Július első hétvégéjén tartották meg az első autókrossz versenyt a Rančevo tanyán újonnan kialakított pályán. A versenyt szerénytelenül „Zombor város nagydíjáért”-nak keresztelték el. Ugyanakkor két fiákeres, fogatos rendezvényt is tartottak a városban.
A négykerekűek régóta jellemzők Zomborra. A gépkocsik ugyan nem annyira, de a fogatosok annál inkább. Elsőként talán a vízhordókat kell említenünk. A vidéken megfordulók szerint a zombori kutak vize szinte ihatatlan volt, amikor már vegyileg is elemezték, mindössze két gémeskút vize nem volt kifogásolható. Ekkor a városi hatóság egy artézi kút fúrása mellett döntött. A lakosság akkora lelkesedéssel fogadta az artézi vizet, hogy a hatóság gyors egymásutánban még 30 kutat fúratott. Ezzel egy új iparágat hozott létre, a fogatos vízhordókét. Az új mesterség művelőit szigorú szabályok alá fogta a város. Mindössze 25 fuvaros foglalkozhatott vele, akiknek mindennap a város összes utcáját be kellett járni. A szekereken 500–700 literes hordókban szállították a vizet, a piros színűben az ivóvizet, a kékben a mosásra szolgálót. Csak meghatározott rendben tölthették föl a rakományt, ezen belül elsőbbség illette meg az artézi kúthoz kannákkal, vödrökkel érkezőket. A rendszámmal ellátott vízhordó fogatok az artézi kút kapacitásától függően tíz perc, fél óra alatt töltötték föl a rakományt. A lakosságnak egy 10–12 literes vödör megtöltéséért az első világháború kitörése előtt 2 fillért kellett fizetniük, a mosóvízből ugyanennyi mennyiség 1,5 fillérbe jött. A vízhordókat általában gyerekek várták edényekkel a házak előtt, de szokás volt a heti fizetés is, a vízhordó naponta megtöltötte az edényeket, majd a hétvégén az utcára kikészített pénzt felvette. Ennyit a korabeli erkölcsi viszonyokról.
A VASÚT HOZTA A FIÁKEREKET
A vasúthálózat a XIX. század utolsó harmadában érte el az akkori vármegyeközpontot, ami óriási változást hozott a város életében. A hálózat révén olyan helyek is elérhetővé váltak a helyi polgárság számára, amelyekről korábban álmodni se mertek, és Zomborba is eljutottak olyanok, akik addig nem vállalkoztak ilyen kalandra. Csakhogy a vasútállomást mintegy két kilométerre építették a városközponttól, így a poggyásszal érkező vendég pofára esett volna a leszálláskor, ha a zomboriak nem lettek volna élelmesek.
A várost addig is a környező falvak látták el, a parasztok fogatos kocsikkal hordták a városba a termést. A fárasztó út után a vendégházak mellett létesített kocsiszínekben, kártyabarlangokban vagy éppen kuplerájokban pihentek meg – erről érzékletes beszámolót írt regényeiben a doroszlói születésű Hász Róbert (Fábián Marcel pandúrdetektív tizenhárom napja; Fábián Marcell és a táncoló halál).
Igen ám, de az árut a háztartásokba is el kellett juttatni. Erre találták ki a konflist és a fiákert, ezek a járművek főként személyszállításra szolgáltak, de néhány zsák krumplit vagy kosár káposztát, összekötözött lábú baromfipárt is föl lehetett rájuk pakolni. Kezdetben a zsidók tartották a városban ezt a közlekedési szolgáltatást, majd a szegény sorsú bunyevácok és szerbek vették át tőlük az üzletet, a századforduló előtt már látványos sorokban álltak a kocsik a fiákerállomásokon.
A járműveket és vezetőiket 1884-től ugyanúgy vizsgáztatták, mint manapság az autókat és a sofőröket. Hivatalosan csupán15 fiáker szolgálhatott a városban, a kezdetben zárt, beüvegezett ablakú járműveket két lónak kellett vontatnia, tehát konflis nem állhatott hivatalos szolgálatban. Feltétel volt a járművek tisztasága. A kocsisoknak vizsgát kellett tenni kocsihajtásból, helyismeretből, és a szolgálat alatt józannak kellett lenniük! Alkalmazhattak inast, de az nem vezethette a fiákert. Az állomásokon érkezési sorrendben vehettek fel utasokat, viszont az utazni vágyók kiválaszthatták, hogy melyik járműbe szállnak be. Tizennyolc évre rá a városi hatalom engedélyezte az egyfogatosakat is, ezekből 35 róhatta a város utcáit, még kétfogatosból tíz. Kötelezővé tették a járművek esti kivilágítását. A kocsisok kizárólag zombori lakosok lehettek, és egy gazda legfeljebb két fiákert tarthatott. A szolgáltatás reggel hattól este kilenc óráig volt hozzáférhető. Az évek során egyre több fiáker működését engedélyezte a hatalom, végül 1929-ben feloldotta a létszámkorlátozást, de kötelezővé tette a fiákeresek négyévenkénti egészségügyi ellenőrzését.
A XX. század harmincas éveiben, majd a második világháborút követően hetven fiákeres is dolgozott a városban. Egységes díjszabás szerint fuvaroztak például a vasútállomásra, a malomhoz, a laktanyához, a csatornapartra, a temetőkhöz, a városon kívüli fuvar díjáról a kocsissal kellett megállapodni. A harmincas években a járművek gumikereket kaptak, így a korabeli útviszonyok mellett is kényelmesen lehetett utazni a jó rugózatú, rugós üléses kocsikon.
A fiákeresek egyesülete gondoskodott a város négy fő állomásának tisztaságáról. Szolgáltatásaikat szinte mindenki igénybe vette, kofa, úri dáma, hivatalnok, nyomozótiszt, de még nagymellényű birtokos is, aki egy kocsival a kalapját, a másikkal a sétabotját, a harmadikkal pedig magát vitette.
A tömegközlekedést szolgáló fogatok mellett szinte minden tehetősebb famíliának volt fiákerje, nem egynek saját kocsisa is, miként a megyei és a városi elöljáróság is saját fiákerparkkal rendelkezett. A flancosabb lakodalmak elképzelhetetlenek voltak fiákerek nélkül, ilyenkor a feldíszített négykerekűek elé négy lovat is fogtak.
A fiákerek a múlt század végén tűntek el a város utcáiról, egyetlen maradt városi szolgálatban a turisták kedvéért. Az emlékezetbe költözött járművekről két románc is született, Velimir Velja Subotić költő, színész, dramaturg Fijakerist című nótája, és a legendás Zvonko Bogdan Fijaker stari című dala.A város egyetlen fiákerest megtartott a turisták szükségleteire. A kocsis személyenként 200 dinárért körbeviszi a vendéget a városmagot körbefogó körutakon, 300-ért három kilométeren belül kocsikáztat, egy órára pedig 1500 dinárért lehet kibérelni a városi fiákert.
NEM MINDEN FIÁKER, AMI ANNAK LÁTSZIK
Fentebb már igyekeztünk tisztázni a fiáker és a konflis különbségét, de ezek a járművek – zömmel helyben készítették őket, miként a lószerszámot is – apróbb változtatáson estek át. Legszembetűnőbb az utastér fölé emelhető, redőnyös tető eltűnése a kocsikról. Lévén a térség mezőgazdasági terület, sok, a fiákerhez hasonló járművet használtak, ez volt a homokfutó (nem azonos a ma ismert offroad buggyval), a bricska meg a cséza, aminek luxusváltozata a hintó cséza.
Egy érdekesség: a Megyeháza, a mai önkormányzat bejáratán belül évek óta állt kiállítva egy szépen megőrzött homokfutó. A turisták nyomban fiákernek gondolták, pedig annak csupán a pusztai változatát látták.
Úgy vélhetjük, a zombori fiákerek végleg a feledésbe költöztek, ám mégsem: az aratóünnepségekre olyan fényes fogatok kerülnek elő a családi gyűjteményekből, hogy csak ámuldozhatunk rajta.
