Valaha az számíthatott belső békére, ki őseitől örökölt imáit „este lefektibe, reggel felkeltibe” elmondta. Hívő ember nem fekhetett imamondatlan, s áldott napot sem kezdhetett ima nélkül, mosdatlanul. E tökéletes lelki és testi tisztaság igényét hordozzák a Krisztus szenvedéstörténetét megjelenítő archaikus (apokrif) népi imák. Egy idős palóc asszony így mondta el sajátját Erdélyi Zsuzsannának 1971-ben: „Én lefekszem én ágyamban, Mind a testem koporsómban,/ Halálom törtínik,/ Istenkét említek,/ Istenke küld három szíp angyalt,/ Egyik tanít, másik őriz,/ Harmadik viszi az én lelkem áldott menyországba. Aki ezt az imádságot háromszor fölkeltyibe, /Háromszor lefektyibe elmondja,/ Az megüdvözül...”.
A globális kor Krisztustól elfordult társadalma rég raktári lomok közé dobta e hagyományt, most azonban, világjárvány idején belecsöppent egy olyan testi-lelki helyzetbe, amelyre az egoizmus-hedonizmus nevű mainstream-szérum már nem szolgál tüneti ellenszerül sem. Mi több, a nyelvi helyzet is rendkívüli: hiányozni kezdenek a nagy közös, családi-baráti beszélgetések, hiányzik a nyelvünket leginkább éltető-színesítő erő, közös szavaink varázsa. A kényszerű bezárkózásban hamar rájövünk, az internetes pszeudokommunikáció sem mindenható, még ha „normális” hétköznapjainkban, önkéntes digitrogloditaként meg is esküdtünk volna erre. A dolgok értékét akkor értjük meg igazán, ha egy pillanatra valami elveszi tőlünk.
Az archaikus imák éjjele (lefekvés), nappala (felkelés) örökös átjárás élet és halál között, ahol az igaz élet mindig győz a halál felett. Profánabb módon, de mégiscsak hasonló tartalom jelenik meg a húsvéti ünnepkör néphagyományaiban is, a locsolkodás hagyományos rítusaitól a cserébe adott hímes tojásig.
Az archaikus népi imáknak épp ez adja kivételes erejét: a népi látásmód ölelkezik a legszentebb keresztény értékekkel, az örök élet ígéretével. Bármily megrázóan is festi egy-egy szépséges imádság Krisztus szenvedéseit, a zárlat mindig a bűnbocsánat, az örök élet jutalmának ígéretét hordozza: a legnehezebb helyzetekből, bezártságból, elhagyatottságból, reményvesztettségből is van kiút. Az archaikus imák azonban nemcsak ezért különlegesek: kivételes értékű archaikus nyelvi világuk is, mely a nyelvi emlékezet évezredes mélyrétegeit villantja meg az értő, befogadó szellem előtt. Korokat és helyeket, ahol az ősmagyar nyelv járhatott, korokat, melyekre írott emlékeink alig-alig emlékeznek. Ősi és népi ölelkezik bennük Kárpát-medencei magyarral és kereszténnyel. Az „aki ezt az imádságot elmondja este lefektibe, reggel felkeltibe” séma igenevei is ilyenek, mint ahogy számos más feledésbe merült szavuk, szerkezetük is. Ősi elemek nyelvünk íratlan régmúltjából, egészen a valamikori Magna Hungaria nyelvi vidékeire mutathatnak, mert az egyébként konzervatív írásbeliség által apránként szentesített nyelvi változásokat az élő népnyelvi hagyomány egy-egy szerkezete messze túlélheti. Azt nem kötik se fordítási manírok, se tudós szabályok. A szájhagyomány történeti viszontagságokon átívelő életereje felfoghatatlan.
Talán éppen ezért képesek sokszázados búvópatak-éltükből felbukkanni a köznyelvben is. Ma már újra nemcsak archaikus folklórban, vagy Jókai és Arany művek lapjain találkozhatunk tömör, ok- cél- mód- és időhatározói (mellékmondatértékű) igenevekkel. Miközben napról napra fájdalmasabb jeleit látjuk a nyelvi igénytelenségnek, ocsmányságnak, a nagyvárosi gyermekek beszédzavarainak, ím, itt van valami igazán ősi és szép, mely új életre ébred mindennapi nyelvünkben. Az utóbbi négy-öt évben százával gyűjtöttem a médiából „az idő előrehaladtával egyre nehezebbé vált a helyzetünk”, „a tél beálltáig még sok a tennivaló a kiskertben”, „a rendőrség kiérkezte után a férfi beismerte tettét” típusú, igenévi szerkezetes mondatokat.
Az archaikus imák elmondóinak reménye minden reggel megújult. Talán 2020 különös húsvétja számunkra is hordozza e reményt, ha felelősen és szeretettel viszonyulunk örök csodákra képes anyanyelvünkhöz.
