Tudjuk jól, minden országnak, vidéknek megvan a maga jellegzetessége. Ezekből a sajátosságokból olykor sokat tanulhatunk, illetve hazahozhatunk egy darabot magunkkal. Az idei utazásom tanulságosra sikeredett. Évek óta nem voltam nyaralni. Télen megbeszéltük a barátaimmal, hogy a napforduló környékén csinálunk egy Trónok harca túrát Horvátországban. Tudniillik nagy rajongók vagyunk, a sorozatnak pedig számos jelenetét ott forgatták. El is jött hát a nagy nap. Bepakoltunk az autóba, és izgatottan Bosznia felé vettük az irányt.
Az országhatárt átlépve egy szerpentinen haladtunk, amikor egy hatalmas kanyarban fékezéssel ébresztettem fel az útitársaimat. Egy tehén állt az úton. Egyedül. Pár óra múlva ismét fékeznem kellett. Akkor egy tehéncsorda sétált juhokkal és pár kutyával az úttesten. A történetben az a furcsa, hogy az életveszélyes meglepetésektől sem gurult el a gyógyszerünk. Bosznia csodálatos volt. Úgy éreztünk magunkat, mintha visszamentünk volna pár száz évet az időben. Ennek ellenére azért természetesen nagyon vártam, hogy megláthassam a nagy kék víztömeget. Gyermekként nagyon vonzott a tenger. Talán a képekről, filmekből ismert „gyönyörű ismeretlen” varázsolt el, hiszen hetedikes korom előtt még csak csecsemőként jártam a tengerparton, arra pedig nem emlékezhettem. A telkünkön folyó építkezések (gyerekszobák építése) magas költséggel jártak, így nem engedhettünk meg magunknak egy ilyen vakációt. Gyerekkoromban emiatt számos alkalommal megtörtént, hogy éjjel felriadtam az ágyból örömömben, amikor éppen tengeri búvárkodókalandokról álmodtam, vagy csupán arról, hogy a part mellett vagyunk a családommal. Aztán persze mindig szembejött velem az a fránya valóság.
A családommal azóta sem jutottunk el tengerre, de a hetedikes osztálykirándulás keretében teljesülhetett az egyéni vágyam. Ki sem tudtak kergetni a vízből. Folyamatosan csak búvárkodni akartam. A tengeri élővilágot csodáltam, kagylókat gyűjtöttem. Mint egy kisgyerek. A szakemberek azt mondják, hogy ha az egyén egyes gyermekkori vízióit nem éli ki időben, akkor az felnőttkorban a mániájává válhat. Valahogy így vagyok én is a búvárkodással. A „tengermániámhoz” hozzátartozik az is, hogy imádom a helyi ételkülönlegességeket. Idén egy part menti falucskában szálltunk meg, de tudtam, hogy másnap egy közeli városba vesszük az irányt, így rábeszéltem a – halkedvelőnek nem nevezhető – barátaimat is, hogy próbáljunk ki valami olyan tengeri eleséget, amit korábban még soha nem ettünk. Végül egy adag ráktál mellett döntöttünk. Amikor kihozták, nagyon megörültünk az étvágygerjesztő látványnak, de a kedélyállapotunk a táplálék elfogyasztását követően megváltozott: éhesek maradtunk. Rendeljünk még valamit – jött az ötlet. Mivel nem volt drágább a csirkemellnél, és szerettünk volna valami újat kipróbálni, így az osztriga mellett döntöttünk. Te kezded, a te ötleted volt – parancsoltak rám. Kicsit sem ízlett, de próbáltam a társaimnak az ellenkezőjét mutatni, nehogy aztán meghagyják nekem. Sikerrel jártam. Nem látták rajtam az undort. Ők már öklendezve nyelték le a nyers kagylót. A pincér jókat nevetett rajtunk a háttérben. Miért eszik ezt emberek? – merült fel közöttünk a kérdés. De továbbra sem laktunk jól. Később a Trónok harca túrás idegenvezetőnk elmondta, hogy ők itt ehhez az ételmennyiséghez szoktak. Hozzátette, hogy amikor Boszniában járt, és megevett (nehezen) egy nagy adag pljeszkavicát, éjjel nem tudott aludni a gyomorbántalmaktól. Később mi már nem bíztuk a véletlenre: bevásároltunk pljeszkavicából, és otthon megsütöttük. Tanulság? Mindenütt jó, de ételből legjobb a hazai.
