„Ma is Magyarkanizsán vagyok igazán otthon”

Magyarkanizsa község önkormányzata a községi képviselő-testület városnapi díszülésén a Magyarkanizsa fejlődése érdekében kifejtett tevékenységéért, illetve a község hírnevének öregbítéséért nyilvános elismeréssel tüntette ki lapunk főszerkesztőjét, Varjú Mártát, aki mindenkor, mindenhol büszkén vállalja magyarkanizsai gyökereit, és azt is, hogy bár jó ideje Újvidéken él, mindig szívesen látogat a csönd városába, hiszen – ahogyan fogalmaz – ma is Magyarkanizsán van igazán otthon.

A községi képviselő-testület díszülésén mondott köszönőbeszédedben úgy fogalmaztál, soha nem jutottál volna el Magyarkanizsa nélkül oda, ahol most vagy. Miért fontos számodra ez az elismerés?
– Ahogyan az ünnepségen is elmondtam, azért olyan nagy öröm és megtiszteltetés számomra ez a díj, mert sokáig úgy véltem, senki nem lehet próféta a saját szülővárosában, most azonban a kanizsaiak rácáfoltak erre. Valóban úgy érzem, hogy Magyarkanizsa nélkül nem juthattam volna el odáig, ahol most vagyok, hiszen az ott szerzett élmények nagymértékben meghatározták a személyiségemet, az értékrendemet és ezáltal az egész életemet is. Úgy érzem, ez a közösség mindig is pozitívan viszonyult hozzám, mindig támogatott abban, amit csináltam, és ennek egyfajta megkoronázása ez a díj, amely azt jelzi számomra, hogy nemcsak nekem fontosak a magyarkanizsaiak, hanem én is fontos vagyok nekik. Ma is ugyanolyan örömmel és lelkesedéssel térek haza, mint egyetemista koromban, amikor alig vártam, hogy hétvégenként hazautazhassak a családomhoz és a barátaimhoz, hiszen mindig feltöltődöm, amikor otthon vagyok, amikor a városban sétálgatok, újra még újra átélve a régi emlékeket, éppen ezért nem túlzás azt állítani, annak ellenére, hogy már évtizedek óta Újvidéken élek, még ma is Magyarkanizsán vagyok igazán otthon.

Hogyan emlékszel a magyarkanizsai gyermekéveidre, milyen élmények kötnek a településhez?
– Pedagógusszülők gyermekeként nevelkedtem, gondtalan gyermekkorom volt, nagyon sokat játszottunk, és közben játszva tanultunk. Nálunk, a családban minden játék a képességeink fejlesztésére irányult, emellett a szüleink rengeteg képességfejlesztő könyvet is vásároltak nekünk, amelyeket örömmel forgattunk az öcsémmel, és belénk ivódott a tudásszomj, valamint annak felismerése, mennyire fontos, hogy minél inkább megismerjük a környezetünket, és ha megismertük, minél közvetlenebb kapcsolatot tartsunk fenn vele, illetve annak felismerése is, hogy minél többet kommunikáljunk, és ezt megpróbáljuk arra használni, hogy általa nekünk is meg a környezetünkben élőknek is jobb legyen. A szüleim már kisgyermek koromtól kezdve igyekeztek meggyőzni arról, hogy bátran ki kell állni mások elé, és fel kell vállalni önmagunkat. Ez eleinte, óvodás koromban elsősorban különféle versikék meg dalocskák előadásában nyilvánult meg, később pedig a vers- és prózamondásban, valamint különböző fogalmazási versenyeken való részvételben. Elég komoly sikereket értem el, hiszen megnyertem egyebek mellett Magyarkanizsa község Ki mit tud?-ját, a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjét és számos más vetélkedőt. A sok nyilvános szereplésnek a későbbiekben is igen nagy hasznát vettem, sokat segített például az egyetemen, a vizsgák során, az összpontosítási készség fejlesztésében. Ennek köszönhetem azt is, hogy ma sincs lámpalázam, amikor nyilvánosan meg kell szólalnom valahol. Másrészt mivel gyógypedagógus édesapám biológiát kezdett tanulni, gyermekkorunkban gyakran előfordult, hogy elvezetett bennünket, nemcsak engem meg az öcsémet, hanem az utcabeli gyerekeket is a magyarkanizsai parkba, ahol részletesen mesélt nekünk az ottani növényvilágról, ezen belül például a fákról, amelyeket a mai napig pontosan ismerek, sőt, ha bárhol mutatnak nekem egy fát, akkor jó eséllyel meg tudom mondani, hogy milyen fáról van szó, és ezt a tudásomat is otthonról, Magyarkanizsáról hozom.

A gimnáziumot Törökkanizsán végezted, majd az Újvidéki Egyetem Jogi Karára iratkoztál. Ha mai szemmel visszatekintesz, akkor mennyire volt egyenes az az út, amely a törökkanizsai gimnáziumból az újvidéki jogi karra vezetett?
–A gimnáziumot valóban Törökkanizsán végeztem, ami azért volt meghatározó, mert a kanizsai fiatalok abban az időben inkább Szabadkára vagy Zentára iratkoztak, ám akkoriban Magyarkanizsán elindult egy kampány, amely arra irányult, hogy a törökkanizsai gimnáziumban megnyílt a magyar tagozat, és oda kellett diákokat toborozni. Így a gimiben az osztálytársaim kb. hatvan százaléka kanizsai volt, iskolabuszt szerveztek számunkra, magasan képzett, fiatal, igen lelkes tanáraink voltak, így minden adott volt a színvonalas munkához. Szép emlékek fűznek az első osztályfőnökömhöz, Kovács Lukácshoz, aki teljesen más szellemiségű magyarórákat tartott, mint amilyeneket addig megszokhattunk, sokat beszélgettünk, nemcsak a magyar nyelvről és az irodalomról, hanem a filozófiáról, a történelemről és sok egyéb dologról is, aminek köszönhetően az órái valóságos vitafórumokká alakultak, és ezt természetesen nagyon élveztük, olyannyira, hogy külön készültünk az órákra azért, hogy jobban hozzá tudjunk szólni egy-egy témához, mint a többiek. Később Mihelsz Katalin vett át bennünket, aki ugyan más módszerekkel dolgozott, ám szintén nagyon sokrétű és szerteágazó tudással rendelkezett, nála például nagyon sok művészettörténetet tanultunk, ami ugyancsak a fejlődésünket szolgálta. Büszkén mondhatom, hogy nagyon jó alapokat kaptam a törökkanizsai gimnáziumban, nemcsak magyar nyelvből és irodalomból, hanem a többi tárgyból is. Azután sokáig gondolkodtam azon, hogy hova iratkozzak, rövid ideig annak gondolatával is kacérkodtam, hogy a színművészeti akadémián folytassam a tanulmányaimat, ám ahhoz végül nem volt kellő bátorságom. Felmerült annak a lehetősége is, hogy a magyar nyelv és irodalom tanszéket válasszam, ám mégis a jogi kar mellett döntöttem, azt ugyanis nagyobb kihívásnak éreztem.

Mi, kollégák, nagyjából ismerjük azokat a történeteket, amelyek arról szólnak, ki hogyan került a laphoz, az olvasóink közül viszont bizonyára kevesen hallották a Te történetedet, ami elsőre kissé talán kacifántosnak is tűnhet.
– Igen, eléggé furcsa módon kerültem a Magyar Szóhoz. Harmadéves egyetemista voltam, amikor az édesanyám meglátott egy pályázatot a Magyar Szóban, ahol újságírókat kerestek. Hosszas rábeszélés után jelentkeztem, majd a több körös alkalmassági vizsga után fel is vettek volna, ám az akkori főszerkesztő-helyettes, Siflis Lajos azt mondta, hogy ne elégedjek meg a főiskolai diplomával, mert már túl sokan vannak a Magyar Szóban, akiknek befejezetlen egyeteme van, végezzem el az egyetemet, addig adnak ösztöndíjat, utána pedig visszavárnak dolgozni. Ezt persze a szüleim is támogatták, így bár nagyon nehezemre esett, belementem, majd még két és fél évig koptattam a padokat. Közben a nyarakat már a szerkesztőségben töltöttem, amelynek a légköre és a szellemisége teljes mértékben magával ragadott. A diplomázásom után, 1985 nyarán elkezdtem a Magyar Szóban dolgozni. Jogászként a belpolitikai rovatra kerültem, ahol sokáig bírósági tudósítóként tevékenykedtem, ami kiváló lehetőséget jelentett számomra arra, hogy jócskán beleássam magam ebbe a világba, később sok jogi tanácskozásra jártam, ahol neves szakemberekkel, illetve nagy tekintélyű politikusokkal tudtam interjúkat készíteni. Így ismerkedtem meg például Dragoljub Mićunovićtyal, aki akkoriban tért vissza külföldről, és akkor adott először interjút magyar nyelvű lapnak, amit soha nem felejtett el, így később, amikor az ország egyik vezető politikusa lett, mindig nyitva állt előttünk az ajtaja. Idővel egyre inkább kezdtem ráállni arra, hogy olyan személyekre vadásszak, akiket másoknak nem sikerül becserkésznie, és tulajdonképpen ezzel építettem fel a Magyar Szós karrieremet.

Az első meghatározó jelentőségű interjúktól milyen út vezetett a főszerkesztőségig?
– Le kell szögeznem, hogy soha nem akartam főszerkesztő lenni, sőt, szerkesztő sem. Nem olyan értelemben, hogy felkértek, és nem vállaltam, hanem olyanban, hogy nem voltak ilyen ambícióim, mivel annyira szerettem és szeretem még ma is az újságírást, hogy úgy érzem, ahhoz képest a szerkesztői, illetve a főszerkesztői munka sokkal kevésbé élvezetes, mivel sokkal kötöttebb, sokkal több adminisztrációval jár. Úgy vélem, hogy az újságírás mérhetetlen szabadságot és lehetőséget ad az embernek, az újságírás ugyanis olyan, mint a műkorcsolya: van kötelező és van szabadon választott gyakorlat. Ahhoz, hogy a szabadon választott gyakorlattal foglalkozhassunk, teljesítenünk kell a kötelezőt. Ez természetesen az én esetemben sem volt másként. Miután megvolt a kötelező, lubickolhattam a szabadon választottban. És lubickoltam is. Aztán úgy hozta az élet, hogy egy ideig főszerkesztő-helyettes lettem, amely időszakban voltak olyan pillanatok, amikor minden rám szakadt, nekem kellett megoldanom és megszerveznem más feladatokat, és akkor döbbentem rá, hogy én voltaképpen tudnék főszerkesztő is lenni. Amikor lejárt a megbízatásom, nem foglalkoztam ezzel, visszatértem a régi helyemre, szerkesztőségvezetőként és újságíróként tettem a dolgomat, mígnem jött az életemben egy olyan lehetőség, amelynek egyszerűen nem lehetett ellenállni. Ennek előzményeként meg kell említenem, hogy a kilencvenes években, amikor az ellenzék vezérét, Vuk Draškovićot bebörtönözték, és Belgrádban folytak a tüntetések, engem meg Ótos Bandit küldtek el erről tudósítani, ahol olyan kapcsolati tőkére sikerült szert tennem, amelynek köszönhetően később, amikor Vuk Drašković kikerült a börtönből, bejuthattam hozzá, és nagyinterjút készíthettem vele. Néhány évvel később, 2005 nyarán, amikor már külügyminiszter volt, egy másik téma kapcsán újra interjút készítettem vele, amelynek a végén megkérdezte tőlem, hogy szeretnék-e Budapesten dolgozni. Nem is tudtam mit mondani, annyira meglepődtem a felvetésén, aztán végül azzal búcsúztunk el egymástól, hogy ha lehetőség nyílik rá, akkor jelentkezni fog. Nem fűztem hozzá nagy reményeket, azt hittem, ezt csak úgy mondta, ám mire hazaértem Belgrádból, már csörgött a telefonom, a titkárnője hívott, hogy készüljek, mert ősztől mehetek Budapestre. A diplomáciában dolgoztam, a szerb nagykövet első osztályú politikai tanácsosaként. Két csodálatos évet töltöttem ott, számos meghatározó élménnyel. A legbüszkébb arra vagyok, hogy 2006-ban az 1956-os forradalom évfordulója alkalmából táblát helyeztünk el a követség épületén, feltüntetve, hogy Nagy Imre és társai ekkor és ekkor ebben az épületben kaptak menedéket. Ez Vuk Drašković ötlete volt, és én voltam az, aki végigcsináltam, ráadásul Nagy Imréék éppen abban a szobában voltak, amely az én irodám volt. Amikor visszajöttem Budapestről, folytattam a Magyar Szóban ott, ahol előtte abbahagytam. Egyszer csak kiírták a főszerkesztői pályázatot, többen bátorítottak, hogy pályázzak, amit meg is tettem, ám az akkori igazgatóbizottság elutasított. Ettől persze nem estem kétségbe, tettem tovább a dolgomat, mígnem 2011-ben felkértek, vállaljam el a megbízott főszerkesztői tisztséget. Elvállaltam, annak ellenére, hogy tudtam, amikor egy főszerkesztő a mandátuma lejárta előtt távozik, az, aki a helyére kerül, egyáltalán nincs könnyű helyzetben. Én sem voltam. Egy év alatt azonban sikerült annyira konszolidálni a helyzetet, hogy amikor 2012-ben újra kiírták a pályázatot, megválasztottak, ugyanúgy, ahogyan négy évvel később, 2016-ban is.

Ma mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást ebben a munkában?
– A Magyar Szó idén ünnepli fennállásának 75. évfordulóját, ami óriási dolognak számít, különösen azért, mert ez alatt a háromnegyed évszázad alatt voltak olyan időszakok, amelyek igencsak viszontagságosak voltak a lap életében, többször előfordult az is, hogy veszélybe került a Magyar Szó megjelenése és megmaradása. Ma már szerencsére nem kell ilyen veszélyektől tartanunk, különösen azóta, amióta a Magyar Nemzeti Tanács átvette az alapítói jogokat. A nyomtatott sajtó világszerte a megmaradásért küzd, sokan temetik, én azonban bizakodó vagyok, úgy érzem, hogy ha a Magyar Szó hetvenöt évet megélt, akkor képes arra, hogy legalább a százig, vagy akár még annál is tovább kitartson. Ehhez persze folyamatosan változtatni, újítani kell, igazodni a mai kor kihívásaihoz. A megmaradás zálogát egyebek mellett a mellékletekben, illetve azok erősítésében látom. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ezek a mellékletek emelni tudják a példányszámot, hiszen ez jellemezte például a Filkó keresztrejtvény-melléklet elindítását is. Azt szoktam mondani, hogy mi mindennap készítünk egy napilapot és egy hetilapot, amire természetesen nagyon büszkék vagyunk, csakúgy, mint arra, hogy a szerkesztőséget mára már sikerült egy összetartó, jó, erős csapattá alakítani. Nem tagadom, az évek során nagyon megszerettem a főszerkesztői munkát, és rendkívül hálás vagyok a sorsnak azért, hogy a Magyar Szó éppen az én irányításom alatt ünnepelhette meg a 70. és ünnepelheti meg a 75. születésnapját.