„Közel-Kelet testközelből: Bahrein – amit egyik útikönyvben sem mondanak el” – ezzel a címmel tart előadást a novemberben Budapesten sorra kerülő Járatlan Utakon Fesztiválon Ződi Anna. A független és extrém utazásokról szóló rendezvény 33 éves óbecsei előadója most Önöknek mesél eddigi utazásairól és arról: miért nem érdemes félni.
Legutóbb akkor hallottunk felőled, amikor a Becsei Mozaikban írtál isztambuli élményeidről. Azt írtad, csak szuperlatívuszokban tudsz beszélni erről a világvárosról. Miért?
– Nehéz röviden összefoglalni Isztambul szépségét, vendégszeretetét, hagyományait és ételeit. Ez egy életérzés. Bár a hivatalos adatok szerint 15 millióan élnek a városban, sokak szerint Isztambul valójában egy 22 milliós metropolis, mivel rengetegen nincsenek ottani lakosként nyilvántartva, és sokan ingáznak a munkahelyükre a környező településekről, de sok a menekült és a turista is. Isztambult nem lehet kiismerni, megszokni, elfelejteni: fényképalbum nélkül is elő tudom hívni az illatait, a hangjait, az ízeit. Nagyon szerettem ott élni, belőlem is egy darab Isztambulban maradt.
Mit csináltál Törökországban?
– Egy Európai Unió által támogatott önkéntes programban vettem részt. Eredetileg csak két hónapra mentem ki, de végül fél év lett belőle. Egy magánegyetem ifjúsági irodájában dolgoztam, képzéseket szerveztünk, diákcseréket bonyolítottunk, tanítottam angolt is, de a legjobban annak örültem, hogy egy internetről letölthető hangoskönyvet is felvehettem magyarul. Az én választásom Osho Rajneesh: Az én utam a bárányfelhők útja című könyvére esett, ami addig nem jelent meg hangoskönyv formájában.
Isztambul után merre vitt az utad?
– Olaszországba, egy Velence melletti kisvárosba, Vicenzébe, ahol az ott lévő katonai bázis miatt rengeteg amerikai él, de sok a Balkánról érkezett vendégmunkás is. Egy civil szervezet ottani irodájában dolgoztam egy ún. Cross Over programon: egy szicíliai fiúval kellett az idei EU-s választások előtt körbeutazunk azokat az országokat, ahol az EU-s parlamenti választásokon négy évvel korábban a legkisebb volt a részvételi arány: ezek Horvátország, Szlovénia, Magyarország, Csehország, Lengyelország és Szlovákia voltak. Felméréseket és közvélemény-kutatásokat végeztünk, és megosztottuk velük más országok ez irányú jó tapasztalatait.
Most itthon vagy, vákuumban?
– Most voltam Athénban egy emberi jogi képzésen, de tulajdonképpen jelenleg boldog munkanélküli vagyok. Nagyon stresszes időszak van mögöttem, sok kötöttséggel, és már nagyon hiányzott a szabadság. Én 18 évesen hátizsákos, stoppos és „couchsurfös” turistaként vágtam neki a világnak, ehhez a szabadsághoz szoktam hozzá. Bezárva dolgozni nekem nem megy.
Például gyógyszerészként? Mert az lennél...
– Még hiányzik a diplomamunka, de az is meglesz. Két évet dolgoztam gyógyszertárban, de nekem az halál helyett volt! Arra jó volt viszont, hogy pénzt kereshettem az utazásaimra. Az hajtott minden nap, hogy ebből a munkából pénz lesz, a pénzből repülőjegy, a repjegyből utazás, az utazásból boldogság. Óriási a szabadságvágyam, ezért az év végéig nagyon sokat szeretnék utazni, utána pedig Ausztriában fogok egy civil szervezetnél dolgozni. Én ebben az életformában találtam meg önmagamat. Nemrégiben jöttem haza Portugáliából, Grúziából és Észak-Macedóniából, ezekben az országokban az Erasmus + képzések keretében tanulóként vagy előadóként vettem részt. Azért ragadtam itthon, mert Irakba kellett volna mennem, de a kialakult konfliktushelyzet miatt lemondták a tervezett békekonferenciát. Berlinbe készülök most egy képzésre, utána pedig legnagyobb örömömre visszatérek Egyiptomba, ahol tavaly voltam egy világifjúsági fórumon, és visszahívtak. Egyiptom fantasztikus élmény volt! Tavaly ott találkoztam például a malawi „királlyal”, pedig Malawi köztársaság, de van egy „uralkodó”, aki annak tekinti magát. Malawiban törzsek vannak, ő a legerősebb törzs vezetője. A szállodánkban láttam meg őt egy hagyományos viseleti elemekkel ötvözött öltözetben, és nem tudtam, ki ő. Megdicsértem a szerkóját, amivel alaposan megleptem. Mivel láttam rajta némi tétovázást, lassan tagolva rákérdeztem, hogy beszél-e angolul. Amikor igent mondott, megkértem, hogy fényképezkedjünk le együtt, de abban a pillanatban lemerült a telefonom. Kérdeztem tőle: van-e ne-ked-te-le-fo-nod. Amikor erre is igent mondott, megkértem, hogy jelöljön be a Facebookon és küldje el nekem is a fényképet. Amikor ez is megtörtént, még akkor sem hittem el, hogy ő a „király” – csak akkor esett le, amikor a konferencián később a színpadra szólították beszédet mondani. Még egy érdekes találkozás emlékét őrzöm erről az eseményről: Nelson Mandela unokájával, Zondwával is itt találkoztam. Mindenki vele akart fényképezkedni, és bár nem tudtam akkor még, hogy ki ő, én is beálltam a sorba, és hogy megtörjem a jeget, be is mutatkoztam neki, hogy én vagyok a Ződi Anna Alsóvárosról. Állandóan ilyen dolgok történnek velem, és én ezért szeretek utazni: a pillanatok tisztasága leginkább így tud megérinteni.
Ezek nagyrészt EU-s programok, amelyek korhatárosak. Hosszú távon meddig tartható fenn szerinted ez az életforma?
– Öt éve veszek részt ilyen programokon, de a legtöbb esetben 35 év ezeken a korhatár. Két év múlva leszek 35, utána már talán szakértőként is indulhatok ilyen pályázatokon, de keresem az Unión kívüli lehetőségeket is. Ebben találtam meg önmagamat, és semmi más nem tesz ennyire boldoggá, pedig próbálkoztam...
A családalapítás ebbe nem is fér bele?
– Nem zárja ki a kettő egymást, de azok között, akik ezt az életet élik, kevesen családosak. Tőlem a családalapítás gondolata egyelőre távol áll, úgy lesz, ahogy a sors hozza.
A Járatlan Utakon Fesztiválon Bahreinről fogsz beszélni. Oda hogy jutották ki?
– Az UNESCO Világörökség önkénteseket keresett 10 napra Bahreinbe, ahol egy 13–14. századi mecset alapjait ástuk ki. Az ottani szervezetnek megtetszett a tapasztalatom, a hozzáállásom, és felajánlotta, hogy maradjak még kint. 2017-ban összesen 4 hónapot töltöttem el ebben az országban.
Több közel-keleti országban is jártál. Ez valami „becsípődés” nálad?
– Valószínűleg igen, és talán azért, mert kíváncsivá tett a hatalmas különbség, ami az európai és az arab kultúra között van. Arra gondoltam, sokat tanulhatnánk egymástól… Én akkor mentem először a Közel-Keletre, amikor tönkrement a MALÉV, és végkiárusították a repülőjegyeket. Egyetemistaként aprópénzért tudtam Libanonba menni, ahol akkor még se turizmus, se európai ember nem nagyon volt. Ekkorra már bejártam Európát, és mivel kíváncsi vagyok, mint egy macska, meg akartam tudni, hogy a világ másik felén milyen istenekhez imádkoznak az emberek és miért, miben reménykednek, mitől félnek.
Nem ért kultúrsokk Libanonban?
– Nem, itthon ért kultúrsokk, amikor visszajöttem, mert én megváltoztam, de itthon minden maradt a régiben. Két hétig voltam Libanonban, de két hónap után visszamentem.
Mi fogott meg?
– Izgatott a zenéjük, amit nem értettem, és nekem kellett elképzelni hozzá, hogy miről is énekelnek. Elkezdtem tanulni az arab nyelvet, és bár nem beszélem még jól, sok mindent megértek. Az ételek, a fűszerek… Csoda.
És az emberek?
– A Közel-Kelet előtt megjártam Londont is, ahol rengeteg indiai, pakisztáni, bangladesi él, így már valamennyire ismertem a mentalitásukat. Nagyon barátságosak, és nem értették, mit keres a Közel-Keleten egy kék szemű, fehér bőrű lány Európából. Én rugalmas és elfogadó vagyok, sokat buliztam velük – ők így élnek akkor is, ha mindennap a háború árnyéka vetül rájuk. Dubajban is jártam, ahol sok barátom él, Szíriába is készültem, de közben kitört a háború. Ománba például érdekes volt bejutni: QR kódos vízumom volt, de a határon nem hogy kódleolvasó, de jószerivel áram sem volt – a határőr „szemmel” olvasta le a kódot, úgy engedett belépni az országba.
Te hogy látod az ottani háborús helyzetet és a migrációt?
– Valahol azt olvastam, hogy egy anya sosem tenné a gyerekét csónakba addig, amíg az nem biztonságosabb, mint a szárazföld. Jelenleg Szíria, Irak és Jemen kivételével a többi közel-keleti ország biztonságos, Libanonba most már járnak turisták, és Szaúd-Arábiába is lehet az idei évtől turistavízumot igényelni, szóval változnak a dolgok. A szíriai helyzet leírhatatlan, vannak Irakban dogozó katona barátaim, erről első kézből vannak információim. Se a szíriai, se az iraki, se a jemeni konfliktusnak nem látni a végét.
Nem csak családok, de fiatal férfiak, akár radikalizált fiatal férfiak is jönnek a menekültekkel. Mivel magyarázod a radikalizmusukat?
– A kilátástalansággal. Sokan végső elkeseredettségükben a vallás felé fordulnak, és vannak, akik szándékosan félremagyarázzák nekik az iszlámot, mennyországot ígérve ezeknek a fiataloknak. Épp Bahreinben voltam az egyik európai terrorcselekmény idején, ottani arab barátaim akkor azt mondták: megértik, ha a világ fél az araboktól. De nem szabad általánosítani!
Milyen terveid vannak?
– Nagy megtiszteltetés, hogy a november 23–24-i budapesti Járatlan Utakon Fesztiválon én is vendégelőadó lehetek, mert olyanok mellett fogok beszélni, akik miatt évekkel ezelőtt elkezdtem utazni. Akkoriban a Közel-Keleten még nem volt gyakorlat a stoppolás, én bevállaltam ott is fedetlen fővel – igaz, volt olyan, hogy két arab öregasszony futott utánam egy kendővel. Szeretném bejárni a világ összes országát, most hetven körül járok, de abbahagytam számon tartani őket, mert nem hagyom, hogy a számok irányítsanak.
Volt olyan, amikor féltél?
– Biztos volt ilyen, de nekem szelektív a memóriám, nem hagyom, hogy egy rossz pillanat vagy esemény befolyásoljon. Számomra minden utazás tanulás a világról és magamról. Nekem sokat adott, és remélem, hogy én is tudtam adni valamit azoknak a közösségeknek, ahol jártam.
