – hiszen hiányzott neki a sport, amit futással igyekezett pótolni –, mondtam neki, hogy vigye magával a kutyát is. Aztán ez rendszeressé vált. Egyszer felfigyeltünk egy hirdetésre, amely arról szólt, hogy Dunaharasztiban nemzetközi szánhúzókutya-versenyt és találkozót szerveznek. Elmentünk, és Laci harmadik lett a közös kutyánkkal, Lanával, ráadásul úgy, hogy csak a többszörös országos bajnok és a későbbi világbajnok előzte meg. Ez még inkább meghozta a kedvünket hozzá. Azután, amikor volt nálunk alom, magunknak is tartottunk meg kölyköt, vagy úgy adtunk társtulajdonba, hogy részt vehetünk velük a különféle sporteseményeken. A kategóriák folyamatosan változtak, a sima kutyás futástól eljutottunk a hatkutyás fogatos versenyzésig, ami szintén nagyon jól ment – emlékszik vissza Ágnes, majd amikor arról érdeklődöm, mennyire ismert nálunk ez a sportág, László veszi át a szót.

– Az emberek többsége ma is úgy képzeli el ezt a sportágat, hogy a havas tájon siklik egy szán, amelyet kutyák húznak, és áll rajta egy ember, aki szavakkal irányítja a kutyákat. Ez részben helytálló is, hiszen az egyik változata valóban a havas verseny. Van azonban ennek a sportnak egy száraz változata is, amely nem havon, hanem normál terepen zajlik. Itt futva, speciális rollerrel, kerékpárral, valamint három-, illetve négykerekű edzőkocsival lehet rajthoz állni. Az, hogy hány kutyával vesz részt az ember a versenyeken, változó, nekünk a legtöbb hat volt, mostanában azonban visszatértünk a kisebb kategóriákhoz – magyarázza László, aki az udvar felé mutat, hiszen ott, az egyik melléképületben helyezkednek el azok az eszközök, amelyeket a versenyeken használni szoktak, meg persze a serlegek is, amelyekből ma már annyi van, hogy valószínűleg ha akarnák, akkor sem tudnák számon tartani őket. De nem is ezek az igazán fontosak nekik. Sokkal inkább azok az élmények meg azok a barátságok, amelyeket ettől a sportágtól kaptak. Ezeket szerették volna másokkal is megosztani, amikor hét évvel ezelőtt úgy döntöttek, saját klubot alapítanak.

– A klubot 2012-ben alapítottuk, azt megelőzően mindketten a magyarországi klub színeiben versenyeztünk, ugyanis néhány évig mindketten Budapesten éltünk. Miután 2009-ben hazaköltöztünk, úgy éreztük, jó lenne hazai színekben indulni azokon a nagy nemzetközi megmérettetéseken, amelyeken korábban Magyarország képviseletében vettünk részt. Szerbiában akkor nem létezett olyan aktívan működő sportklub, amelybe be tudtunk volna tagosodni, bár valamikor a 2000-es évek elején volt egy belgrádi férfi, aki foglalkozott ezzel a sportággal, az általa alapított klub azonban akkorra már megszűnt – idézi fel Ágnes, László pedig megjegyzi, olyan szempontból szerencséjük volt, hogy ez a bizonyos férfi már felvetette a sleddogot a szerbiai sportágak jegyzékébe, ami azért számított fontos momentumnak, mert enélkül sokkal nehezebb lett volna regisztráltatniuk a sportklubjukat.

– A miénk a mai napig az egyetlen ilyen klub Szerbiában, ami azért jelent problémát, mert nem tudunk szövetséget alkotni, szövetség nélkül pedig nem tudunk olyan pályázatokon részt venni, amelyek révén biztosítani tudnánk a klub működését, éppen ezért jelenleg a tagsági díjakból és az önkormányzat által megítélt támogatásokból tartjuk fenn a klubot. Annak, hogy a nemzetközi megmérettetéseken szerbiai színekben szerettünk volna indulni, fontos nevelő célzata is volt, hiszen nekem például olyan szempontból is óriási váltást jelentett a Budapestről való hazatérés, hogy ott volt egy kialakult kutyatartási kultúra, itthon viszont azt láttam, hogy a kutya az emberek többsége számára semmi másra nem szolgál, mint arra, hogy az udvar egyik sarkában láncra verve ugasson, ha jön valaki. Szerettük volna megmutatni, hogy ezt lehet egészen másként is csinálni, lehet a kutyákkal egészen másként is együtt élni. Szerettünk volna rámutatni, hogy az, akinek kutyája van, lehet az bármilyen keverék, úgy is elmehet sétálni vagy éppen futni, hogy a kutyáját is magával viszi. Azok, akik ezt kipróbálták, kivétel nélkül nagyon pozitív tapasztalatokról számoltak be, feldobta őket az, hogy nem egyedül kellett sportolniuk, hanem volt egy állandó tempót diktáló társuk. Volt, akit a strandon ismertünk meg, a kutyája még kölyök volt, mindössze néhány hónapos, ma pedig már hegyet mászik vele, sőt a rangos nemzetközi megmérettetésekről is rendre előkelő helyezésekkel tér haza. De szerencsére rajta kívül is sokan vannak olyanok, akik megértették ennek az egésznek a lényegét – fogalmaz kissé elcsukló hangon Ágnes, aki párjával együtt ma is szívügyének tekinti a lakosság, ezen belül elsősorban a felnövekvő generáció felelős állattartásra való nevelése fontosságának hangsúlyozását és minél szélesebb körben való tudatosítását.

Mivel országunkban sajnos még napjainkban is jócskán hagy kívánnivalót maga után a kutyatartási kultúra, a felszerelést sincs hol beszerezni, nincs például olyan hely, ahol olyan húzóhámot lehetne vásárolni, amivel a kutya anélkül űzheti ezt a sportágat, hogy az bármiféle fájdalmat vagy esetleg sérülést okozna neki, ezért sokaknak ők maguk szerzik be a szükséges eszközöket. Az elmúlt évek során mindemellett rendszeresen szerveztek különféle nemzetközi szintű versenyeket is.

– Az első rendezvényeinket Magyarkanizsán tartottuk meg, ugyanis ott találtunk olyan helyszínt, amely megfelelőnek bizonyult erre a célra, aztán tavalyelőtt a helyi önkormányzat illetékesei kezdeményezték, hogy a versenyt szervezzük meg inkább itt, Törökkanizsán. Mivel a város szélén lakunk, úgy gondoltuk, talán ez a rész lenne a legalkalmasabb a megmérettetés lebonyolítására, megvettünk egy gyümölcsöskertet, ami tökéletes bázisnak tűnt és szerencsére annak is bizonyult a verseny megszervezéséhez – fejti ki László, Ágnes pedig hozzáfűzi, a versenyeikre általában hatvan körüli résztvevő érkezik, akiknek zöme Bulgáriából, Magyarországról, Szerbiából és Szlovéniából jön, de előfordult, hogy Németországból, sőt Norvégiából is volt versenyzőjük.

– Ők legalább egy, de előfordul, hogy akár tíz kutyát is magukkal hoznak, és természetesen a kutyákat is megfelelőképpen el kell helyeznünk. A gyümölcsöskertünk megfelelő erre. Azt a pályát pedig, amelyen Laci egyébként is edz a kutyákkal, sikerült annyira helyrehoznunk, hogy egy nemzetközi szintű verseny lebonyolítására is alkalmas legyen – vág közbe Ágnes, megjegyezve, a helyszín olyannyira jó választásnak bizonyult, hogy idén is ugyanott szeretnék megtartani a versenyüket, sőt nemcsak ebben az évben, hanem a következőkben is.

– A versenyek szervezése során nagy nehézséget okoz számunkra, hogy a vajdasági szálláshelyek zömében még mindig nem engedik be a kutyákat a szobákba, ezek az emberek ugyanis egészen biztosan nem fogják a kutyáikat kinti bokszokban vagy éppen az autójukban hagyni, mivel családtagokként tekintenek rájuk. Ezen még nagyon sokat kellene dolgozni – szögezi le némi keserűséggel a hangjában Ágnes, ám amikor arról kérdezem őket, hogy az éppen betoppanó kisfiuk, a hatéves Ádám, miként viszonyul ehhez a sportághoz, mindkettejük arca felderül.

– Ádám már négy hónapos kora óta jár velünk a versenyekre, és mivel Magyarországon létezik egy olyan kategória, amit a kettő és öt év közötti gyermekek számára hirdetnek meg, abban szokott indulni. Ők általában 100 métert futnak, és természetesen mindig ott kell lennie mellettük egy felnőttnek is. Öröm látni, hogy mennyire beleéli magát a versenyzésbe, mindig nagyon szomorú, amikor nem sikerül nyernie, mi pedig folyamatosan próbáljuk megértetni vele, hogy a sport nemcsak a nyerésről szól, hanem sok egyéb rendkívül fontos dologról is – magyarázza László, Ágnes pedig hozzáfűzi, a klubjuk sok gyermeknek való övet is beszerzett annak érdekében, hogy Törökkanizsán és környékén is minél többen kipróbálhassák közülük ezt a sportágat.

– Ennyi év után megértettük, bizonyos generációkat már nem tudunk meggyőzni arról, hogy másképpen is lehet a kutyákkal együtt élni, mint ahogyan azt az elmúlt évtizedek során megszokták, ám ha a gyermekekre koncentrálunk és nekik megmutatjuk, hogy bizony így is lehet, akkor igenis van remény, mivel részükről szerencsére igen nagy nyitottságot tapasztalunk. A tavalyi versenyünkön például rekordszámú gyermekindulónk volt, olyannyira sokan érdeklődtek, hogy nem volt elég felszerelésünk, ezért kénytelenek voltunk több ütemben indítani őket, az ugyanis rendkívül fontos számunkra, hogy a saját biztonságuk érdekében csakis megfelelő felszereléssel próbálják ki ezt a sportágat – nyomatékosítja Ágnes, majd amikor arra terelem a szó, mit jelentenek számukra a kutyák, illetve mi az, amit adni tud nekik ez a sportág, széles mosollyal szögezi le, a kutyák a családjuk részét képezik, ehhez nem férhet kétség.

– Azok a kutyák, amelyek nálunk születtek, és tőlünk kerültek el akár a környékre, akár Magyarországra társtulajdonba, szintén olyanok, mintha továbbra is hozzánk tartoznának, és ezáltal a szűk családi körből sikerült létrehoznunk egy tágabb családi kört. Ráadásul azok az emberek, akiknél vannak, ugyanúgy hazajárnak hozzánk, mintha maguk is itt születtek volna, mintha valóban egy családból származnánk – magyarázza László, párja pedig egyértelmű bólogatással jelzi, teljesen egyetért vele.

 – A kutyázás nekem az emberi kapcsolatokat jelenti, azt, hogy olyan emberekkel tudok érintkezni és beszélgetni, akikkel ugyanaz az érdeklődési körünk, és akikkel hasonló az értékrendünk is. Ez a sport olyan baráti és ismeretségi kört hoz magával, amely lehetővé teszi, hogy az embernek bármire is van szüksége, mindig van kihez fordulnia – veszi át ismét a szót Ágnes, aki saját bevallása szerint egyáltalán nem bánná, ha egy napon a kisfiuk is komolyabban kezdene foglalkozni ezzel a sporttal, mivel – ahogyan fogalmaz – nekik valóban csak és kizárólag jó dolgokat hozott az életükbe a sleddogsport.

– Számomra kinyitja a világot, olyan utakat nyit meg előttem, amelyekről nem is gondoltam volna, hogy valaha is járni szeretnék rajtuk. És igen, az emberi kapcsolatok is rendkívül fontosak. Olyan barátságok születnek ugyanis ezáltal, amelyek nem korlátozódnak a közösségi oldalakra, hanem valódi tartalmakkal vannak feltöltve, és ez manapság igen nagy kincsnek számít – fogalmaz határozottan László, majd megszorítja párja kezét, és sokat sejtető tekintetükből egyértelműen látszik, semmiért nem cserélnék el azt, amit az elmúlt évek során sikerült felépíteniük maguknak, én pedig azon morfondírozom közben, mennyire jó látni és érezni ezt a manapság egyre inkább ritkaságszámba menő kiegyensúlyozottságot és ezt a tökéletes harmóniát.

Búcsúzáskor még megpróbálom megtudakolni a kis Ádámtól, vajon neki melyik kutya a kedvence a hat közül, ő azonban, bármennyire is szeretném, nem ad egyértelmű választ. Nem is adhat, hiszen mindegyiküket másért, mégis mindegyiküket egyformán szereti, ahogyan az a családtagok esetében lenni szokott.

Amíg kiérek a kapuig, a kutyák felváltva ugrálnak körbe, kivéve a legidősebbet, az érkezésemkor is kimért és távolságtartó Lanát, aki előbb csak néhány méterről szemlélődve figyel, majd lassú léptekkel felém közelít, és szelíden a lábamhoz dörgölőzik, ezzel jelezve azt a bizalmat, amely az alig több mint egyórás ott-tartózkodásom ideje alatt kialakult benne, talán egy új barátság kezdeteként.