Ada község önkormányzata idén Pro Urbe díjjal tüntette ki Virág Imre zeneszerzőt és zenészt, a Baraparty zenekar egyik alapítóját és vezetőjét, az adai Vadvirág Hagyományápoló Kör és a Musica Humana kamarakórus tagját, illetve az Ada Fest egyik fő szervezőjét. A díj indoklása szerint Virág Imre sokoldalú művész, aki dalaiban eredményesen ötvözi a különböző zenei irányzatokat, a bluest, a rockot és a népzenei elemeket. Mindenki azonosulhat a dalszövegeivel, amelyekben a szerelem, az intimitás, a siker, a csalódás és különféle társadalmi kérdések sora jelenik meg, mindemellett foglalkozik fiatal zenei tehetségek képzésével is, amivel hozzájárul az Ada községbeli és a vajdasági zenészek táborának növekedéséhez. Virág Imrével az elismerés kapcsán beszélgettünk.
Hogyan emlékszel vissza a gyermekkorodra, milyen élmények határozták azt meg?
– A nagyszüleim mindkét oldalról földművescsaládból származtak, az egyik nagyapám az első világháborúban a Monarchia katonájaként szolgált, a másik pedig a második világháborúban a szerb katonaságnál volt besorozva, úgyhogy megélték és túlélték azokat a dolgokat, amelyek a huszadik században szinte mindenkinek az életét meghatározták. Az egyik nagyapámat egyébként nagyon érdekelte a zene is, bár leginkább táncolni szeretett. Az édesapámnak is nagyon jó hallása volt, emlékszem, amikor a nővéremnek vettünk egy zongorát, akkor ő is odaült hozzá, és elkezdett tanulni játszani rajta. Olyankor egészen megváltozott, teljesen átadta magát a zenének. A gyermekkoromra egyébként, mint mindenki, én is nosztalgiával tekintek vissza. Nyugodt, kiszámítható világban éltünk akkoriban, a szüleim sokat dolgoztak ugyan, ám volt értelme a munkájuknak, hiszen akkoriban az volt a jellemző, hogy ha az ember sokat dolgozott, akkor annak előbb-utóbb valamiféle gyarapodás lett az eredménye. Engem is arra neveltek, hogy az ember becsületes munkával is előre tud jutni, ami ma már talán kissé megmosolyogtatónak tűnik, akkor azonban teljesen természetes dolognak számított. Az érdeklődési köröm eléggé tág volt, az iskolában sokféle szakkörre jelentkeztem, emellett zeneiskolába és énekkarra is jártam, amiket kivétel nélkül nagyon élveztem. Szerettem volna sok mindent csinálni egyszerre, ugyanis nem volt határozott elképzelésem arra vonatkozóan, hogy mi az, amivel felnőtt koromban foglalkozni kívánok.
A zenei élmények tekintetében melyek azok, amelyek meghatározóak voltak számodra?
– Azt hiszem, mindenekelőtt az, hogy zeneiskolába jártam. Én választottam a hegedűt, amit később nem bántam ugyan meg, csupán rájöttem arra, hogy nem vagyok eléggé szorgalmas hozzá. Most látom a kisebbik lányomon, aki szintén hegedült, ráadásul nagyon szorgalmas is volt, hogy milyen egy igazán jó hegedűs. Ennek ellenére végül ő sem folytatja, ami nekem eleinte egy kicsit talán fájt is, mert úgy éreztem, hogy benne sokkal több van ilyen téren, mint bennem volt, ám rá kellett jönnöm, hogy ez az ő döntése, nekem pedig tiszteletben kell tartom. A klasszikus zene nem érdekelt különösebben, ami viszont nagyon is érdekelt, és ezért még hosszú időn át vissza-visszatértem hozzá, az a vonószenekar volt, ugyanis ott egy elképesztően jó társaság alakult ki, amellyel szinte az egész országot bejártuk. Ami a későbbi élményeket illeti, fontos pillanat volt, amikor megnéztem az Egy nehéz nap éjszakája című Beatles-filmet, ez valamikor az 1970-es évek végén lehetett, amikor már a tévében adták, és a film alapján elképzelhetetlenül jónak tűnt számomra mindaz, amit ők csináltak. Aztán elkezdtem hallgatni a zenéjüket is, majd valamivel később áttértem a keményebb műfajokra, az AC/DC-re, a Deep Purple-re, a Led Zeppelinre és a hasonló bandák zenéjére, mert az ember tizenöt-tizenhat évesen igényli, hogy olyan zenéket hallgasson, amelyek igazán ütőseknek számítanak. Később voltak olyan haverjaim, akik óriási lemezgyűjteménnyel rendelkeztek, így különböző stílusokban ugyan, ám jobbnál jobb zenét ajánlottak nekem. Valószínűleg ez az oka annak, hogy mind a mai napig nagyon sokféle zenét szeretek, és többféle stílusban is otthonosan mozgok.
Az első saját próbálkozásaid hogyan élnek benned?
– Arra emlékszem, hogy előbb verseket írtam, és csak később kezdtem el zenélni. A verseimmel annak idején a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén is sikeresen szerepeltem, egyik évben díjazott is lettem, úgyhogy gyakorlatilag a versek irányából jutottam el a zenélésig. Az volt az elképzelésem, hogy majd írok dalszövegeket, amelyeket azután megzenésítek és elő is adok.
Ez tulajdonképpen így is történt. Az persze már más kérdés, hogy ez természetesen nem mindig így működik. Az ember nem tud mindig előre megírt dalszövegekkel dolgozni, hanem gyakran előfordul, hogy van egy zene, és az indít el benne valamiféle dalszövegkezdeményeket. Az első együttesünk a Hívatlan Vendégek volt, amellyel nem volt túl sok fellépésünk, inkább otthon zenélgettünk Illés Ferenc barátommal, akivel írtunk saját dalokat is, és arról ábrándoztunk, milyen jó lesz majd, ha azokkal újra meg újra közönség elé léphetünk. Sokáig ketten voltunk, később azonban rájöttünk, hogy mi ketten nem vagyunk elegek, hiszen bár rengeteg ötletünk volt, nem voltunk elég jó zenészek ahhoz, hogy azokat meg is valósítsuk. Aztán érkeztek az együttesbe olyan tagok, akik igazán jó zenészek voltak, és akik nagyon sokat segítettek abban, hogy magasabb szintre emeljük a tevékenységünket. Attól kezdve elkezdtünk valami olyasmit játszani, amit leginkább talán country-bluesként lehetne meghatározni. Ez abban az időben egyébként is nagyon divatos volt, az ilyen típusú zenét szinte mindenütt keresték, minket is számos fesztiválra meghívtak, csaknem minden hétvégén voltak fellépéseink. Aztán ’93-ban Adán is elindult az Ada Fest, amelyen eleinte éppen ennek a stílusnak a képviselői léptek fel. Úgyhogy sorra jöttek a fellépések, mi meg időközben megtanultunk zenélni is.
Ma hogyan látod, ott, a kezdetekkor mennyire bízhattatok abban, hogy ebből az egészből egy huszonöt éves vagy akár még hosszabb történet is kerekedhet majd?
– Mi mindig komolyan gondoltuk azt, amit éppen csináltunk. Amikor valamit elkezdtünk, akkor biztosak voltunk benne, hogy az sokáig fog tartani. Ez természetesen a Baraparty együttes esetében sem történt másként, ugyanis ezzel is hosszú távra terveztünk, talán nem huszonöt évre, ám tíz-tizenötre mindenképpen. Persze, előfordult, hogy egyik-másik felállás csak rövid ideig működött, sőt többször volt példa arra is, hogy leálltunk, és úgy tűnt, hogy már nem fogjuk tovább csinálni, azután azonban szerencsére mindig sikerült megújulnunk és új lendületet kapnunk.
Az elmúlt két és fél évtizednek mik voltak azok a kiemelkedő jelentőségű momentumai, amelyek a leginkább meghatározták az együttes fejlődési ívének alakulását?
– Ha megvizsgáljuk az együttes történetét, akkor abban viszonylag jól behatárolható korszakokat figyelhetünk meg. Az első évek arról szóltak, hogy minden évben részt vettünk az Énekelt Versek Zentai Fesztiválján, ahol több ízben díjazottak is voltunk. Akkoriban úgy képzeltük el, hogy maradunk az akusztikus zenénél, és abból építkezünk majd, többszólamú énekkel, illetve több akusztikus hangszer bevonásával. Aztán 2001-ben lehetőségünk nyílt arra, hogy felvegyünk egy lemezt, majd 2002-ben mindez újra megtörtént, és akkor gondoltuk át először igazán komolyan azt, hogy mi lenne, ha az akusztikus zenélésből áttérnénk egy elektromosabb hangzásvilágra, nagy dobokkal és minden egyébbel, ami ehhez tartozik. Mindezt sikerült is megvalósítanunk. Ez volt a zenekar – mondjuk úgy – második korszaka, amely kb. 2000-től 2005-ig tartott, aztán kifulladt, mivel már nem nagyon találtunk fellépési lehetőségeket, ugyanis ebben az időszakban is igyekeztünk elsősorban a saját dalokat játszani. Akkor úgy tűnt, hogy nem is lesz tovább Baraparty. 2006-ban azonban elindítottuk az újabb akusztikus formációt, amellyel már egyaránt játszottunk saját dalokat és feldolgozásokat is. Akkor került először igazán komolyan képbe az, hogy énekesnője is legyen az együttesnek, és 2006-tól errefelé már végig erről szólt a dolog, hiszen ma is mindig van két-három énekesnő a csapatban. Most már szinte kizárólag feldolgozásokat játszunk, persze, vannak saját szerzeményeink is, ám csak nagyon ritkán vesszük elő őket, évente mindössze néhány olyan koncertünk van, amelyeken két-háromnál többet is a repertoárunkra tűzünk közülük. A közönség most már mást szokott meg és vár el tőlünk, és szerencsére ma már az általunk előadott feldolgozásokat is elég magas színvonalon játsszuk. Ez lehetne talán az együttes történetének a harmadik szakasza, ugyanis nem túlzás azt állítani, hogy azért létezik még a Baraparty, mert akkor meghoztuk azt a döntést, hogy hagyni fogjuk a saját dalokat, és helyettük inkább a feldolgozásokra koncentrálunk. Ez persze nem egyik pillanatról a másikra történt, hiszen közben, 2008 és 2014 között kiadtunk további négy saját dalokat tartalmazó lemezt, időközben azonban fokozatosan átálltunk arra, amit a közönség igényei diktáltak, ami nem azt jelenti, hogy nem szeretjük azt, amit csinálunk, nagyon is szeretjük, a saját dalok meg továbbra is a szívünk csücskei.
Ha már saját dalokat említetted, azok kedvéért, akik esetleg kevésbé ismerik a szerzeményeiteket, hogyan foglalható össze, milyen szövegvilág és milyen dallamvilág jellemzi őket?
– Ezt elég nehéz elmagyarázni, mert nekem attól kezdve, hogy valamikor tizenhat éves koromban elkezdtem verseket írni, mindig is fontos volt, hogy az, amit írok, szóljon valamiről, vagyis ne csak azért szülessen meg, mert a dallammal együtt jól szól, hanem legyen valamilyen mondanivalója, esetleg üzenete is. Szóljon az akár a férfi és a nő közötti kapcsolatokról, a politikai élcelődésről vagy akár arról, hogy mi az, ami nem tetszik a világban. Ilyen szempontból tehát – annak ellenére, hogy azok, akik dicsérni szoktak, általában azt mondják, a zenéim is teljesen rendben vannak – azt szoktam mondani, hogy a zene alárendelt szerepet tölt be a szöveggel szemben, hiszen nekem mégiscsak az az igazán fontos, hogy a szöveg jó legyen, a dallam csak azután következik. Az, hogy milyen módon születik meg egy-egy szöveg, nagyon változó. Mondok egy példát! Annak idején Pulán voltam katona, és a konyhán dolgoztam, amitől kb. tíz percre volt az a hely, ahol aludtunk. Minden reggel öt órakor keltettek bennünket, majd el kellett gyalogolnunk a konyháig. Egy reggel, amikor éppen hullafáradtan a tengerész-egyenruhámban és a tengerészsapkámban a konyha felé tartottam, egyszer csak beugrott egy szövegrészlet: „Könyékig süllyesztett kézzel a zsebben, ülök vagy gubbasztok nyakig itt, ebben a cseppet sem fenékig tejfölös köcsögben”, és mivel semmi más nem volt nálam, lekaptam a sapkámat, majd golyóstollal beleírtam. Általában valahogy így működik a dolog: beugrik egy-két sor valamilyen érdekes ritmussal, és azután abból megszületik egy dal. Ez persze különféle impulzusok hatására is történhet, mondjuk, ha az ember megnéz egy filmet, elolvas egy könyvet vagy valamit az újságban, lát valamit a tévében, és még sorolhatnám. Rám soha nem volt jellemző, hogy leüljek és eldöntsem, hogy na, akkor most írok egy dalszöveget, legfeljebb olyan módon, hogy már nagyon régóta megvolt a fejemben egy dallam, és egyszer csak eszembe jutott, hogy milyen jó lenne írni hozzá egy szöveget, ám ez is csak igen ritkán fordul elő. A szövegek az esetek többségében előbb megszületnek, mint a dallamok, ugyanakkor az is előfordul, hogy párhuzamosan érkezik a szöveg és a dallam. Ilyenkor gyorsan ki kell írnia magából az embernek, mert a tapasztalatok azt mutatják, hogy általában azok lesznek a legjobb dalok, amelyek így születnek meg.
Ma is igen sokrétű tevékenységet fejtesz ki, hiszen a dalszerzés és a zenélés meg a civil foglalkozásod mellett több szervezetben is aktív szerepet vállalsz. Hogyan élted meg, hogy Ada község önkormányzata Pro Urbe díjjal tüntetett ki?
– Köszönőbeszédemben is elmondtam, nagyon örülök annak, hogy éppen ebben a helyzetben tiszteltek meg vele, amikor minden arról szól körülöttünk, hogy egyre inkább eltávolodunk egymástól, hiszen valami olyasmit ismertek el ezáltal, ami arról szól, hogy jöjjünk össze, barátkozzunk egymással, csináljunk valamit együtt. Ezért is gondolom úgy, hogy ez a díj nem is annyira nekem szól, mintsem inkább magának az együttesünknek és a szervezetünknek, amelynek ugyancsak én vagyok a vezetője. Tudni kell, hogy bár sokáig kizárólag együttesként működtünk, néhány évvel ezelőtt megalapítottuk a szervezetünket is, amely körül szintén igen sok a teendő, a befektetett munkának azonban eredménye is van, hiszen talán nem túlzás azt állítani, hogy a Baraparty mára már egyfajta intézménnyé nőtte ki magát, nekem pedig – annak ellenére, hogy valóban sok egyéb dologgal is foglalkozom – a szabadidőm nagy részét ez tölti ki, ekörül forog az életem. A huszonöt év az huszonöt év, és ez alatt az idő alatt tényleg sikerült letennünk az asztalra valamit, ami miatt az emberek szeretnek bennünket. Ez természetesen mindannyiunkat jó érzéssel tölt el, különösen azért, mert tudjuk, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Nagyon jólesett, hogy sokan gratuláltak – köztük olyanok is, akiket nem ismerek személyesen –, és ez mindenképpen új lendületet ad majd nemcsak számomra, hanem az együttes tagjai és a szervezetben tevékenykedők számára is.
