A Zentai Művésztelep szervezőinek elméjében tavaly született meg az ötlet, hogy az 1952 óta működő rendezvény gazdag múltjából felidézzenek jelentős momentumokat, aminek egyik fő célja, hogy azok ne merüljenek a feledés homályába, hanem megmaradjanak az utókor emlékezetében. A múlt évben az Erőt Kölcsönző csoportot hívták meg, az idén pedig rekonstrukciós kísérletet tettek az 50 évvel ezelőtti, zentai happeningre, amikor az akkori résztvevők egyetlen hatalmas vászonra alkottak, neves irodalmárok felolvasása által kísérve.
Az idei eseményre ellátogatva az egyik szervező mellett a jelenlévő művészek különböző generációit kérdeztük a művésztelep múltjáról és jelenéről, a kettő összehasonlításáról, valamint a közös alkotásról.
Pejin Attila, a zentai Városi Múzeum vezető munkatársa nagy szorgalommal fotózta az eseményen történteket, amikor megkértem, ossza meg velünk gondolatait a művésztelepről.
– Szinte már a kezdetektől fogva voltak kísérletek a művésztelepek megújítására, mind a művészettörténészek, mind a részt vevő művészek részéről. Így folyt ez Zentán is. Mivel már három évtizede szervezem az eseményt, megállapíthatom, hogy nagyjából minden évtizedben történik egy-egy ilyen kísérlet. Nagyon remélem, hogy amit épp most élünk meg, szintén egy ilyennek a kezdete, és sikeres lesz. Ennek egyik fontos kulcsa, hogy ennyi generáció egyidejűleg sosem képviselte magát a telepen, mint az utóbbi években, és a közös alkotás, melyet itt végeznek, optimizmusra ad okot, hiszen láthatjuk, hogy képesek együttgondolkodásra és együttalkotásra.
Gubik Korina éppen befejezte munkáját a zentai városi park pavilonjában kifeszített vászon számára kijelölt részén, és jól megérdemelt pihenőjét töltötte, amikor megszólítottuk.
– Harmadszor veszek részt a művésztelep munkájában. Sokat jelentett számomra, amikor először meghívtak, mivel ez egybeesett azzal, hogy Zentán kezdtem dolgozni. Az idén is nagyon örültem a meghívásnak, egyedi, pozitív hangulata van ennek a telepnek. És valami meg is mozdult a szervezésben, úgy érzem, próbálnak újabb, modernebb utakat keresni, és szerintem nagyon jó úton haladnak efelé. Ugyanakkor a régi momentumok felidézését is fontosnak tartom, mivel eddig kevesen és keveset foglalkoztak ezekkel az eseményekkel. Pedig mindez a művészettörténet része, ezért beszélni kell róla, és meg kell mutatni az új generációknak is, emellett erőt is lehet belőle meríteni. A happening rekonstruálásának ötlete, hogy közösen alkossunk egy vászonra, először kicsit meglepett. Kissé idegesek lettünk mindannyian, hogy meglesz-e a kellő összhang közöttünk és a munkáink között, most viszont már abban a stádiumban vagyunk, hogy meg szeretnénk vásárolni a saját alkotásainkat a művészteleptől. (nevet) Szóval mindenképpen sikeresnek találjuk őket.
Csernik Attila már az utolsó filcvonásokat húzta a vásznon, amikor odaléptem hozzá, hogy a park vastagabb hűvösébe invitáljam egy rövid beszélgetés erejéig.
– Meg sem tudom már mondani, hány évtizede járok a Zentai Művésztelepre, számomra mindig irányadónak számított a pályámon. Itt minden évben új, friss dolgok történnek, minden alkalommal lehet valamit tanulni, és igazán meg is becsülik a munkánkat, ezért ide mindig érdemes volt eljönni, és én jövök is szívesen. A barátkozáson és alkotáson túl itt szakmai felfrissülést és feltöltődést is kap az ember. Úgy gondolom, a vajdasági művésztelepi mozgalomban a legjelentősebb helyet foglalja el a zentai. Magam mindenesetre ide jövök a legszívesebben, számomra ez a maximum. Az idei közös alkotást is rendkívül élveztem, örül a lelkem, hogy részt vehettem benne, főképp, hogy ennyi közöttünk a fiatal. Az pedig, hogy megbecsüléssel felidézik a régi eseményeket, szintén rangot ad a telepnek. Ugyancsak rendkívül fontos, hogy a város a rendezvény mellé áll, komolyan veszi, támogatja. Ez nem mindenhol történik így mifelénk.
Torok Melinda még javában belemerült a munkájába – éppen egy képzeletbeli város térképe bukkant elő a festményből a keze nyomán –, amikor szemtelenül az orra alá dugtam a diktafont, ám ő cseppet sem zavartatta magát, és alkotás közben válaszolgatott a kérdéseimre. Közben még arra is időt szakított, hogy felhívja a figyelmemet azon három kép közötti harmóniára, melyek közül az övé volt a középső; pedig nem beszéltek össze előtte. Ez is csak azt bizonyítja, mennyire működött az egymásra hangolódás a résztvevők között.
– Most járok először a Zentai Művésztelepen, viszont az édesapám, Torok Sándor az elejétől kezdve itt volt, és részt vett a most felidézett, 50 évvel ezelőtti zentai happeningben is. Számomra emiatt is rendkívül izgalmas mindez, mivel ez is egy út, mely engem összeköt az édesapámmal, és magam is továbbjárom valamilyen formában. A mostani közös alkotást a művészek közötti összhangként éltem meg, egy hullámhosszra kerültünk közben. Nem is kellett rajta különösebben gondolkodni, egyszerűen csak el kellett kezdeni dolgozni, és spontán módon szinte azonnal összeállt a kép. A művész tulajdonképpen egyféle médium, csatorna, melyen keresztül megnyilvánulnak a művek. Mi pedig itt mindannyian ráhangolódtunk egy ötletbázisra, amelyet persze mindenki a saját módján, stílusában dolgozott fel, de mivel ez egyidejűleg történt, kialakult az összhang a képek között, ráadásul egyes motívumok átnyúlnak egyikből a másikba.
Török István a művésztelep „veteránja”, aki anno 1968-ban részt vett a zentai happeningen. Az idén úgy gondolta, inkább csendes szemlélőként vesz részt az eseményen. Természetesen őt is megszólítottam, valljon „régiről és újról”.
– Fiatal csikónak számítottam még a 68-as happening idején, és nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy meghívtak a „nagy öregek”. Szívesen emlékszem vissza a 80-as évekre, amikor Ács József irányítása alatt zajlott a rendezvény. Ő mindig kitalált valami aktuális, jellegzetesen vajdasági témát, magamban úgy is nevezem azt a korszakot, hogy „aktualizmus”. Környezetszennyezés, konyhakertészet, állattenyésztés, húsfeldolgozás... csak néhány téma a sok közül. Állandóan vitáztunk vele, hogy ezek nem éppen képzőművészeti témák, de utóbb mindig beláttuk, bármennyire is erőltetettnek tűntek, kivételesen jó és különleges alkotások is születtek belőlük. Szép dolognak tartom, hogy újabban felidézik a telep régi, jelentős pillanatait, egyedül abból a szempontból van hiányérzetem, hogy a helybéliek részéről nem igazán követi érdeklődés az eseményt. Ez kicsit most elszomorított.
Petrik Tibort – aki szintén részt vett a 68-as happeningen – aznap délután hiába kerestem a parkban, estefelé viszont ő is felbukkant a múzeumban, így vele is sikerült néhány mondatot váltanom.
– Alapvetően jó képződményeknek tartom a művésztelepeket, a zentait pedig különösen. Mindig is remek meghajtó erő volt ez a művészek számára, főképp a fiatalokéra. Itt minden alkalommal érezhetik, hogy törődnek velük, ezen túl pedig a szakmai kapcsolatok kialakításának szempontjából is fontos számukra. Ami a 68-as happeninget illeti, akkor nagy eseménynek számított, s jelentős érdeklődés övezte a helyi lakosok részéről. Így megszületett a kapcsolat a közönséggel, például az elkészült munkákat is kisorsolták. Ez a fajta kapcsolattartás egyébként mindig is nehézkes volt, a képtárakat is kevesen látogatták, ez okból kell kitalálni minden alkalommal valami érdekességet, ami odavonzza az embereket, hogy a kapcsolat megmaradjon művész és műélvező között.
