Tudni kell az Istent, és a segítség megadatik

Az idén huszonötödik éve tölti be hivatását szülőfalujában, Pacséron Csányi Erzsébet református lelkipásztor, akinek negyed évszázados tevékenységét, a közösség érdekében tett fáradozásait a Magyar Állam Magyar Arany Érdemkereszt elismeréssel jutalmazta. A lelkésznővel a díjátadó utáni napokban, a pacséri református gyülekezet székházának udvarában, kellemes őszi napsütésben sikerült időt szakítanunk a beszélgetésre, végiggondolni a hihetetlenül gyorsan és mozgalmasan elröppent, szolgálattal teli két és fél évtizedet.

– Hihetetlenül meglepett, de természetesen nagyon jólesett, amikor Magyarország Szabadkai Főkonzulátusáról felhívtak, hogy nekem ítélték oda a Magyar Arany Érdemkereszt elismerést. Mindjárt arra gondoltam, hogy a díj igazából nemcsak az én helytállásomnak, munkálkodásomnak szól, hanem mindazoknak, akik velem együtt, mellettem, közösségben élik meg a mindennapok kihívásait. A családomnak, akik nélkül, úgy érzem, ma nem az lennék, aki. Mint ahogy a református gyülekezetünk aktív és kevésbé aktív tagjait is illeti, valamint az egész falunk közösségét, vallási felekezettől függetlenül. Vallom, hogy azt kell néznünk, ami összeköt bennünket, és nem azt, ami elválaszt. Falunk felekezeteivel egyetemes imahéten gyűlünk össze januárban, más-más helyszínen, majd márciusban ökumenikus női imanap alkalmával is találkozunk – kezdte a beszélgetést a lelkésznő, aki szülőfalujában végezte el az általános iskolát, Szabadkán pedig a közgazdasági középiskolát. Hogy a nagyszülők jelenléte unokáik életében mennyire fontos, bizonyítja ezt az is, hogy a pacséri lelkésznő pályaválasztására később hatással lehetett nagymamája példamutató, a Jóistenbe vetett bizalomban telt élete. Csányi Erzsébet a lelkészi pálya mellett ma már két gyönyörű leány édesanyja, odaadó feleség. Életének cseppet sem egyszerű, rögös, embert próbáló 25 évén van túl, de mint mondja, ha ismét leánykorában találná magát, pályaválasztás előtt, gondolkodás nélkül ugyanarra az útra lépne.

– Középiskolás évem után a pályaválasztásomra sorsdöntő élmény volt az a kántorképző tanfolyam a reformátusság fellegvárában, Debrecenben, amit számos, valóban elhivatott, korombéli ifjú társaságában tölthettem. A pacséri gyülekezet tevékenységébe először 1994-ben, negyedéves teológushallgatóként volt alkalmam közelebbi bepillantást nyerni, amikor haza érkeztem besegíteni. Ezt követően 1995-ben Hódosy püspök úr kinevezett néhány hónapra, majd egy évig ösztöndíjasként Németországban volt alkalmam továbbtanulni. Ez után a gyülekezet meghívásos úton megválasztott 1996-ban. Ekkor azonnal a mély vízbe csöppentem több tekintetben is, hiszen a kisújszállási kirajzás, pacséri betelepülés 210. évfordulóját jegyző, nagyszabásúnak ígérkező rendezvény előtt álltunk. Ennek azért is volt kifejezett jelentősége, mert 10 évvel korábban nem adatott lehetőség a jubileumot megélni a társadalmi körülmények miatt. Hogy még izgalmasabb legyen az év, augusztusban keltünk egybe a férjemmel, és szeptember elején várt rám a második lelkészképesítő vizsga. Ez egy igen alapos elméleti szaktudást igénylő, ugyanakkor gyakorlati tapasztalatot is felmérő mérföldkő egy lelkész életében. Vagyis egy olyan vízválasztó vizsga igazából, amire egy elhivatott lelkész nem engedheti meg magának, hogy ne készüljön fel rá alaposan. És mindezek után néhány napra rá ünnepeltük meg a templomkertben kopjafaállítással kisújszállási vendégeinkkel együtt a falubeli reformátusság letelepülésének 210. évfordulóját – foglalta össze a lelkésznő a gyülekezet élén töltött első hónapjainak rendkívül mozgalmas időszakát. Ez után nagyot sóhajtva megállapította, hogy a felgyülemlett problémák, a látszólag teljesíthetetlen feladatok ellenére sikerült mindent megoldani, és az adódó akadályokat átlépni. Valahogy így alakult aztán a következő két és fél évtized is. A Jóisten az út elé görgetett hegyek megmászásához mindig adott létrát, olykor szárnyakat.

– Aki még emlékszik, az tudhatja, hogy a 90-es évek nagy nehézsége abban is rejlett, hogy az 1991-ig tartó látszólag fejlődő, stabil körülményekből csöppentünk bele az embargós-háborús évekbe. Ebben az időben azon igyekeztünk, hogy külföldi segítséggel tudjuk biztosítani gyülekezeti tagjaink, illetve a pacsériak alapszükségleteit. Többen is azon munkálkodtunk, hogy a gyógyszersegélyek, élelmiszercsomagok, tanszersegítség eljusson a lakossághoz. Nagyon sokat számíthattunk kisújszállási testvéreink, és más gyülekezetek, emberbaráti közösségek segítő jobbjára is – emlékezett vissza a református gyülekezet vezetője.

– Ekkor közösségünkben egy „népszámlálást” is tartottunk, így fennmaradt, hogy a pacséri református gyülekezet 1270 tagot számlált, és 24 presbiter látta el a felelősségteljes szolgálatát. Habár a gyülekezetünk lélekszáma is csökkent azóta, mégis megélhetjük azt, hogy a Jóisten egyik kezével vesz, a másikkal ad. Lépésről lépésre sikerült a 90-es évek zuhanása után talpra állni, és az épületeinket felújítani, a küldetésünket több lábra helyezni – mondta el Csányi Erzsébet, akit erről a legkevésbé sem egyszerű és sima útról kérdeztünk.

– A 90-es évek vérzivataros időszaka miatt gondolni sem mertünk az épületeink felújítására, karbantartására, mert nem volt miből. Mára a pályázati lehetőségeknek köszönhetően sokat tudtunk előre haladni. Pacséron nagyon sokáig háztól ment a temetés, és egyre inkább megfogalmazódott az igény, hogy épüljön egy közös ravatalozó a nyugati református temetőben. Öt évig gyűjtöttük az adományokat, felajánlásokat rá, a falu vezetése a 2001–2005-ös időszak helyi járulékának 5 százalékát átütemezte a cél érdekében, de még így is további öt évet kellett várni, hogy tető alá kerüljön minden – avatott be bennünket a lelkésznő a múlt egyik jelentős állomásába, majd a templom felújítására tértünk rá.

– Templomunkra 1920-ban helyezték fel 20 évig tartó garanciával azt a palatetőt, ami a parókiát még ma is fedi. Aztán jött a 40-es évek háborús időszaka, utána alighogy egy kicsit megnyugodhatott a lakosság, következtek a 90-es évek kaotikus évei. A 2010-es évek elejére már a csapadéktól több helyen beázott a tető, leszakadt, életveszélyessé vált a mennyezet. Persze addig sem voltunk tétlenek, a 2000-es évek elején sikerült megvásárolni a bádogot, de további anyagiak híján megtorpantunk. Tizenöt évet kellett türelemmel várnunk, hogy minden feltétel adott legyen a tetőcserére a Magyar Kormánynak köszönhetően. Majd a szerbiai Vallásügyi Minisztérium, illetve a magyarországi Rómer Flóris Terv keretén belül 2017-re teljes egészében megújulhatott a műemlék építményünk. A reformáció 500. évfordulójára sikerült teljes egészében korszerűsíteni a toronyórát is, amihez ma már minden falubeli tud időben igazodni – hallhattuk.

– Nem csak külsőségekben újultunk meg az elmúlt évtizedekben, a gyülekezeti vezetőségben is történt fiatalítás. Több mint két évtizede fogalmazódott meg, hogy jó lenne, ha a gyerekek konfirmáció után is valahogy itt maradnának a gyülekezet közelében. Az első gyermek és ifjúsági táborunkat 1998-ban szerveztük meg a keresztyén értékek mentén, és az évek folyamán egyre inkább szélesedett az igény a részvételre. Ma már nem csak az iskolások, de a kisiskolások, és az óvodások számára is nyitottak vagyunk. Majd 2001-ben indult be a kicsinyekkel foglalkozó Csemete Játszóházunk, ami a közelmúltban egy mozgáskészség-fejlesztő teremmel is bővült. Így tehát a napközis korosztály is részt vesz a tábori forgatagban. Hatalmas felelősség ez egyébként úgy az étkeztetés, mint a felügyelet szempontjából, hiszen – ha éppen a koronavírus miatt kialakult helyzet nem szól bele – több, mint 100 gyermekkel foglalkozunk idén is. Mindez a gyülekezeti tagjaink önzetlen segítsége nélkül kivitelezhetetlen lenne. A tábor egyik elsődleges célja, hogy egy-egy bibilai téma, és a hozzá kapcsolódó bölcsesség köré fűzve tanuljanak a gyerekek délelőttönként, délután pedig kézműves hagyományápoló foglalkozások kezdődnek. Ehhez kapcsolódóan is épült fel az udvarunkban a filagória, hogy méltó helyszíne legyen a nyári kültéri foglalkozásoknak. De mint annyi más, ez is lépésről lépésre épülve lett az udvarunk éke, amit az utóbbi időben vendégségben nálunk járt számtalan magyarországi gyülekezeti küldöttség, turista csoport is megtekinthetett – hallhattuk, majd óhatatlanul is arra terelődött a beszélgetés, hogy a falubeli reformátusok kisújszállási gyökere különleges érzelmi töltetet ad a két település kapcsolatának.

– Bizonyos nehéz években a második világháború után nem tudtunk találkozni, de amikor már lehetett, akkor kerestük egymást. Ma is erős ez a kapocs, amiért május első vasárnapján mondunk hálát közösen Pacséron, majd augusztus 20-án Kisújszálláson – mesélte Csányi Erzsébet, akitől a legendás gyülekezeti csigatésztáról is érdeklődtünk.

– A csigatésztát készítő asszonyoknak nem kis szerepe van abban, hogy falunk jó híre már valamennyi kontinensre eljutott a Földön. Harminc éve kitartóan készül gyülekezetünkben a csigatészta, jelenleg 12 szorgos kéznek köszönhetően. Az igény hatalmas rá, alig győzik az asszonyok – mondta szerényen mosolyogva a lelkésznő, akitől az iránt is érdeklődtünk, hogy hogyan lehet megérinteni a „mai” külsőségeiben lüktető, a digitális világ vonzerejében hívő ifjúságot.

– Az alapjait adjuk meg a leendő felnőttek lelki életének, hogy a Jóistenben bízva hitvallást tudjanak tenni életük nehéz időszakaiban. Ehhez kapcsoljuk azokat a közösségi élményeket is, amikből erőt tudnak majdan meríteni. Így például a konfirmandusokkal történő gyakori találkozókat. Vagy mondjuk kimegyünk a temetőbe azoknak a lelkészeknek a sírját gondozni, akiknek ma már nem él leszármazottja a faluban, de még a környéken sem – hallhattuk a lelkésznőtől, akitől azt is megkérdeztük, hogy ő személyesen hogyan merít erőt, amikor egymás után jönnek a megpróbáltatások.

– Számomra az imádság és a Szentírás olvasása nyújt segítséget. Nagyon lényeges, hogy szó szerint élő kapcsolatunk legyen Istennel, hogy el tudjuk mondani, meg tudjuk osztani azt, ami nyomja a szívünket. A Bibliában rengeteg olyan életpélda olvasható, ami rendkívül hasonló a mi egyik-másik gondunkhoz, fejfájást okozó élethelyzetünkhöz. Szerintem isteni csoda, hogy mindig kivilágosodik a sorok közül egy-egy új sugallat, gondolat, ami biztatást, bátorítást nyújt, amikor bizonyos helyzetben úgy érzem, hogy most már elég, kifáradtam! Aztán az igéket olvasva rájöhetek, hogy elfáradnak a legkülönbek is, nem egy próféta találta magát szembe látszólag áthághatatlan akadállyal. Hozzájuk hasonlóan a Jóisten elé állok, és belenyugodva a helyzetbe hálát érzek. Aztán valahogy mégis feltöltődöm és erőt kapok. És láss csodát előbb-utóbb érkezik a megoldás is. Magunkat kell tehát megerősíteni, abban a tudatban, hogy nem vagyunk egyedül, és lesz segítségünk azt a hegyet leomlasztani. Sőt, az is lehet, hogy a gondviselésnek köszönhetően előbb-utóbb egyszerűen magától leomlik – fejezte be a beszélgetést a pacséri református gyülekezet magyar állami kitüntetésben részesült lelkipásztora, Csányi Erzsébet.