Hogy mennyire nem tudtak belenyugodni a döntésbe, bizonyítja az Egyetértés, 1922. április 21-ei számában megjelent írás, az Egy magyar falu segélykiáltása címmel.
„A történelmi órákban lebilincselve van ma Horgos 12 ezer magyarja. Puskatussal űzte el a megszálló hatalmas ereje a nemzetközi határrendező bizottság elől Horgos magyarságát, mert egyedüli kívánságunk az, hogy magyarok akarunk lenni. Szeged népe kérünk benneteket, hogy menjetek a nemzetközi határrendező bizottság elé és mondjátok ki, hogy Horgosnak 12 ezer lakosa közül 11 ezer kilencszázkilencvenkilenc magyar, hazájáért hal, mert össze van forrva vele és azt is mondják meg, hogy Horgos népe nem kérhet, nem kívánhat semmit, mert puskatussal űzik el őket. Jöjjenek ide, hallgassák meg Horgos népét. Rendeljenek népszavazást, hogy megmondhassuk, hogy magyarok vagyunk. Ti még segíthettek, mentsetek meg, ne hagyjatok elpusztulni. Három éljent kiált dicső Magyarországnak és Szeged, népének Horgos község lakossága.”
A horgosi történészek közül Vass Zoltán is foglalkozott a témával, boncolgatva néhány igencsak fontos stratégiai kérdést is, melyről a következőket meséli el nekünk:
– A 100 évvel ezelőtt megkötött trianoni békeszerződés nagyban befolyásolta a magyarság sorsát. Az akkor meghúzott határok gyökeresen felforgatták a Kárpát-medence magyar és nem magyar lakóinak is az életét. Még elsős egyetemista koromban kezdett el foglalkoztatni a kérdés, hogyan zajlott ez saját szülőfalumban. Mik indokolták, hogy pont mi lettünk, a mi településünk lett a határ? Hogyan zajlott, mi befolyásolta az eseménysort? Tudjuk a történelemből, hogy az okok legtöbbször sokkal összetettebbek, mint azt elsőre gondolnánk. A múlt megismerését nagyon megnehezíti, hogy nem maradtak a köztudatban ebből az időszakból történetek. A vesztes világháború után szomszédaink annyit igyekeztek Magyarországból kiszakítani, amennyit csak tudtak, így volt ez Dél-Magyarországon is. Horgos 200 kilométerre fekszik Belgrádtól és Budapesttől egyaránt. Szinte 200 kilométer választotta el a magyar határtól 1918 előtt. A világháború végére káoszba süllyedt Magyarország 1918 őszére teljesen védekezés- képtelenné vált. A szerb csapatok puskalövés nélkül tudtak a legtöbb településre bevonulni. 1918-ban Horgost is megpróbálták bevenni, de ekkor elálltak a tervtől. Milyen céllal szállták meg Horgost, amikor 1918-ban alig volt délszláv lakosa? A wilsoni elvek itt nem érvényesültek. És mi a helyzet Szegeddel? Szeged már vonzó cél lehet, azért már érdemes lehet érte küzdeni. 1918 novemberében meg is történik Újszegedre a bevonulás. Újszeged környékén több szerb település is található, és Újszegeddel a híd forgalmának ellenőrzésével már meg is van Szeged keleti kapuja. Délről Horgos és a Szeged szélén lévő tanyák, valamint a horgosi tanyavilág elfoglalásával és Röszke elfoglalásának kísérletével a déli kapu is részben ki lett volna pipálva. A forrásokból tudjuk, hogy Halasig szerettek volna vonulni, ezzel a várost nyugati irányból is teljesen lezárni. Nincsenek kétségek afelől, hogy ha Szegedre nem vonulnak be a franciák, akkor az egész város szerb kézre kerül. Horgos a játszmában, véleményem szerint, mellékszereplő. Azon felül, hogy a szerbek kihasználták a kínálkozó lehetőséget a megszállásra, a stratégiai indok, hogy ezzel gyengítsék a fontosabb és kívánatosabb prédát: Szegedet. Később, amikor bizonyossá válik, hogy Szegedet nem lesz lehetőségük elfoglalni, Horgos lesz az alku tárgya, amit bármikor bevethetnek. Először azért cserébe, hogy Újszeged és környéke szerb kézen maradhasson. Később a Muravidék, de sokkal inkább a Szabadka feletti területi csere opciójaként. Végül egyik sem valósul meg, és Horgos marad az új jugoszláv állam része, ezzel az évszázadok alatt kialakult gazdasági és kulturális kapcsolatokat elvágták. Sok korábbi lakója távozik vagy távozásra kényszerítik, mások az impériumváltás zűrzavaros idején az életükkel fizettek. Ezek helyébe az új állam szerbeket telepít, és ezzel a településen részben új időszámítás kezdődött. 1920. január 21-én Az Est tudósítja Horgos már nem magyar területen fekszik címmel ír erről. Ezt annak apropóján teszi, hogy Apponyi hazatért Budapestre, és a tárgyalódelegáció számára ismertek a béketervezet által előkészített leendő határok. 1920. június 4-én aláírják a trianoni békeszerződést. Horgos az SZHSZ királyságba kerül, immár hivatalosan is.
Feltételezhetjük azt is, hogy a horgosiaknak nagy gondot jelent, hogy elvágták őket Szegedtől. Megkezdődnek a tárgyalások az áru szállításáról, amely tárgyalásokat siker koronáz. A helyi magyarokat ért atrocitásokról rendre érkeznek a hírek. Köztük a legtragikusabb, Szécsi Ferencnek és családjának a kiirtása. A módos gazdát a feleségét és 25 éves lányát brutálisan megölték, a tanyát kirabolták. Egy szerb katona ellen indult eljárás az ügyben. Napirenden a botozás, bebörtönzések. A közbiztonság gyenge, egyik példája a Weber borkereskedőt ért gyilkossági kísérlet. Bár rálőttek, de szerencséjére túlélte… – meséli kutatásai alapján Vass Zoltán.
Érdekes azonban, hogy miket produkált az élet, átszőve a puskaporos, elkeseredett hangulattal. Azért akad egy-két, a mai korban is helyét megálló történet, de olyan is, ami kimondottan arra a korra volt jellemző. Ezeket a korabeli sajtótermékekből lehet megtudni.
Például azt, hogy kétévi börtönre ítélték Szegeden Márton Józsefet egy szerb vámőr meggyilkolásáért, ahogy azt az Est 1925. február 8-ai számában olvashatjuk.
„Disznó magyarok! – Lakodalmi tragédia a trianoni határon kétszáz lépéssel túl és innen
Az elmúlt november első napjaiban. Lakodalom volt a Szeged alatt elvonuló trianoni határtól mintegy kétszáz lépésnyire, Szécsi Ferencné tanyáján. A lakodalomra meghívta az asszony testvéreit is, akik 200 lépéssel tovább, Horgoson, Jugoszláviában laktak. A két testvér, Martonosi József és Martonosi János engedély nélkül átszöktek a határon Magyarországra, hiszen csak kétszáz lépésről volt szó és lakodalom volt nővérüknél. Az átszökés egész simán sikerült s másnap délutánig, ameddig a lakodalom tartott, ott tartózkodtak a tanyán. Másnap délután azután öt-hat óra tájban a szürkületben Martonosiék vissza akartak szökni Horgosra. Simán át is jutottak a trianoni határon s már mindössze 60-70 lépés választotta el őket a horgosi házuktól, amikor a sötétben hirtelen egy szerb vámőr ugrott a két testvér elé.
A vámőr igazolványt kért Martonosiéktól, majd amikor a testvérek elmondották, hogy csak nővérükhöz mentek át a lakodalomra, a vámőr felszólította őket, hogy kísérjék őt a községházára.
Disznó magyarok! – mondta nékik, majd amikor a Martonosi fiúk vonakodtak őt így tovább követni, hirtelen ütésre emelte a puskáját. A felindult Martonosi József erre elkapta a puskát, visszafelé fordította és úgy fejbe ütötte a vámőrt, hogy az azonnal eszméletlenül összeesett, a puska pedig kettétörött.
A gyilkosság után vissza szökött nővérének tanyájába, majd hetek múlva önként jelentkezett a szegedi rendőrségen. Martonosit azonnal letartóztatták s mivel nincs kölcsönösségi szerződés Jugoszlávia és Magyarország között, nem adták ki a szerbeknek, hanem a szegedi törvényszék előtt folytatták le ellene az eljárást.” Több sajtóorgánum is foglalkozik az üggyel, úgy tűnik az egyik legnagyobb érdeklődésre számot tartó hír volt ez a hétköznapi emberek életéből. Még olyan címmel is előfordul, hogy Akik Trianon miatt keveredtek gyilkosságba. Hatásvadász címekből nyilván akkor sem volt hiány.
A gazdaságra is rányomta a bélyegét a helyzet, így a paprikatermesztésre is. A következő okfejtés is, mely a gazdaságra vonatkozik 1930-ból való:
„A szegedi paprika harca a hamisítások, a spanyol paprika és a jugoszláviai »szegedi paprika« ellen. Legutóbb azonban feltűnt egy új versenytárs: a két utódállam, Jugoszlávia és Románia. Ezek az államok, különösen Jugoszlávia, kihasználják azt a tényt, hogy a trianoni szerződéssel olyan területek is kerültek hatalmukba, amelyek közvetlenül Szeged alatt feküsznek és amelyek régebben szorosan hozzátartoztak a szegedi paprikatermelő határhoz. A néhány kilométerre lévő Horgoson mindig nagy mennyiségben termeltek paprikát – Szegeden dolgoztatták fel –, de ma már nagy mennyiségben foglalkozik paprikatermeléssel Martonos, Gyála, Kanizsa, Kikinda, sőt Újvidék lakossága is. Jugoszlávia annyira felismerte a paprikatermelés jelentőségét, hogy teljesen magyar mintára igyekszik megszervezni a paprika megvizsgálását és minősítését.
Horgoson például kémiai laboratóriumot állítottak fel, amelynek hatása a kivitelt elősegíteni és az őrlési technikát a szegedi nívóra kifejleszteni. Ma már hat őrlőmalom dolgozik Horgoson, amelyek az elmúlt szezonban több mint 600.000 kiló paprikát dolgoztak fel. Ma még az a helyzet, hogy egyrészt a termelés mennyisége, másrészt a most fejlődő kikészítés miatt Jugoszlávia egyelőre alig dolgozik külföldre, de a közeljövőben komolyan kell számolni a világpiacon ezzel is. Emellett pedig a szegedi paprika elvesztette egy nagy értékesítési területét, a Bácskát, Bánátot, ahol a régi magyar lakosság óriási mennyiségű paprikát fogyaszt. Egyelőre Jugoszláviában is nehézségek vannak, mert többször előfordult, hogy kukoricaliszttel, szacharinnal és anilin- festékkel próbálták hamisítani az édespaprikát. Ezzel az egyre fokozódó termeléssel ma már éppen úgy számolni kell, mint a spanyol paprika óriási mennyiségeivel.”
De nem volt hiány szerelmi történetekből se, amelyek borzolták a kedélyeket. Rögtön itt egy, mely gyilkosságba torkollott, melyről a Pécsi Lapok, 1924. április 10-i számában olvashatunk:
„A demarkációs vonal mellett levő Horgos községben kedden meggyilkolták Tarcsai Mihályné vendéglősnét. Tarcsainénak a főtéren van vendéglője, amelynek gyakori látogatója volt Szalay Károly horgosi földmíves, aki az asszonynak udvarolt. Szalay felesége ezt megtudta és több ízben kérte urát, hogy ne járjon olyan sűrűn a korcsmába. Kérései azonban eredménytelenek maradtak. Szalayné erre elhatározta, hogy elpusztítja vetélytársát. Tegnap egy konyhakést vett magához, kiment a piacra, ahol felelősségre vonta Tarcsainét. Szóváltásba keveredtek, aminek dulakodás lett a vége, útközben Szalayné hirtelen előrántotta a konyhakést és hátba szúrta Tarcsainét, aki nyomban meghalt. A gyilkost a rendőrség letartóztatta.”
A képeket Dobó Desančić Milica és Vass Zoltán gyűjtötték össze