Békeszerződést – legyen az bármilyen is – kellő tisztelettel, illő öltözékben kell átvenni. Jól tudta ezt a gróf is, ezért időszűkében táviratot küldött Budapestről a Pozsony környéki birtokára, hogy a komornyikja mely ruháit szállítsa a fővárosba, hiszen más-más öltözék szükséges az utazásra, sétára, szalonba, esetleg színházba… A csehek azonban nem engedélyezték az általuk megszállt Felvidékről a gardrób elszállítását, így – a pesti sajtó szerint – néhány napon át egy szabócég húsz munkása dolgozott azon, hogy a Nyugaton is köztiszteletben álló Apponyi Albert késés nélkül és méltóan jelenhessen meg Párizsban.
Jelképes a történet, amikor Magyarországra az ítéletet hivatalosan még ki sem mondták, de a zsákmány megszerzői máris pökhendi gazdaként bántak vele.
Hosszú azonban az út a versailles-i kastélyig, de még hosszabb volt időben idáig, s ez utóbbinak néhány mozzanatára is ki kell térnünk, hogy megértsük a későbbieket.
Amikor az Osztrák–Magyar Monarchia a világháború egyik veszteseként 1918. november 3-án aláírta a fegyverszünetet, vagyis letette a fegyvert, Magyarország területén nem volt idegen katona. Egy évnyi idő elteltével viszont már az ország kétharmada idegen kézen volt, nagyjából beálltak a máig érvényben levő határok. Gyulafehérváron ki is kiáltották Erdély, a Partium és a Bánság, Újvidéken pedig a Vajdaság elcsatolását. Az, hogy november 11-én hivatalosan befejeződött az első világháború, Magyarországnak annyit jelentett, hogy következhet a „helyi” háborúkban a területének elrablása a győztes hatalmak asszisztálásával, olykor enyhe rosszallásával. Fölösleges kertelnünk: Románia, a frissen alakult Csehszlovákia és az egy nap eltéréssel létrejött Szerb–Horvát–Szlovén Királyság kész tények elé igyekezett állítani a békeszerződésekben döntő szóval bíró antantállamok vezetőit: Georges Clemenceau francia, David Lloyd George brit és Vittorio Orlando olasz miniszterelnököt, valamint Thomas Woodrow Wilsont, az USA elnökét. Ők korántsem ismerték alaposan a magyar helyzetet, a történelmi, földrajzi és nemzetiségi viszonyokat, s mert a román, a délszláv és a csehszlovák állam képviselői jelen lehettek a béketárgyalásokon – a vesztes fél nem –, így hamis adatokat és sajtópropagandát is fölhasználva sikeresen befolyásolták a döntéshozókat. Edvard Beneš cseh külügyminiszter, akire a magyarbarátságnak még csak halvány árnyéka sem vetődött, például így vélekedett: „Az egész világ elborzadt... és megértette, hogy a háborút nem egyedül az egykori Osztrák–Magyar Monarchia végzetes politikája robbantotta ki, hanem sokkal inkább Budapesten, mint Bécsben készítették elő.” (És mondott ilyent is: „én egyáltalán nem igazságokra törekszem, én politikát csinálok. S ezért olykor tudatosan követek el jogtalanságokat, az állam érdekében és személyes érdekemben.”) És a csehek azzal az indoklással szerezték meg Kárpátalját, hogy a ruténekkel embertelenül bántak a magyarok.
Tény, hogy a magyar területek elcsatolásában érdekelt államok mohóságukkal gyakran okoztak fejfájást a „négy nagynak” is. A csehek pl. egy 120 kilométer hosszú és 80 kilométer széles nyugat-magyarországi folyosóval szerették volna országukat összekötni az új délszláv állammal, hogy elszigeteljék Ausztriától (Németországtól); arról nem beszéltek, hogy sokkal inkább a tenger lett volna fontos számukra. A románok pedig, miután kirabolták Budapestet (a bolsevizmus letörése ürügyén – mert mindeközben az országot egy Tanácsköztársaság is sújtotta) – hatalmas mennyiségű ipari és mezőgazdasági fölszerelést, terményt stb. szállítva Romániába –, első fölszólításra csupán a Tiszáig voltak hajlandóak visszavonulni, mert nem titkolt vágyuk volt az egész Tiszántúl megszerzése. Állítólag Clemenceau már arra is gondolt, hogy milyen jogi eszközökkel lehetne elvenni a románoktól Erdélyt, pedig levelezéseiben gyakran emlegette, hogy nagy rokonszenvvel viseltetnek irántuk a franciák. (Talán e rokonszenv miatt nem foglalkoztatta őket az a tény, hogy Románia vesztes félként 1918. május 7-én kiszállt a háborúból, és csak november 10-én, egy nappal a háború befejezése előtt üzent „hősies” hadat Németországnak.) Mindezek után Románia olyan ultimátumot is küldött, amelyben a román királyt szándékozta megtenni Magyarország uralkodójának is. Persze a szerbek és a románok között is lezajlott némi csatározás, mert mindketten igényt tartottak az egész Bánátra/Bánságra.
Az antanthatalmaknak tehát a többnemzetiségű, konföderatív monarchiáról alkotott kezdeti elképzelése kútba esett, mert látták, hogy Ausztria–Magyarországot nem tudják leválasztani Németországról, föláldozták hát Magyarországot a népek önrendelkezésének oltárán.
Ezt a kérdést azonban Apponyi gróf is megvilágította híres védőbeszédében.
A gróf vezetésével 1920. január 5-én különvonattal indult el a magyar békedelegáció párizsi útjára. A korabeli sajtó szerint a békekonferenciára szállított térképek több mint két mázsát nyomtak, az előkészített magyar anyag pedig négyszáz kötetet tett ki.
Huszár Károly miniszterelnök a pályaudvaron a küldöttséget búcsúztatva Apponyi Albertnek azt mondta: „Soha még magyar államférfiú nehezebb útra nem indult, mint Te…” Majd így szólt: „Az, ami miránk vár, nemcsak a magyarság sorsát fogja eldönteni, hanem az európai békének a tartósságát is fogja jelenteni. Egy igazságos béke az európai civilizációnak a nyugalmát, békéjét, biztonságát fogja jelenteni, egy igazságtalan béke egy újabb öngyilkossági kísérlete lesz Európa békéjének.”
A gróf bizonyára sejtette, hogy őt is kész tények elé igyekeznek állítani Versailles-ban, miként tették azt az említett utódállamok az antant tanácsával, de biztosan reménykedett abban, hogy legalább enyhíteni tudja a bajokat. Búcsúzásul megjegyezte: „A nemzetnek sorsa nem ennél a békekötésnél fog eldőlni, bármi legyen annak eredménye, az életképességnek bármely feltételétől fosszanak meg minket esetleg igazságtalan intézkedések, aminek korántsem akarom bizonyos bekövetkezését előre jósolni, de amelynek gondolatával számolnunk kell, egytől nem foszthatnak meg minket, az ez eréven át kipróbált akarattól az élethez.”
A küldöttséget Párizs mellett szállásolták el egy kastélyban, szigorú rendőri felügyelet mellett, és csak a hetvennégy éves Apponyi Albertnek engedélyeztek sétát rendőri felügyelet mellett. Aligha a védelmüket szolgálta a szigor, sokkal inkább azt, hogy senkivel se tudjanak kapcsolatot teremteni, ami esetleg más irányba terelné a tárgyalás kimenetelét, mint ahogyan eltervezték. A küldöttség nyolc jegyzéket adott át a magyar álláspontokról.
A békefeltételeket Clemenceau január 15-én közölte a magyar küldöttséggel, s Apponyi Albert másnap, a konferencia utolsó napján mondhatta el észrevételeit. A védőbeszéd elején határozottan visszautasította a szerződésben foglaltakat: „Tegnap óta a helyzet számunkra megváltozott: hivatalosan tudomásunkra hozták a békefeltételeket. Érzem a felelősség roppant súlyát, amely reám nehezedik abban a pillanatban, amikor Magyarország részéről elsőnek kell szólnom ezekről a feltételekről. De tétovázás nélkül nyíltan kimondom, hogy a békefeltételek, úgy, amint Önök szíveskedtek azokat nekünk átnyújtani, hazám számára lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanoknak látszanak. Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének az elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltennie magának: legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg.”
És sorolta a „kivégzést” jelentő tényeket:
„A többi háborút viselő nemzettel, Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával kötött béke feltételei mindenesetre szintén szigorúak. De közülük egyik sem tartalmazott olyan, a nemzet létét érintő területi változtatásokat, mint azok, amelyeket nekünk akarnak megszabni. Magyarország számára ez azt jelentené, hogy elveszíti területének kétharmad és népességének majdnem kétharmad részét, és hogy a megmaradt Magyarországtól megvonják a gazdasági fejlődés majdnem összes feltételeit. Mert az ország e szerencsétlen középső része, elszakítva perifériáitól, meg lenne fosztva szén-, érc- és sóbányának legnagyobb részétől, épületfájától, olajától, földgázforrásaitól, munkaerejének jó részétől, alpesi legelőitől, amelyek marhaállományát táplálták; ez a szerencsétlen középső rész, mint mondottam, meg lenne fosztva a gazdasági fejlődés minden forrásától és eszközétől ugyanakkor, amikor azt kívánják tőle, hogy többet termeljen. Ily nehéz és rendkívüli helyzetet látva, felmerül a kérdés, hogy a fent említett elvek és érdekek mely szempontja váltotta ki ezt a különleges szigorúságot Magyarországgal szemben?”
Mégis annak lehetünk tanúi, hogy az „örökösök” miként befolyásolták a békeszerződés tartalmát, gondoljunk csak Beneš már idézett mondataira.
A gróf így folytatta: „Önök, Uraim, akiket a győzelem a bírói székhez juttatott, Önök kimondották egykori ellenségeiknek, a Központi Hatalmaknak a bűnösségét, és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Ám legyen! De ez esetben a megtorlásnak, úgy vélem, arányban kellene állnia a bűnösség mértékével, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és már a létét is veszélyeztető feltételekkel, azt lehetne hinni, hogy az összes nemzetek közül éppen Magyarországot tekintik a legbűnösebbnek. Uraim! Anélkül, hogy e kérdés részleteibe bocsátkoznék, hiszen ezt benyújtandó okmányaink fogják megtenni, mindenekelőtt úgy vélem, hogy ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet fölött, amely abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel és csak részleges befolyást gyakorolhatott az Osztrák–Magyar Monarchia ügyeire.” (…)
S azt is láthatjuk, hogy nemzeti önrendelkezés jogának érvényesítése a vesztes félre nem érvényes:
„Úgy látszik… Magyarország idegen nyelvű lakosai szívesebben tartoznának oly államhoz, amelyben az államfenntartó elemet fajrokonaik alkotják, mint Magyarországhoz, ahol a magyar hegemónia érvényesül. Ez azonban csak feltevés, és ha a feltevések útjára lépünk, úgy bátor vagyok megjegyezni, hogy e feltevés fordított értelemben alkalmazható arra a 45% magyarra és németre, akik most új államokhoz csatoltatnak, és kikről ugyanilyen joggal feltehető, hogy szívesebben maradnának a magyar állam polgárai. Ez az okoskodás nem jelentene mást, minthogy az előnyöket a másik oldalra helyezzük. De miért induljunk ki sejtésekből, és miért alapozzunk feltevésekre, amikor a valóság megállapítására rendelkezésünkre áll egy nagyon egyszerű, de egyetlen eszköz, amelynek alkalmazását hangosan követeljük, hogy e kérdésben tisztán lássunk. És ez az eszköz a népszavazás.”
A népszavazás ellen határozottan tiltakoztak – érthető okok miatt – az utódállamok, de a döntéshozók is elvetették ezt a megoldást. Nem meglepő, hiszen tiszta magyarlakta területek is idegen kézre kerültek, gondolhatunk a felvidéki Csallóközre vagy éppen Vajdaság némely községeire.
Az eseményről tudósító külföldi lapok is kiemelték, hogy a magyarok egész más elbírálásban részesültek, mint a németek és az osztrákok; gróf Apponyi pedig egyforma könnyűséggel beszélt franciául, angolul és olaszul, és érvei sem voltak „ügyetlenek”, de kétségbe vonták, hogy ez változtatni fog a béketerven.
A küldetés ezzel befejeződött. Apponyi gróf nem érezte magát fölhatalmazva, hogy a békediktátumot később majd aláírja – a végleges változat lényeges pontokban nem tért el az eredetitől –, ezért június 4-én délután 4 óra 30 perckor a versailles-i Nagy-Trianon kastélyban a kormány képviseletében Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ, államtitkár írta alá.
Gyásznapot jelentett ez az ország számára, amit tanúsít a Pesti Napló tudósítása is 1920. június 5-én: „A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt állott. A mulatóhelyek zárva voltak, a vonatok, a kocsik megálltak, s a munkások letették a szerszámot néhány percre ezen a fekete pénteken. A nemzetgyűlés, a főváros tanácsa, az egyházak, a hazafias egyesületek és az idegen megszállás borzalmai elől idemenekült véreink impozáns módon fejezték ki tiltakozásukat a ránk kényszerített aktus ellen. (…)
Árpád fejedelem szobra előtt már fél kilenc óra tájban gyülekeztek a megszállott területek elüldözött magyarjai. Asszonyok, leányok, gyermekek jöttek el a hontalanná vált családfőkkel, hogy részt vegyenek a tragikus jelentőségű napon rendezett néma tüntetésen. Őszi hangulatot árasztó eső verte a vagonlakók, menekültek és kiüldözöttek tömegét, és minduntalan hangzott a megjegyzés: »még az ég is velünk gyászol«.”
