Miért van egyre kevesebb házasság? Kinek kell a házasság? A férfinak, a nőnek? És ki dönt erről? – kérdezzük.
Szalmapár (Gergely Árpád felvétele)
Február 9-én, a házasság világnapján vegyük szemügyre a statisztikai adatokat. A nők Szerbiában átlagosan 31 éves korukban, a férfiak pedig 34 évesen kötnek házasságot. A szülő nők életkora is növekvő tendenciát mutatott az utóbbi években, 2017-ben az anyák átlagéletkora 29,8 év volt. 2017-ben valamivel több mint 36 ezer pár döntött úgy, hogy házasságot köt. A házasságok 88 százaléka azonos nemzetiségűek között jött létre, és 2 százalék volt a vegyes házasságok aránya. 2017-ben mintegy 9200 házasság végződött válással. A válások száma 2,4 százalékkal nőtt az egy évvel korábbi adatokhoz képest. A nők átlagosan 40 évesen, a férfiak 44 évesen döntöttek úgy, hogy véget vetnek kapcsolatuknak. A frigyek átlaghossza 13,4 év volt. E szerbiai statisztika szerint az elmúlt években a lakosság száma csökkent a születések számának csökkenése és az elvándorlások miatt. 2017-ben összesen 64 894 gyerek született, míg a halálozások száma 103 722 volt.
„Elveszel, vagy csak szórakozni akarsz velem?” – kérdezte egy lány a fiút néhány hónapos udvarlás után. „Elveszlek” – mondta a fiú fellélegezve, mert nem volt bátorsága feleségül kérni. A lánytól függ, mit enged meg a fiúnak, milyen irányba vezeti a kapcsolatot, a fiúk sokáig erre nem igen gondolnak. Manapság a lányok harmincéves korukig képezik magukat, utazgatnak, szórakoznak, „barátjuk” van, akivel, ha az a szüleinél vagy albérletben él, alkalmakként vannak együtt. A lány is biztonságra, megbecsülésre vágyik. Beleegyezik, hogy összeköltözzenek, beleegyezik a „papír nélküli” együttélésbe, de lelke mélyén érzi, elveszítheti a párját, ha másállapotban marad. Hallgat(nak) arról, hogy hányszor vetéli(k) el a megfogant életet, legtöbbször arra hivatkozva, hogy nincs meg a feltétel, hogy vállalja az anyaságot, vállalják a szülőséget. Évek után a lány, újabb kapcsolatban, csodálkozik, hogy elmarad a gyermekáldás. A fiú meg sokszor már mással megházasodott. Általában ilyen történeteket hallunk.
A házasságra azon kevesek vágynak, akik azt értékként élték meg a szülői házban. Naponta voltak tanúi annak, apa-anya hogyan törekednek egymást megbecsülni, egymást szeretni, boldoggá tenni. A gyerekek látták, szüleik hogyan oldják meg a stresszes helyzeteket, konfliktusokat, és hogy sokadszor sem esett nehezükre kimondani a „kérem, köszönöm, bocsánat” szavakat.
A társadalmunk a nőre még ma is úgy tekint, mintha a legfontosabb feladata a szülés és az anyaság lenne. Önzőnek mondják, ha a karrierje építésén fáradozik. A férfiakkal szemben viszont elnézőbb, mintha nekik nem lenne biológiai idejük. Egyes pszichológusok, családterapeuták a házasságok későbbi megkötésének fő okaként a gazdasági helyzetet emelik ki és azt, hogy a fiatalok a nyugat-európai életszínvonalra vágynak. Nem vállalják azt, amit régebben az emberek, hogy kevéske anyagival családot alapítsanak. Vajon valamikor a házasságok valóban minőségesebbek voltak, mint ma? – ez a kérdés az, amely egyre időszerűbb. A házasság ugyanis fokozatosan átalakul, olyan lesz, ahogyan a férfi és a nő megbeszéli, kinek mi a feladata a házasságban, a családban. Aki meg nincs felkészülve a házasságra, az természetesen halasztgatni fogja, egyesek pedig tartósan lemondanak róla.
Mind a szakemberek, mind a házaspárok közül egyre többen vallják azt, hogyha a házaspár nem tud együttműködni, semmi miatt nem kell együtt maradnia. Pedig csak az Egyesült Államokban évente több mint egymillió gyermek sorsa függ a válási perek kimenetelétől. A lelki sebek pedig nem gyógyulnak be.
– Meddig maradsz az apámmal? – tette fel a kérdést egy tizenöt éves kamaszlány a mostohaanyjának, aki éppen szülés előtt állt. A lány elveszettnek érezte magát, mert sem válás előtt, sem utána a szülei nem kérdezték meg tőle, mit gondol, mit érez, csak magukkal törődtek. Őt pedig azóta állandó bizonytalanság gyötri, amit nem tud feldolgozni. Neki nincs választása.
Pál Feri atya, mentálhigiénés szakember a házasságra készülőket arra biztatja, hogy a személyiségvonásokon, a biztonságos kötődésen, az indulatok kezelésén, a kommunikáció fejlesztésén munkálkodjanak mindennap és tudatosan. Hiszen minden életszakaszban sok függ attól, milyen a házaspár konfliktuskezelő képessége, hogyan vagyunk jelen akkor, amikor nehézségeink vannak. Ebben nagyon fontos fejlődnünk. Lényeges, hogy milyen a társtámogatásunk, ami az érzelmi összetartozás ápolásában nyilvánul meg: „akármit is érzel, azt nem teszem nevetség tárgyává”. Ha meggondoljuk, ez nem kis emberi teljesítmény, mert nem éljük meg ugyanazt, ezért nem könnyű elfogadni, megbecsülni a másik érzéseit, s vele tartani egy-egy állapotban. Az érzelmi összetartozásnak cselekvésekben kell megnyilvánulnia. Ez az érzelmi összetartozás a másikkal akkor is fenntartható, ha nem értek vele egyet. Az érzelmeit kifejező embernek ugyanis nem az a fontos, hogy igaza van-e, hanem az, hogy tud-e mellé állni a másik. A párkapcsolatban nem tudjuk megváltoztatni a másikat, mi magunkban azonban keressük a formálandó tulajdonságokat, hogy szerethetők legyünk a társunk számára.
A házasság világnapján lássuk meg a pozitív dolgokat a házaséletünkben, tudatosítsuk ezek értékét, és törekedjünk a fenntartásukra, időt és energiát nem sajnálva. A problémákkal, nehézségekkel, a gyógyíthatatlan sebekkel nem könnyű, de meg lehet tanulni együtt élni, de úgy, hogy megőrizzük magunkban a másik tiszteletét, megbecsülését.
A gyakorló keresztények a házasság kapcsán elsősorban az elköteleződést és a hűséget emelik ki. A házasság azzal válik szentséggé, hogy vőlegény és menyasszony kölcsönösen megígérik, „holtomiglan-holtodiglan” úgy akarják egymást szeretni, ahogy Jézus szereti az embert: visszavonhatatlan szeretettel és önmaga önzetlen ajándékozásával. Ehhez az eskühöz a házasság szentségében az Úr bőséges kegyelmét adja.
