Ft. Verebélyi Árpád, a doroszlói és a gombosi plébánia kormányzója, kerületi esperes, a doroszlói Mária, Keresztények Segítsége Egyházmegyei Kegyhely igazgatója rangos elismerésben részesült, Magyarország Szabadkai Főkonzulátusán átvehette a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést. Az indoklás szerint, a nyugat-bácskai katolikus hívek szolgálata mellett, a vajdasági magyar fiatalok anyanyelvű hitéletét és közösségi életét is gazdagító áldozatos munkája, valamint a doroszlói kegyhely felújítása és bővítése érdekében végzett tevékenysége elismeréseként kapta a rangos kitüntetést.
Verebélyi Árpád plébános, kegyhelyigazgató, esperes (Gergely Árpád felvétele)
Hogyan indult a pályája, melyek voltak azok a motivációs fordulópontok, amelyek segítségével ilyen szépívű pályát futhatott be?
– Akik jobban ismernek, azok tudják, hogy hála a Jóistennek víg kedélyű ember vagyok. A világot pozitívan látom, akkor is, amikor néha negatív. Ez a fajta karakterem mindig túllendít azokon a mélypontokon, amelyek az ember életében vannak. A természetemből adódóan gyermekkoromban is ilyen játszani szerető, a közösséggel együtt lélegző kis személyiség voltam. Nagyon szerettem óvodába járni, kiváló óvó nénim volt, sokfelé vitt, versmondó, játszó előadásokra. A temerini általános iskolás évek alatt nem a reguláris oktatás, inkább az iskolával párhuzamos foglalkozások nyújtotta ismeretek izgattak. Énekeltem a Szungyi László atya által alapított, nagyon népszerű és ismert egyházi gyerekkórusban, jártam népi énekre, néptáncra. A vallási életem kezdete a nagyszülők révén, az anyai nagymamám által volt meghatározó. Vele indultam templomba, vele, odahaza kezdtük el énekelgetni egyházi énekeket. Később aztán rendszeresen bekapcsolódtam a közösségi tevékenységekbe. A bánáti példákból tanulva alapítottuk meg Temerinben is a cserkészetet. Ez is jellemformáló időszak volt, életre szóló barátságok köttettek, programokat, majd táborokat, utazásokat szerveztünk. Voltam őrsvezető is, emlékszem, mezei egér volt az őrsöm neve. Fiatalkoromnak szintén jelentős élménye volt a ministrálás. Kicsikoromban, az óvoda befejezése után kezdtem ministrálni. Bevett gyakorlat volt, hogy a nagyobbak csicskáztatták a kicsiket. Ezt kihívásként éltem meg, mondván, csak azért is kibírom! Nem olyan ember vagyok, aki a feladatoktól megrémül, ez a tulajdonságom már gyermekkoromban is megmutatkozott.
A ministrálásban ma is értékes és lenyűgöző számomra az a fajta szépség, amely egyrészt maga a templom szépsége, a liturgiáé, az emberi gesztusoknak a szépsége, valamilyen szinten maga a lépés művészete (említettem, hogy táncoltam is), a testtartás, a test kifejeződésének a művészete. Ezt persze ma az oltárnál teljesen más megvilágításból látom, de örülök annak, hogy ezt a vetületet már gyerekkoromban meg tudtam érezni. Tehát, ami talán dacból indult, annak a szépségére később, folyamatosan eszméltem rá. Elmondhatom, már az általános iskola utolsó éveiben ráéreztem arra, hogy ez az életvitel, a papság, a közösségben megélt jövő lesz az, amiben szeretnék élni. Semmiképpen nem az a része az életnek, hogy elvonulok és saját magamban gondolom el a jövőmet, akár egy tudományban vagy bármi másban, hanem sokkal inkább a közösség szolgálatában, az emberekkel való együttgondolkodásban. Ezt erősítette folyamatosan és egyre inkább a lelki hivatás kialakulása, magával a Jóistennel való, egyre szorosabb kapcsolat. Ez nem egy rögtönzött valóság, csináltuk, tettük a dolgunkat, de igazából ezeknek az értelmére csak később ébredtünk rá. A legértékesebb, hogy mégis ki tudunk tartani, amellett is, amit olykor nem biztos, hogy értünk, de amikor megértünk, akkor minden egyes fáradozásért az a felismerés kárpótol bennünket, hogy végül is meg tudtunk maradni a jó úton.
Körmenet a doroszlói nagybúcsún: ft. Verebélyi Árpád kegyhelyigazgató és a püspökök: Pénzes János szabadkai és Majnek Antal kárpátaljai megyés püspök (Dávid Csilla felvétele)
Voltak, vannak-e példaképei, meghatározó egyéniségek az életében?
– Gyermekkoromban a plébánosom, Szungyi atya volt az a határozott karakter, akire akkor, de később is, a szeminárium során felnéztem. Mindig karakán, szigorú és határozott volt. Ez a fajta magatartási példa segített abban, hogy küzdjek azért, ami számomra fontos. Középiskolában, a szabadkai Paulinumban előnyösek voltak a viszonylag kis létszámú osztályok, a tanárok fokozottan tudtak figyelni ránk. Egymástól is sokat tanultunk, hiszen a legkülönbözőbb helyekről, Albániából, Macedóniából, Szerbiából és szerte Vajdaságból voltunk diákok. Mindannyian különbözőek a gondolkodásban, hozzáállásban, mindenben. Ez a különbözőség ösztökélt bennünket arra, hogy az egyéni értékeinket, tulajdonságainkat minél inkább kidomborítsuk magunkban, egyéniségünket a minket körülvevő közösségben és az által definiáljuk. Csúnya szóval élve: ,,szövetségeseket” kerestünk egymásban a vitáinkhoz. Ez nagyon konstruktívan hatott a fejlődő személyiségünkre. A teológiatanulmányi időszak három éve Szegeden, a Gál Ferenc Hittudományi Főiskolán telt el. Ott nagyon meghatározó volt az a zenei képzés, amelyben részesültem. Énekeltem a templomi kórusban, ennek köszönhetően különböző vajdasági és magyarországi koncertkörúton vettünk részt, például a temerini születésű Dúlics Tímea művésznővel és Paskó Csaba atyával is. Orgonálgattak, énekelgettünk, szép sikerek születtek ezeknek a fellépéseknek a nyomán. Emlékszem, 1999 és 2000 környékén Mozart Koronázási Miséjének tenor szólóját énekelhettem. Az egyházi zenei ambíciók mellett Szegeden és később, a jóval szigorúbb Egri Hittudományi Főiskolán is hatalmas kihívást és tapasztalatot jelentettek a gyakorlatok, a kórházakban, elfekvőkben, tanárkodás az iskolákban, tapasztalatszerzés a plébániákon. Volt néhány idősebb pap, aki nyíltan és készséggel beengedett minket a plébániájára, így közelről nyerhettünk betekintést néhány egyházközség működésébe. Később diakónusként eskettettünk, kereszteltünk és temettünk, különböző helyeken. Ebben a minőségemben kerültem Topolyára is. Azt követően, 2006-ban érkezett a püspöki dekrétum, amely a doroszlói és a gombosi szolgálatra rendelt.
Miként értékeli ezt az időszakot, így több mint tíz év, továbbá e rangos kitüntetés távlatából?
Dr. Babity János, Magyarország szabadkai főkonzulja átadja a nemzet kiválóságainak járó magyar állami kitüntetést (Gergely Árpád felvétele)
Koccintás a díjátadón (Gergely Árpád felvétele)
– A Doroszlói Szentkút működtetését a püspök atya a következő szavakkal bízta rám: ,,Itt van ez a kegyhely, egyházmegyei kegyhelyünk, sehogyan nem áll, próbálj vele valamit csinálni, hogy jó legyen.” Az első hónapokban nagyon bizalmatlan légkörben éreztem magam, mindkét plébániát tekintve. Betoppantam, huszonnyolc éves kölyökként, egy több száz éves hagyományokkal rendelkező, kellőképp nyakas közösségbe, amelynek megvoltak a szent, nagy öregjei, hagyományai, a maga struktúrája. Ráadásul két különböző jellegű plébániáról volt szó. Először azt hittem, hogy egyformák, aztán rájöttem, hogy nagyon is különbözőek. Az épületek, a templomok romos állapotban voltak. Az egyháznak, a papságnak a megítélése nem megfelelően működött. Ezek a plébániák megszokták azt, hogy évtizedekig itt voltak a plébánosok. Tíz-húsz éven át egy plébános szolgált, kialakultak olyan berögződések, amelyeken nehéz volt változtatni. Egy szentkúti sétám alkalmával erősen kértem a Jóistent – emlékszem – ezekkel a szavakkal: ,,Én itt annyira kevés vagyok, gyakorlatilag egy kölyök vagyok, aki megérkezett. A Jóisten meg a Szűzanya vezessen, hogy mit is kell tenni, mit szabad megtennem, mihez szabad nyúlnom.” Nehogy olyan sebet ejtsek a közösségen, amelyből aztán nem lehet újraépülni... Lassan kezdtem ráébredni, hogy bizonyos dolgokat hogyan kell, hogyan érdemes cselekedni. Tudatosult bennem, hogy semmit nem kell megbánnom, amit tettem, viszont ahogy tettem, azt lehet, ma már másként tenném. Egy biztos, mindent, amit tettem, őszinte jó szándékkal cselekedtem. Ami nagyon jó volt, hogy pár emberrel el tudtunk kezdeni együtt dolgozni. Mindhárom helyen rátaláltam azokra az emberekre, akiket érdekelt, mi lesz a plébániák, a Szentkút sorsa. Ráébredtek arra, hogy nem akarok rosszat, hogy valamilyen szinten szükséges a változás. Amit aláhúznék, a dolgok megoldásának sokszoros lehetősége van. Legnehezebb volt az emberekkel megértetni, hogy a sokszoros lehetőségek közül ki kell választani egyetlenegyet és azt mindenkinek elfogadott nyomvonalnak kell tekinteni, olyan egységes iránynak, amit mindenki elfogad. A plébániák mellett megkaptam az egyházmegyei ifjúsági referensi tisztséget is. Elkezdtük a táborok szervezését, hittantábort, ministránstáborokat (voltam ministráns- referens is), már ittlétem első évében szerveznem kellett a római ministráns találkozót egyházmegyei szinten stb. Ezzel kapcsolatban is azt mondhatom, lassanként sikerült rávezetni az embereket a részfeladatok elosztására, elvégzésére, a szentkúti munka tekintetében is. Megértették, hogy a részfeladatokat végzőknek is együtt kell gondolkodni, egy bizonyos vonal mentén. Lényeges, hogy el kell fogadni: az egyházban hierarchia van, másrészt pedig, hogy nem lehet száz úton elérni egy célt, mert akkor szétforgácsolódnak az erők. Meg kell mutassa az ember, hogy jót akar, fölkészültséggel bír és a döntéseit megfontolt, jó szándékkal hozza meg. Úgy érzem, hogy bár kevesebben vagyunk, könnyebb megtenni bizonyos lépéseket, mert az emberekben már megvan ez a fajta bizalom. Visszaigazolás számomra, hogy a kitüntetés hivatalos megindoklásában a szentkúti logika az, amely egyrészt ezt indokolttá tette, másrészt pedig az egyházmegyei ifjúsági, pasztorális tevékenységek azok, amelyekre az államelnök úr kitért a megindoklásban. Örülök, hogy ezt a fajta jó szándékot, kommunikációt kívülről is a lehetőségeket nyitó útnak tartják. A kitüntetés átvételekor hangsúlyoztam és most is mondom, fiatal vagyok ehhez a rangos kitüntetéshez, életpályámnak még a kezdetén, ezért nekem ez a kitüntetés megelőlegezett bizalomnak tűnik, amit nagyon köszönök. Úgy gondolom, hogy most épül ki az a komplexum, amelyre aztán később rá kell építenem azt a programot, azt az emberi közösséget, ami ezt a fajta struktúrát betölti tartalommal. Nem olyan bonyolult fölépíteni valamit, a nagy feladat ezeket a helyeket tartalommal betölteni, fönntartani, ezekbe olyan értékeket integrálni, amelytől az odaérkezők gyarapodni tudnak. Ezt szerettük volna elkezdeni az egyházmegyei, az ifjúsági pasztorális munkában. Megadni a jelleget, hogy ezek a programok az emberekben olyan pozitívumot, értéket ébresszenek, amely nekik lelkiekben jó, amely a délvidéki közösségünk egésze számára pozitív. Mindebből építkezni, gyarapodni tudjanak, erőt meríthessenek a mindennapokhoz. Azt szeretnénk elérni a Szentkúttal, az egyházmegyével, hogy a Szentkút olyan állandó, megújuló vagy megújítás szándékával létrehozott helyünkké váljon, ahol mindenki találhat magának olyan időt, helyet alkalmat, ahova ellátogathat és a saját maga emberi életével szembenézhet.
