„Horgoson a háború előtt több mint tízezer magyar lakott és az egész faluban nyoma sem volt a szerbségnek. A trianoni országhatár tarthatatlansága itt válik csak igazán nyilvánvalóvá. A határ itt éles szögletként ékelődik be a község területébe. Az árok innenső partján levő házak Magyarországhoz tartoznak, a túlsó árokparton álló házak már Jugoszláviához.” (Pesti Hírlap, 1929. április 3.)
Így tudósított a Pesti Hírlap 1929-ben az akkori svéd pénzügyminiszter, dr. Nilf Wahlin szegedi látogatásáról, akit kikísértek a trianoni határra, és aki fejcsóválva hallgatta a magyarázatot, és hitetlenkedve nézett át a határon.
Egyik oldalon és másikon is magyarok, épp csak egy újonnan kirajzolt határvonal választja el őket. Választ el családokat, barátokat, jól megszokott, járt útvonalakat határ metszi ketté.
Mára már nem lelhető fel értelemszerűen olyan horgosi, aki első kézből el tudná mesélni, milyen volt az élet, hogyan hatott rájuk az újonnan rajzolt határvonal, de helyi történészek segítségével kirajzolódik egy kép az akkori Horgosról, a háttérről. A korabeli sajtótermékekből hiteles korabeli korlenyomatot kaphatunk, a leszármazottaktól pedig fennmaradt egy-egy anekdota.
Jelenleg Sors Róbert a horgosi helyi közösség elnöke, aki nem hivatalból adta közre a történetet, hanem a családi történet szájról szájra örökítve került a köztudatba.
– Édesapámék családja, Sorsék, Szalatornyán éltek 1918–1920 körül. Nagyapám, Sors Péter 1904-ben született Szalatornyán, egy nádfedeles kis házikóban. Azon a homokos vidéken jobbára szegény cselédek és napszámosok éltek. Korán munkába álltak a gyerekek is, hogy segítsék a megélhetést. Nagyapám is napszámos volt, a közeli tanyákon dolgozott. Szalatornyáról tudni kell, hogy ott van Nosza, Ludas mellett. A Buki-híd és a Kőrös fontos szereplő ebben a történetben. Az első világháború véget ért! Nem tudta pontosan a tanyasi nép, hogy ez jó vagy rossz? Kétélű volt a dolog mindenki számára, hisz az jó, hogy nem vitték el az embereket katonának. Abból már volt elég keserű tapasztalat, a családból is voltak sokan az l. világháborúban. Nagyapám akkor 15 év körüli suhanc volt, ügyes, tettre kész, szófogadó gyerek.
Egy nap megjelentek az idegen katonák. Nem értették őket, mit beszélnek, és hogyan. Először azt hitték, szerbek, de aztán akadt valaki a városból, aki elmondta, hogy békefenntartó francia katonák. Jöttek többen is. Volt köztük néger is, fehér is... Nézegették a Körös patakot és a hidat. Most is ez a híd a határ Magyarkanizsa község és Szabadka között. Azt is tudni kell, hogy Királyhalom Horgos részeként Csongrád megyéhez tartozott, Szabadka pedig Bácsbodrog megyéhez. Ezek a katonák naponta nézelődtek, méricskéltek, iszogattak, eszegettek. Estére jól berúgtak. A nép nem volt tájékoztatva, hogy mi volt a dolguk ezeknek az embereknek. Azt is mondták, hogy majd földet kapnak a szegények, ígértek mindent. Természetesen ezeket a katonákat vezették az akkori szerb, önként kinevezett vezetők. Szabadkaiak voltak, mert a környéken nem éltek szerbek. A nép nem tudott szerbül. A történet lényege, hogy a gazdáknak segíteni kellett ezt a munkafolyamatot. Ki ennivalóval, ki itallal, ki szekérrel, ki napszámossal járult hozzá. A nagyapám napszámos volt, és beosztott, de lovas kocsit is hajtott. Az egyik éjjel jöttek nagyapám apjáért, mert kocsival menni kell valahová! Mivel a dédtatám sem vetette meg az italt, be volt rúgva, mint ahogy illett abban az időben, ezért a tatám vállalta, hogy majd ő elmegy az apja helyett. Meg is örült ez a szerb fickó. Mentek a gazdához a fiákerért. Nagyapám nagyon büszke volt, hogy ő fiákert hajthat. Igaz, éjjel volt, és félt is egy kicsit. Nem is tudta, hová mennek. Elmentek az egyik házhoz, ahol egy francia főtiszt lakott. Nagyon be volt rúgva ő is, meg a helyettese is. Feltették a szerbek a fiákerre a két tisztet, és melléjük ült egy szerb fegyveres is, aki az útvezető szerepét töltötte be. Mentek a sötét országúton, amerre vezette őket a szerb katona. Végül megérkeztek egy lakott területre, amiről nagyapám úgy mesélte, nem is tudta, hol lehetnek. Úgy tájolódott, hogy Horgos vagy Mórahalom lehet. De nem sokat járt ő arra korábban, így pontosan nem tudta, hol is vannak. Itt elmentek egy házhoz a településen kívül, ahol leszedték a francia katonákat. Bevitték a házba őket. Egy másik kocsival meg hozták a másik két francia mérnököt. Ezzel tatám küldetése véget ért. Azonban amikor megtudták, hogy határok lesznek és el lesznek vágva Magyarországtól, borzasztó pánik fogta el őket. Mindenki menekült volna, nem akart idegen országhoz tartozni. Akkor született meg a legenda, hogy a francia katonákat, akik a Buki hídnál akarták meghúzni a határt, becsapták, és átvitték Horgosra őket. Egy ugyanolyan hidat kerestek, egy kis körössel, s ott lett a határ meghúzva. Nagyon bántotta nagyapámat, hogy részese volt ennek csalásnak, és ezért kezdett el inni a fáma szerint! Addig úgy volt a határ, hogy nagyapámék Szerbiában éltek, az utca másik oldalán az unokatestvérei pedig Magyarországon. Csak, ugye, ez nem volt elválasztva. Ez nem történelmi tény! Nagyapám mesélte édesapámnak, ő pedig nekem. Sajnos már mind elmentek. Kisemberek a nagy történelmi határok mentén – meséli Sors Róbert a családjuk által őrzött és most velünk megosztott történetet.
Az akkoriban egy bolgár kivételével színtiszta magyar település lakói nem csoda, hogy hadakoztak a döntés ellen. A Munkás folyóirat 1922. május 18-ai számában lelhető fel a következő írás:
„Megdöbbentő és elszomorító az a hír, melyet a P. A. egy belgrádi távirata alapján közöl s amelynek bővebb magyarázatát a kezeinkhez jutott bácsmegyei magyar lap adja meg. Befejezték a magyar–jugoszláv határ magállapítását. Az ántánt-bizottság döntött.”
P. N. belgrádi távirata a következőképpen szól:
„A szerb kormánnyal hivatalosan közölték, hogy a magyar–jugoszláv határ megállapításával megbízott nemzetközi bizottság befejezte a trianoni békeszerződés alapján elvégzendő munkáját. A bizottság úgy döntött, hogy Horgos határvárost, vidékével együtt, valamint a Szabadkától északra fekvő néhány falut Jugoszláviának ítélte oda. A végleges döntés előtt a bizottság elnöke fölszólította a bizottságba beosztott jugoszláv és magyar delegátusokat, hogy igyekezzenek megállapodásra jutni egymással. A magyar delegátusok kijelentették, hogy elvi okoknál fogva nem járulhatnak hozzá ehhez a javaslathoz. Az ántánt-bizottság ezután a saját megállapítása szerint meghozta döntését.”
A bácsmegyei lap pedig a következő tudósítást hozta:
„Az SHS–magyar határmegállapító-bizottság munkája voltaképpen alig vezetett valamelyes eredményre, mert a határmegállapító-bizottság általában ragaszkodott a trianoni békeszerződésben megállapított vonalhoz és ettől csak egészen csekély eltéréseket engedett.
A végleges megoldással sem SHS, sem pedig magyar részről nincsenek megelégedve, mert hiszen a trianoni határ sok helyen teljesen ellenkezik a geográfiai helyzet által diktált célszerűséggel és a határigazításnak éppen az lett volna a célja, hogy ezeket a hibákat korrigálja. Állítólag azonban éppen a magyar delegátusok álláspontja, amely szerint nem ismerik el a trianoni szerződés érvényességét és így nem akartak tárgyalni annak megváltoztatásáról sem, a határon nem lehetett lényegesebb változtatást eszközölni.
Így esett el – e hírek szerint Magyarország Horgostól is, amelynek átengedéséről az SHS delegáció hajlandó lett volna tárgyalni, ha ennek ellenében Subotica városa visszakapta volna földjeit. Miután azonban ilyen értelemben nem sikerült megegyezést létrehozni, a suboticai határkiigazítás csak egészen jelentéktelen változtatásokra szorítkozik. A kiigazítás azonban a város javára történt, amennyiben Subotica a Magyarországhoz csatolt földjei közül mintegy kétezer holdat kitevő területet kap vissza, főképpen erdőket és legelőket, amelyeknek ma igen nagy az értékük.” (Szegedi Napló, 1922. május 7.)
A mai napig értetlenül állunk a döntés előtt, kutakodhatunk, kereshetjük a miérteket, de találunk-e észszerű magyarázatot a történtekre?
A horgosi Bata János a következőket meséli:
– Horgos az egyetlen település, amelyet Csongrád megyétől a Szerb–Horvát–Szlovén királysághoz csatoltak. Az összes többit Bács-Bodrog és Torontál vármegyéktől szakították el. Nagyon régóta izgat ez a talány, de megnyugtató választ, nem mintha ebben a kérdésben lehetne megnyugtató választ találni, nem leltem sehol sem. A népi legendárium két változatával találkoztam. Az egyik szerint egy kis csatornát, amely Horgos fölött húzódott, hazudtak a délszlávok a térképrajzolónak határfolyóként. A másik: a horgosi gazdák közül néhányan jelentős adótartozást halmoztak föl a Magyar Állammal szemben, ezért aztán minden követ (vagyis határt) megmozgattak, hogy az adójukat ne kelljen megfizetni, még azt is bevállalták, hogy inkább egy másik országhoz tartozzanak.
Időnként még ma is hitetlenkedve és értetlenkedve olvassa egy-egy szegedi ügyintéző, olykor még végig is mérve ügyfelét, ha az lakhelye címéül a Kárász utcát adja meg. Ilyenkor, ha az ügyintézőt arra érdemesültnek tekinti az ügyfél, magyarázatba kezd, hogy az egyetlen település, amelyet Csongrád vármegyétől Trianononban… És ha értő fülekre és érdeklődő tekintetre lel, az ügyfél még azt is hozzáteszi: a szegedi és a horgosi Kárász utca névadója ugyanaz a Kárász család, amelynek palotája Szeged sétálóutcájának elején, kastélya pedig Horgoson volt, vagy inkább: van – meséli Bata János.
A Belgrádban megjelenő Dnevnik a jugoszláv–magyar határmegállapításról a következőket közli: ,,A Magyarországgal való határmegállapításra kiküldött delegátusaink visszatértek Szegedre, hogy folytassák a megbeszéléseket a kormánytól legutóbb kapott instrukciók alapján.
Amint értesülünk, a határokat szigorúan a trianoni békeszerződés rendelkezései szerint fogják meghúzni. Horgosnál és a szabadkai határban az eddigi demarkációs vonalat megváltoztatták és a végleges határvonalat így állapították meg: Horgos közelében 32 négyzetkilométer területet kell kiüríteni, mégpedig 20 kilométer hosszúságban és 6,8 kilométer szélességben. Ez a kiürítendő terület Szeged város birtoka és ez volt Horgos lakosságának fő élelmezési forrása. Ez a terület idáig zárlat alatt volt és 7500 holdat tett ki. Ennek a kiürítésével Horgos község 4800 lakost és 816 házat veszít, amelynek tulajdonosai majdnem mind magyarok. Szabadka város 32 ezer hold birtokából csak 7 ezer holdat kapott meg. A kelebiai vasútállomás és községháza a magyaroknak jutott.”
Folytatjuk
