A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével és József Attila-díjjal ismerték el nemzeti ünnepünk alkalmából a horgosi Bata János sokoldalú munkásságát. A költő, műfordító, folyóirat főszerkesztő már több mint 30 éve szülőfalujában, Horgoson némettanárként dolgozó Bata János hűséges maradt a szülőföldjéhez, szülőfalujához.
Több verseskötete jelent meg, antológiákban, folyóiratokban a ’80-as évektől publikál. A sor folyamatos, önálló kötetei: Korom c. verseskötet 1990-ben, És vannak még szavak 1994-ben, Dicstelen ezred-vég (zenés szomorújáték) 2000-ben, nemrégiben pedig a Megkopott táj, amely egy válogatás az 1983 és a 2018 között született verseiből. Mindemellett az Aracs folyóirat főszerkesztője is. Horgoson találkoztunk, ahol a máról és a tegnapokról, Bata János munkásságáról, a magyarságról és hitvallásáról ejtettünk szót az emberrel, aki a kis bácskai faluból messzire hallatja hangját.
Mennyire módosul, válik mélyebbé az életkor változásával, a szerzett tapasztalatokkal a vers, és mennyire van benne a földrajzi táj, a szűkebb pátria, az itteni ember sorsa?
– Hogy mennyire válik mélyebbé, azt nem tudom megítélni, azt az irodalomkritikusok tudnák megmondani, viszont az én irodalmi munkásságomnak egyik fontos része a táj, az itteni lélek, az élő emberek jelenléte. Az itteni ember sorsa is benne van azokban a versekben, amelyeket megírtam az elmúlt 30-35 év során, nemcsak a versekben, hanem a prózákban, a közéleti jellegű írásokban is éppúgy jelen van, mint a szépirodalmi munkákban.
Annál is inkább aktuális a kérdés, mert Kabdebó Lóránt a Megkopott táj kapcsán a következőket írja: „A régebbi meg a délszláv háború idején megújuló népirtásos világot ezek nélkül a versek nélkül átérezni nem lehet. Pedig egyetlen szó sem utal bennük történelemre, politikára. E versek belső monológjaiban a költő bemutat egy minden hangra-képre-mozdulatra összeránduló embert, aki szimplán csak fél és félt. Versei egyszerre sugározzák a létezés szépségét, az emberi munkálkodás isteni eredetét és az állandóan környező veszélyeket, amelyek egy megkopott táj képzetében megidézik a mártírembert és a pusztulásnak kitett környezetét. Pedig amikor Bata ezt a költői világot kialakította, még nem is jelent meg kifosztóan legközelebbi szomszédságában az újabb, egész kontinensnyi tájat, Európát fenyegető emberáradat. De errefelé így jár az ember, ha versbe kerül, ezzel a kísérteties tanulsággal szolgál, ha a Kárpát-medencét nem rendeltetésszerűen lakják”.
– Számomra nagyon megtisztelő, hogy Kabdebó Lóránt professzor úr ilyen véleménnyel van azokról a versekről, melyek a Megkopott táj gyűjteményes kötetben is megtalálhatóak. A professzor úr elmondta pontosan azt, ami egyik jellemzője ezeknek a verseknek. Aktív politikával én soha nem foglalkoztam, soha nem beszéltem közvetlen módon olyan dolgokról, melyek a mindennapjainkhoz hozzátartoznak, de természetesen mindannyian, akik átéltük ezt az elmúlt négy, de akár mondhatnám, öt évtizedet, tudjuk, hogy mennyi szenvedésen, küzdelmen estünk át mindannyian. Ezek a küzdelmek, mindennapokban átélt tragédiák meg kell, hogy jelenjenek minden olyan alkotóember munkáiban, aki egy kis tisztességgel és becsülettel viseltetik az iránt a közösség iránt, amelyhez tartozik.
Ön 1988-ban írta Megkopott táj című versében: „… csak elmondani szeretném, / ha innen elűztök,/ többé már nem lesz otthonom. / Az otthonom: ez a meg-/kopott táj: a Kiskaszáló, / a park és a kiserdei fák. / (…) Nincs semmi, csak szántók és mezők, / egy-két dombocska, sárga, csenevész / fűvel borítva, nincs semmi, de / mégis minden itt van, ami / az enyém: a gyermekkor, a téli / ünnepek szobamelege, az iskola / és a vakáció, kutyám és / a kamrában fészkelő fecskék /a Göncöl hét csillaga és a / ház fölött a Tejút. /Nincs semmi, csak megperzselt fű, /az udvarban egy diófa, és / emberek, egyre kevesebben, kiknek / minden szavát értem –/ők is hozzám tartoznak, / én is hozzájuk tartozom/ és ha innen elűztök…/ ha innen elűztök, még/ gyökértelenebbül hánykódom / ebben a megbolydult világban, / nemcsak haza, de már / otthon nélkül is, mert / otthona csak egy van az / embernek, ahogy anyanyelve, / szülei és népe.” Ennek a versnek a címét adta a legutóbbi kötete címének is. Mit jelent a költőnek a szülőföld, a szűkebb pátriánkhoz való hűség?
– Hűnek kell lenni. Megpróbálunk itt maradni és az 1988-ban megfogalmazott gondolatok mindmáig érvényesek. Mi egy olyan részén élünk ennek a világnak, ami embereket sodort északra, délre, nyugatra, keletre kevésbé… Gyakran nem rajtunk múlott az elmúlt évtizedek során, hogy maradunk-e vagy sem. Sokan ki voltunk szolgáltatva olyan erőknek, amik bármikor elűzhetnek bennünket vagy elsodorhatnak minket bárhová.
Önt, illetve a családját személy szerint érintette-e ez a sodrás?
– Én megpróbáltam itt maradni ezen a tájon. Horgosi lévén csak 1990-től 1997-ig éltem Magyarkanizsán feleségemmel és gyermekeinkkel, majd utána visszaköltöztünk.
Magyarkanizsa is egy élhető hely, mi késztette arra, hogy visszajöjjenek Horgosra?
– Több oka volt. Hosszú távban gondolkodtunk, hogy ha a gyerekeink felnőnek, Magyarkanizsáról is utazniuk kell majd, hogy tanulmányaikat folytathassák. Az is közrejátszott, hogy mi itt éreztük jobban magunkat, ide kapcsolódik az is, hogy 1986 óta a horgosi iskolában dolgozom főállásban.
Egy 1989-ben írt verséből idézek: „Lehetnek-e még pihentető / éjjelek, vagy lidérces / álmaink látomásai gyötörnek / bennünket / immáron örökkön-örökké?” Ritkán megszólaló költőink közé tartozik. Mikor ír verset? Mi készteti általában versírásra?
– Olyankor írok verset, ha más módon nem tudom kifejezésre juttatni azokat az érzéseket, gondolatokat, amelyek éppen akkor fontosak számomra, hogy közöljek olyan dolgokat, amelyeket úgy érzem, hogy fontosak lehetnek másoknak is, amivel talán még azt is meg merem kockáztatni, hogy tudok segíteni másoknak is, hogy talán kicsit könnyebben éljék meg azokat a lidérces álmokat, amelyeket az imént idéztünk. Ha másért nem, azért, hogy tudják azok az emberek, akikben szintén ilyen gondolatok fogalmazódnak meg, hogy nincsenek egyedül, másokat kínoznak hasonló problémák és gondok.
Igen ám, de a kétségbeesés, a negatív gondolatok és a remény között lehet-e egyensúlyt tartani?
– A remény mindig ott kell, hogy legyen a kétségbeesés pillanataiban is, és azt soha nem szabad feladnunk az utolsó pillanatig, hogy valami módon sikerül azokat a gondokat, problémákat megoldani, amelyek gyötörnek bennünket.
Önnek mi jelentette legtöbb esetben a reményt?
– A családom, elsősorban az, hogy nem vagyok egyedül, van, akikhez tartozhatok, emellett természetesen az a hit, az a bizonyosság, amiben az egész életemet leélem. A hit az isteni gondviselésben, ami végigkíséri az életünket.
A szülőfaluhoz, szűk pátriához való hűség mellett fontos önnek az egységes magyarságban, a Kárpát-medencei magyarságban gondolkodás? Sok mindent szervezett, elhozta például a Barcsay mester kiállítást, Wittner Máriát, rangos irodalmárokat. Mennyire fontosak az egyetemes értékeink felmutatása, a fiataloknak a példaképek felkínálása?
– Ezek nagyon fontos dolgok, és azt hiszem, hogy azzal, hogy sikerült nekünk akár a Barcsay vándorkiállítást elhozni ide a Délvidékre, akár Wittner Máriát, az 1956-os hőst Magyarkanizsára, Szabadkára, ami azt hiszem, olyan fontos, példaértékű tettek, amelyek példaként szolgálhatnak azoknak a fiataloknak, akik azt gondolják, hogy nincs értelme annak, hogy itt legyünk, el kell menni máshová, ahol sokkal könnyebb. Ezek talán rácáfolnak a tétova gondolatokra és bizonyítják, hogy igen is, itt is sok mindent meg tudunk valósítani, sőt ide el tudnak jönni akár az egész Kárpát-medence legjelesebb gondolkodói, közéleti személyiségei, művészei.
Műfordító, a német mellett angolból, szerb és horvát nyelvből és nyelvre is fordít. Egyik kötete, a XX. század osztrák költészetéből kétnyelvű verses és fordításkötete Üstökösök fényénél címmel jelent meg, amely érdekessége: az eredeti szövegek is ott vannak a fordítások mellett. Hogyan választja ki, mit fordít? Felkérésre dolgozik, vagy az önt megérintő, aktuálisnak, fontosnak érzett verseket fordítja le?
– A délszláv nyelvekből és nyelvekre való fordításaim igazán nem jelentősek, főképp német nyelvből fordítottam magyarra verseket. Azok a fordításkötetek, melyek megjelentek, mind kétnyelvűek. Azt gondoltam, hogy azzal, hogy az eredetivel párhuzamosan meg tudjuk mutatni a fordításokat, azzal nem csak a fordítót tesszük valamiféle ítélőszék elé, mert aki ismeri mindkét nyelvet, az fel tudja mérni, hogy milyen jó, vagy kevésbé sikeres a fordítás. Emellett a kétnyelvű kötetek előnye, hogy aki nem beszéli, csak az egyik nyelvet, az is megtalálja a maga számára érdekes és értékes verseket, de lehet ez természetesen próza is. A fordításokat a ’80-as és a ’90-es években készítettem, az utóbbi években erre már nincs időm.
Mi tölti ki most az idejét?
– Elsősorban a tanítás, főállásban a horgosi általános iskola német szakos tanára vagyok, emellett az Aracs folyóirat körüli teendők azok, amelyek nagyon nagy részét a szabadidőmnek lefoglalják, ha mondhatnám azt, hogy szabadidő, de ez inkább annak az időnek a nagy része, amit nem az oktatással töltök el.
Az Aracs folyóirat 20 éves. Ott volt az alapítók között, 2011 óta a főszerkesztője. Mi a főszerkesztői hitvallása?
– Azt a gondolatot igyekszem továbbvinni, amit az alapításkor közösen megfogalmaztunk. Az Aracsról azt kell tudni, hogy Gubás Jenő kezdeményezésére gyűltünk össze a 2000-es évek legelején, az ő szabadkai otthonukban. Ott valahányan próbáltunk olyan utat találni, hogy segíteni is tudjunk ennek a közösségnek. A célkitűzésünk az volt, hogy nemcsak a problémákra világítunk rá, hanem próbáljunk megoldást is keresni a problémák legyőzésére és nem utolsósorban hitet adni ezeknek az embereknek, akik itt élnek velünk, a mi nemzettársaink, mert nemcsak húsz évvel ezelőtt, hanem akár száz évre visszamenőleg is ezeket az embereket annyiszor becsapták, megalázták, kifosztották, hogy nekünk feladatunk volt mind akkor, mind a mai napig ezeknek az embereknek a megsegítése. A lehajtott fejüket egy kissé megpróbáljuk felemelni, hogy tudják azt, hogy mi sem érünk kevesebbet, mint bárki más. Egy pillanatig sem gondoljuk, hogy többet érünk, de azt sem hogy kevesebbet, mint bárki, ezen a Földön. Ezt a szellemiséget szeretném továbbvinni. Annyiban változott a helyzet a húsz évvel ezelőtti állapotokhoz képest, hogy az elmúlt 10-11 évben sikerült egy olyan műhelyt kialakítani az Aracs körül, amelyben a Kárpát-medence legkiválóbb gondolkodói részt vesznek, lett légyen irodalmárok, közéleti szereplők, képzőművészek, zenészek, talán még műfordítók is és ezt a közös munkát végezzük, de azelőtt is próbáltunk nyitni a Kárpát-medence felé, de először meg kellett találnunk azokat a lehetőségeket, amelyekkel eljutottunk ide, ahol ma vagyunk.
Mennyire népszerű a lap?
– Az Aracs elektronikus formában fenn van az interneten, nemcsak a mi honlapunkon, hanem az Országos Széchényi Könyvtár periodika adatbázisában is, és azt láttam a minap, amikor rákerestem az egyik írásunkra, azt láttam, hogy azt a lapszámot 1120-an töltötték le, tehát a 600 nyomtatott példány mellett ezt a számot is idesorolhatjuk.
Mit jelent ez a kettő elismerés?
– Mindkét elismerés nagy megtiszteltetés számomra. Az egyik talán azt a munkát ismeri el, amit az elmúlt évtizedekben a közösség építéséért elvégeztem, a másik pedig az irodalmi tevékenységemre adott visszajelzés. Csak köszönettel és hálával tartozom azoknak, akik úgy gondolták, hogy méltó vagyok akár a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjére, akár a József Attila-díjra.
