Sehogyan sem tudok kibékülni a surranóval. No, nem a cipőféleségre gondolok, hanem az elektromos kerékpárra akasztottam ezt a nevet. Mert alattomos-csendesen terem az ember mellett, ha éppen le nem tarolja az óvatlan gyalogost. Nem nyikorog, nem nyöszörög, nem kattog, hanem a lábfájós idősek mellett surrannak már vele életerős fiatalok is, ahelyett, hogy biciklire pattannának egészségük és kondíciójuk megtartása végett. Ahogyan teszik ezt naponta egymilliárdan a világon.
Miként az embereknek, úgy a kerékpároknak is van karakterük. Két egyforma nincs is belőlük a földkerekségen, esetleg csak addig, amíg kijönnek az üzletből. Más a színük, eltérő a lámpájuk, másként csöng a csöngőjük, különbözik a záruk; egyik hivalkodóan díszes, drága, sokváltós, a másik olyan parlagi, kontrafékes, kopott; némelyik ápolt, portalan, mintha nyakkendős lenne, a másik recsegős, csörgős, sebhelyes… A lényeg mégis közös bennük: mindegyikük bicikli. Fontosak a gazdájuknak, ha sokuk nem is maradéktalanul megbecsült.
Mostanság a szülők és nagyszülők kétfajta hasznos tudással biztosan korán igyekeznek fölvértezni a csemetéjüket: az egyik a kerékpározás, a másik az úszás. Így hát a gyerek ifjúkorára három-négy bringát elnyű, de legalább kinő. Hajdanán, úgy ötven-hatvan éve, talán még nem is létezett gyerekkerékpár. Vagy csak falura nem jutott el. Akkoriban nem futott papa-mama a kis óvodás vagy kisiskolás után az egyensúlyt tartani, ehelyett nagybiciklivel „önképzésre” voltak utalva a kerekezni vágyók. Már aki hozzájutott a családban vagy a szomszédgyerektől. Rosszabb esetben férfibiciklire kényszerült a tanuló, így „kificamított” testtel, a váz alatt tekerve, le-föl libikókázva kellett begyűjteni a tapasztalatokat. A legkeményebb leckét az adta, amikor a túloldalra dőlt a bicikli. Ilyenkor véres térdek, könyökök és kék-zöld foltok jelezték, hogy a bicikli még nem engedelmeskedik irányítójának. Ha meg a fék ellenkezett, s fa vagy fal állította meg a kezdő utast a partoldalban, a kerékbe „varázsolt” nyolcasért otthon sem számíthatott kíméletre. Abban a tekintetben is nagyot változott a világ, hogy ma már inkább a szülők vagy nagyszülők emlékeznek vissza évek múltán utódaik biciklis oktatására, mintsem a gyerekek, merthogy kalandok helyett „simává” lett a tanulás.
A szegénység megbecsülést adományozott a biciklinek olyan korban, amikor alighanem autót sem láttunk gyakrabban, mint vonatot. Apám kenyérkereső járműve – azzal járt munkába – megközelíthetetlen volt a gyerekek számára. A legrégebbi emlékem „őszinte ember” koromból fűződik hozzá: paptemetésre utaztunk vele a városba, én elöl a kormány mögötti gyerekülésben. Nem tudom már, hogy a szomorú, de látványos szertartás vagy a biciklizés lett-e maradandóbb emlék számomra.
Sok évet kellett várnom arra, hogy ugyanezt a kékszínű, oroszos keménységű-tartású (merthogy állítólag onnan származott) biciklit kapjam meg a gimnáziumba történő utazásaimra. Egyaránt bírta az esőt és a téli havat, a dinamó forgatását, csak éppen az új tulajdonos mindezt nem mindig viselte szívesen. Kitartó jármű volt, nem is lehetett megvetendő tisztes korában sem, ha már érettségi idején ellopták. Sajnáltam, de hát megtette kötelességét.
A múltidézés rendszerint jókora kockázattal jár: vagy nosztalgiába fordul, vagy összehasonlításra késztet, s ilyenkor fölvetődik a szegénység egykori és mostani tartalma – panaszokkal és viszonyításokkal vagy nélkülük. Mindenesetre mostanság aprópénzért hozzá lehet jutni a hajdani minőséget idéző bringához, félhavi átlagbérért pedig modernnek mondható jármű vásárolható. Tény tehát, hogy a bringának másfél évszázad múltán is van élettere és jövője: faluhelyen és kisvárosban leginkább szükségletből és örökölt szokásokból, nagyvárosban a divat határát súroló vagy meggyőződéses környezetvédelmi elkötelezettségből. Nyugaton – és már errefelé is mindinkább – hódít az egészséges életmód, hiszen egy jó karikázás a természetben mégiscsak élvezetesebb, mint szobabiciklizni. Nem nagyon régen úgy adódott, hogy a százezres lakosú Fürth és a félmilliós Nürnberg között bicikliztem a széles, autósoknak is megfelelő (de számukra tiltott) kerékpárúton, figyelve a forgalmat. Akadt ugyan, aki elektromos rollerrel közlekedett, mások görkorcsolyáztak vagy futottak, a meghatározó tömeget azonban kerékpárosok alkották, úgy gondolván, nyolc kilométerért fölösleges begyújtani az autót.
És igazuk van. Bár amikor itthon biciklire ülök, hogy a várost vegyem célba, az unalmasnak hitt határ olyannyira kitágul az ember körül, hogy fölgyorsul az idő, ami éltes korban már nem örömteli érzés.
Pompeius azt mondta, hajózni muszáj, élni nem. Én meg azt mondanám: biciklizni nem muszáj, de kell az élethez.
