Úgy hallom, Bácsgyulafalván, vagyis Telecskán 250 ház eladó. Nincsen aki lakja őket, nincsen, aki megvásárolja őket. Nem biztos, hogy pontos a hír, de kereken egy évtizeddel ezelőtt is már 150 ilyen-olyan ingatlannak kerestek új gazdát a településen. A faluban nem örültek neki, hogy a sajtóban megszellőztettem ezt a dolgot, azzal érveltek, hogy az elöregedett háztartások, elköltözött fiatalok után üresen maradt lakóépületek, mezőgazdasági létesítmények más falvakban is hasonló arányban megtalálhatók. Hát ez az, éppen ez a probléma lényege. Nem kellett kültelki sikátorokban bóklászni a többi településen sem ahhoz, hogy pókhálóval beszőtt kapuzárakra, elsötétített ablakokra, rosszabb esetben ledőlt tűzfalakra essen a pillantásom, a főutcák is rendre foghíjasnak mutatkoztak, tíz évvel ezelőtt ugyanúgy, mint ma.
Telecskán és más nyugat-bácskai faluban is sok az üresen álló ház (Gergely Árpád felvétele)
Mindössze egyetlen telefonhívásomba került volna megtudni, hogy pontosan hány eladó ház van Bácsgyulafalván, de egyszerűen nem mertem érdeklődni, fájt a szívem az egykor gazdag, példás faluért, a házakért, amelyek közt gyerekből felnőtté váltam.
A múlt század 60-as és 70-es éveinek vendégmunkásai azért utaztak Nyugatra, hogy ott pénzt gyűjtsenek a további, itthoni boldoguláshoz. Aki nem politikai okok miatt távozott, az rendre hazatért. A 90-es években már nem a megélhetés, hanem a túlélés motiválta a szülőföldjüket elhagyókat, a polgárháborúval tönkretett ország semmi vonzerővel nem bír számukra. A hosszan elhúzódó nincstelenség és kilátástalanság a kivándorlás újabb hullámát indította el. Mindannyian látjuk, tapasztaljuk, egyedül a hatalom próbálkozik némi parasztvakítással, a statisztikába kapaszkodva, miszerint csökkent a munkanélküliek száma. Persze, csökkent, mert a munkanélküli kivándorolt, vagy egyelőre még csak ideiglenesen vállalt munkát más országban.
Mindenki látja, mindenki tudja. Ha a családból választja valaki a külföldi boldogulást, nehéz szívvel ugyan, de útjára bocsájtjuk. Ha meg a szomszéd, vagy az utcabeli fogja a kofferét, közhelyesen megállapítjuk, hogy „ez is elment”.
ELNÉPTELENEDNEK AZ UTCÁK
A zombori korzó (Gergely Árpád felvétele)
Igen ám, de az általunk regisztrált egyedi esetek egy végtelennek tűnő, de mégis véges láncolatot alkotnak, elnéptelenednek az utcák, a települések. Ami itt maradt, az már csupán a helyi magyarság írmagja, amit Petri-csészében kellene őrizni egy génbankban. A lakosság fogyásának rémületes tempóját egyebek közt a tanügyben is tapasztalhatjuk. A zombori Ripp Rózsa Egészségügyi Szakközépiskola magyar tannyelvű képzésére bejutni két évtizeddel ezelőtt nagy szerencsének számított, Bácskából és Bánátból özönlöttek ide a diákok, hogy a kiváló oktatók keze alatt sajátítsák el a szakmát. Idén kilencen iratkoztak elsőbe, nővérképzésre. A következő tanévben gyógyszerész szak nyílik, arra várhatóan nagyobb lesz az érdeklődés, hiszen manapság több gyógyszertár van a városban, mint kocsma. Vajon miért van szükség ennyi patikára?
De nézzük tovább az iskolákat: a közgazdaságiban a magyar tannyelvű, hároméves képzést nyújtó szakács szaknak 5 elsőse van, bár gondolom, a felszolgálókat is felkészíthetnék a magyar nyelv használatából. A hét gimnazista elsős már népes csapatnak számít, hiszen ebben a hírneves intézményben az elmúlt tanévben a négy osztálynak mindössze 30 magyar tanulója volt. Sőt, volt olyan tanév, amikor érdeklődés hiányában nem nyílott magyar tagozat.
MEGSZŰNT A HELYI TÁJÉKOZTATÁS
Városháza (Gergely Árpád felvétele)
A Zombori Rádió egyike volt azoknak a vajdasági helyi elektronikus médiumoknak, amelyek fölvállalták a kisebbségi nyelveken történő tájékoztatást, indulásától, 1972 nyarától volt magyar adása. A médiaház 2007 őszén kezdődött hosszas agonizálását követően a rádió bezárásával 2015-ben minden adás megszűnt. A Dunatáj a Magyar Szó heti mellékleteként 1970-ben indult, nagy népszerűségnek örvendett, de a regionális oldalaknak az anyalapból történt kiválásával megszűnt. Hiányát a Magyar Polgári Kaszinó igyekezett pótolni a Zombor és Környéke című havi kiadvánnyal. A helyi politika 1999-ben megteremtette a Dunatáj újraindításának lehetőségét, de csak 2015 decemberéig sikerült fönnmaradnia ennek a korábbi regionális, majd helyi lapnak, akkor a Zombori Rádióval egyetemben megszűnt. Később a Somborske Novine próbálkozott egy magyar nyelvű oldallal, ám a zömmel az anyalapból vett cikkek fordítását tartalmazó Magyar Mozaik, az annak függvényében megjelenő oldal, hogy mennyi hely van a lapban, a korábbi, viszonylag bőséges támogatás elmaradása után egy év megjelenést követően kifulladt.
Ezzel Zomborban teljesen, és feltételezhetően véglegesen megszűnt a magyar nyelvű helyi tájékoztatás.
VISSZAVÁRÓ – HAZACSALOGATÓ
Zombor, az egykori megyeszékhely (Gergely Árpád felvétele)
Egy évre a helyi média elhallgatása után becsukott a Berta Ferenc Zsebszínház is. Több mint másfél évtizeden keresztül bár havonta egy alkalommal tartalmas programot biztosított a zombori és távolabbról érkező közönségnek, gyakran szerepelt a környező településeken, nyaranta pedig a távolabbi magyar falvakat kereste föl. Megszűnésével Zombor az itteni magyarság végváraként elesett. A helyi művelődési egyesületek még igyekeznek, legtöbb helyen viszont csupán a munka látszatát próbálják fönntartani, vagyis alkalomszerűen kezdenek valamibe. A kézimunkacsoportokban a korosabbak elszórakoznak, máshová fiatalok kellenének, közülük viszont teljes korosztályok hiányoznak.
Nézem az idők során méltán népszerű Bezdáni Színházi Napok idei műsorát. Korábban, ha emlékezetem nem csal, talán még tavaly is a rendezvény egy hónap alatt nem csupán a hétvégéket töltötte meg színházi eseményekkel, hanem hét közben se maradt üresen a színpad. Idén csupán öt eseménye lesz a rendezvénynek, ebből egy profik által előadott bohózat, egy könyvbemutató, egy magyarországi előadó humoros estje, a műkedvelőket a hazaiak mellett csupán a szilágyiak képviselik.
Nincsen már hazai erő a művelődési tevékenységhez, noha tudjuk, válságos időkben mindig a műkedvelés tartotta össze a közösséget: Ha a mai nem ilyen válságos időszak, akkor még minek kell (be)következnie, hogy annak tartsuk?
A művelődési egyesületek mostanság igyekeznek összefogni a maradék lakosságot, egyben hazacsalogatni a külföldön élőket. A napokban, utóbbi hetekben egymást érték a régióban a falunapok, a hal-, a bárány- és birkafőző rendezvények, mindegyiknek nem titkolt tétje volt a falut elhagyók ideiglenes hazacsalogatása. Érkeztek is szép számban, de számukra a rendezvény nem volt több egzotikumnál. Az egymástól régen elszakadtak találkozhattak, nosztalgiázhattak. beszélgethettek egymással, megmutathatták a már külföldön szocializálódott gyermekeiknek szüleik felmenőinek szokásvilágát, illetve annak újraírt változatát. Aztán, az otthon viszontlátásának sokkjából kijózanodva autóba ültek és az autópályák aszfalt folyóin jó messzire hajóztak.
NEM VAJDASÁGI, NEM MAGYAR JELENSÉG
Az örökösök vagy nagyon nehezen vagy sehogyan sem tudnak túladni a megüresedett házakon (Gergely Árpád felvétele)
A népességvesztés országos probléma. Zombor elveszítette primátusát, nem először, de úgy tűnik, végérvényesen. Pusztulásáról nem születik eposz, nem is volt Zrínyije, mint Szigetvárnak. Országos vetületben ez a tekintélyvesztés nem több, mintha a kertszomszéd elutazott volna beteget ápolni Nyugatra.
Egy, magyar nyelven is elérhető elemzés arra mutat, hogy Szerbiában a jelenlegi 4700 faluból a következő másfél évtized alatt 1200 megszűnik. Ezekben a falvakban már most mintegy 200 ezer lakatlan ház áll. És ki költözne olyan helyre, ahol se vízvezeték, se közút, se postahivatal, se iskola, se egészségház (és sorolhatnám tovább), még szomszéd sincsen? Az üresen álló ingatlanokat nem azért hagyták el lakóik, mert túl jól érezték magukat bennük.
Pancsovai tapasztalatait összegezve fogalmazta Erdei Ernő a következő verssorait: : „Elhal a színház, a könyvbemutató, / hozzánk még szerény kiállítás sem ér… / Van volksparádé, kocsmai dáridó… / A valónkról ez világosan beszél.”
Hát legyen akkor inkább népünnepély, falunap, bármi, csak ne kelljen az idők végezetéig írmagként egy Petri-csészében csücsülni, vagy mindenre elszánt Don Quijote módjára egy elesett végvárban a bennünket övező ürességgel hadakozni.
