„A világ birája, a történelem fog e kérdésre felelni. Legyenek a szentemlékű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben a hon szabadság Istenének legjobb áldásaival az örökké valóságon keresztűl; engem, ki nem borúlhatok le a magyar Golgota porába, engem October 6ka térdeimre borúlva fog hontalanságom remete lakában látni a mint az engem kitagadott Haza felé nyujtva agg karjaimat a hála hő érzelmével áldom a vértanúk szent emlékét hűségükért a Haza iránt, 's a magasztos példáért, melyet az utódóknak adtanak; 's buzgó imával kérem a magyarok Istenét hogy tegye diadalmassá a velőkig ható szózatot, mely Hungária ajkairól a magyar nemzethez zeng. Úgy legyen. Amen!”
A fenti szavakat maga Kossuth Lajos mondta, az aradi vértanúk emlékművének 1890-es felavatásának alkalmából. Beszédét soha nem mondhatta el a történelmi emlékhelyen, sem szülőföldjének más területén sem, hiszen ekkor Torinóban volt száműzetésben. Egy új találmánynak, a gramofonnak köszönhetően azonban 1890. október 6-án, Aradon, Pesten és az ország több más pontján is meghallgathatták az emlékező magyarok. Kossuth beszédének elhangzása óta szokás az aradi vértanúk kivégzésének a helyét „a magyar Golgotaként” is emlegetni. Az ott kivégzett tizenhárom honvédtiszt ugyanis nem pusztán egy megtorlás áldozatai, hanem ők jelképei mindannak, ami 1849. augusztus 13-a, a világosi fegyverletétel után történt Magyarországon. Ők testesítik meg mindazokat, akiket az 1848–49-es forradalom és szabadságharc során vállalt szerepükéért végeztek ki, börtönöztek be vagy hurcoltak meg. Emlékeztetik az utókort arra, hogy elődeik vérének, ma már elképzelhetetlen áldozatvállalásának köszönhetően élvezheti a szabadságot, országának függetlenségét.
Az aradi tizenhármak személye a fentiek okán annyira egybeforrt, hogy ma már kevesen vannak, azok, akik fel tudnák sorolni mind a tizenhárom tiszt nevét. Pedig megérdemlik, hogy ne csak aradi tizenhármakként emlegessük, hanem név szerint is ismerjük őket: Knezić Károly, Nagysándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Lahner György, Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos. Közülük Schweidel József 1796. május 18-án Zomborban, Lázár Vilmos – az egyetlen ezredes a tábornokok között – pedig 1817. október 24-én Nagybecskereken jött világra. Kiss Ernő pedig bánáti nagybirtokos volt. Hatvanezer hold földet mondhatott a magáénak és csaknem egy tucat falut, köztük Elemért, Begaszentgyörgyöt, Magyarittebét és Erdőházát. Leiningen-Westerburg Károly a házassága révén kötődik Bánáthoz. 1844-ben, huszonöt évesen feleségül vette a tizenhét esztendős Sissányi Erzsébetet, és így törökbecsei birtokokhoz jutott. Ők négyen annak a tanúi, hogy a Délvidék, ahogy a többi Trianonban elcsatolt terület lakossága is, kivette a maga részét az 1848–49-es forradalom és szabadságharcból.
De október 6-a kapcsán arról sem szabad megfeledkezni, hogy 1849-ben Pesten ugyanezen a napon végezték ki gróf Batthyány Lajost is, az első felelős magyar kormány miniszterelnökét. Azt a miniszterelnököt, aki rövid kormányfősége során végrehajtotta a polgári átalakulást, vagyis valóra váltva a reformkor célját, megvalósította a 12 pont legfőbb követeléseit. Emellett a Batthyány-kormánynak a honvédelem területén tett erőfeszítéseinek köszönhető, hogy 1848. szeptember 29-én az országra törő Jelašić bán egy jól felszerelt magyar honvédséggel találta szembe magát, és megszülethetett a szabadságharc első katonai sikere. Ahhoz, hogy mindezt a Batthyány-kormány alig több mint hat hónapos fennállása alatt el tudta érni, az is hozzájárult, hogy olyan tagokat tudott sorai között, mint a pénzügyminiszterként tevékenykedő Kossuth Lajos, a közmunka- és közlekedési miniszteri tárca élén álló Széchenyi István, az igazságügy-miniszter Deák Ferenc vagy éppen a hadügyminiszter Mészáros Lázár. E nagy államférfi lépett az aradi tizenhárommal egy napon a kivégzőosztag puskái elé. A gróf a vesztőhelyen is rendkívülit cselekedett. Nem engedte, hogy bekössék a szemét, és maga vezényelt tüzet fél térdre ereszkedve a katonáknak. Feleségének írt búcsúlevelében a következő sorokat olvashatjuk.
„A gyermekeket áldd meg és csókold meg az én nevemben, ne szégyelljék, nem kell szégyellniük atyjukat az én halálomnak a gyalázata előbb vagy utóbb azokra hull vissza, akik engem igazságtalanul és hálátlanul meggyilkoltak. Ebben az ünnepélyes órában megesküszöm, hogy a király és a monarchia elleni árulásnak soha egyetlen gondolata nem férkőzött lelkemhez, és hogy a hazához nem kevésbé hű voltam; ugyan ki hiszi el ezt most! És ezért halok meg; a törvény, a király esküje volt vezérfonalam, és sem jobbról, sem balról nem hagytam, hogy visszaéljenek velem. Viam meam persecutus sum (a magam útját jártam.), ezért ölnek meg engem.”
Százhetvenegy év távlatából elmondhatjuk, hogy Batthyány Lajos szavai valóra váltak. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc vérbe fojtóinak, az aradi vértanúk és Batthyány Lajos hóhérainak a gyalázata visszahullott rájuk. A kivégzettek és meghurcoltak emlékét pedig utcák, emléktáblák, szobrok, szoboregyüttesek őrzik szerte a Kárpát-medencében. Gondoskodjunk róla, hogy október 6-án virágba is boruljanak!
